Esti Budapest, 1956. április (5. évfolyam, 79-102. szám)
1956-04-29 / 102. szám
Kárpáti Aurél A drámaírás iskolája Részlet „A magyar játékszín haladó hagyományai“ című munka „Dráma — színpad nélkül“ fejezetéből. Bessenyei első színművétől Szentjóbi Szabó László és Dugonics András fölléptéig csaknem két évtized múlik el egyetlen eredeti magyar dráma megszületése nélkül. A fordítások kora ez, a felébresztett nemzeti szellem tájékozódást kereső erőgyűjtésének és a magyar nyelv kifejezés pallérozódásának próbaideje. Miután színészetünk nincs, az írók csak olvasóközönségre számíthatnak fordításaikkal, amelyeknek célja elsősorban a magyar nyelv terjesztése. Közönséget akarnak nevelni s közben elsajátítani a drámaírás mesterségbeli részét — idegen minták nyomán. Élükön Teleki Ádám gróf jár, akinek Cid-fordításá- Tól Bessenyei a legnagyobb elragadtatáshangján jegyzi meg, hogy „e magyar munkát soha ő előtte maga nemébe a magyarság meg nem haladta“, annak nyomán kell „természetes írásmódra“ törekednünk, így érhetjük el, hogy nyelvünk olyan fordulatossá váljék, mint az angol vagy francia nyelv. Természetesen ez nem megy könnyen.* „Két dolog kell hozzá: nagy elme és kitartó munkásság“. Sajnos, Bessenyei szavainak nem lett közvetlen sikere. „A vad kor — írja Kazinczy — még nem volt megérve az ily mesterművek megkedvelésére.“ Zechenter Antal, a „Fő Hadi Tanács tisztje“, aki egy sereg külföldi darabot fordít magyarra több szorgalommal, mint tehetséggel, először veti fel a legégetőbb kérdést, panaszolva, hogy „minek írni Tragédiákat, ha azok sehol sem játszattanak“. Majd így folytatja: „Addig, míg valami igaz hazafiának kegyelméből Magyar Theatrum fel nem állíttatik, soha a nyelv tökéletes nem lészen.“ Zechenter fordításai különben inkább viszszaesést jelentenek, mint haladást s csupán Hitető Mahomedjét adja elő egy műkedvelő társaság 1785-ben a fővárosban. (Ennek az előadásnak főszerepét állítólag a fiatal Bacsányi János játszotta.) Kónyi János fordításai már magyarosabbak, de ő is egyedül Gróf Valtronjával ér el nagyobb sikert. Ez a látványos „katonai színjáték“ félszázadon át műsordarabja maradt a magyar színészetnek. Legkiválóbb drámafordító ezekben az években — Telekül kívül — Péczeli József, akinek 1784-ben megjelent „Zayr“-je a jó verselést kifogástalan magyarsággal, költői megértéssel egyesíti. Egymásután fordítja le Voltaire számos más darabját is. „Ő ragyogott kortársai között — írja Kazinczy —, ha nem is a legszebb, de a legnagyobb fényben.“ Gyors munkáját ugyan „mázolásnak“ nevezi, azonban mindjárt hozzáteszi, hogy „ez a mázolás olvasásra csalogató az olvasókat“. Valóban, Péczeli csak azzal törődött, hogy minél több olvasmányt nyújtson honfitársainak. „Nem gondola erszényével, nem gondola életével, mindenét áldozatba hozá az ügynek ha ő veszt is, csak ez gyarapodjék.“ Korán halt meg s „ez való végsehajtása. Végrehejletem is hazámnak szolgáljon“. Induló drámairodalmunk sokat köszönhet neki, főként ízlés, nyelvi magyarosság és fordulatosság, anyagválasztás és iránymutatás tekintetében. Teleki még csodálatosnak tartja, hogy „magyar nyelven sem nem játszattatnak, sem pedig egyen-kettőn kívül nem is irattatnak nálunk színdarabok“. Péczeli már egyenesen rámutat erre a nagy hiányra, amelyet pótolnunk kell, ha be akarunk lépni a művelt nemzetek sorába és szívünkön viseljük nemzeti nyelvünk elterjedésének ügyét. Ezek a fordítók — hangsúlyozzuk — kortörténeti jelentőségű munkát végeztek. Drámafordításaikkal nemcsak a nyelvet készítették elő eredeti színművek írására, hanem közönséget is neveltek s megteremtették azt a légkört, amelyben a magyar színészet megszülethetett. Nem véletlen hozta létre fordításaikat, hanem egy új intézmény: a magyar színészet szükségének átérzése. Nálunk más volt a helyzet, mint a nyugati nemzeteknél, ahol drámairodalom és színészet egymásra kölcsönös hatást gyakorolva, együttesen haladhatott. Ott a jó drámák nevelték a színészeket és a jó színészek még jobb alkotásokra serkentették a drámaírókat. Magyarországon előbb jelenik meg a dráma, mint a színészet, ezért hosszú ideig nem is tud túljutni az olvasmánynak szánt könyvdráma kétesértékű műfaján. Drámairodalmunknak tehét valósággal életkérdésévé vált: mikor lesz magyar színészet, amely megtermékenyítőleg hat majd az írók működésére. Ám állandó hivatásos színészetünk kialakulását mégsem a drámairodalom úttörő munkája, hanem a magyar nemzeti öntudat megmozdulása hívja életre. S ahogy a magyar könyvdráma a nyelvfejlesztés eszköze volt, úgy lett a magyar színészet nyelvünk hatékonyabb terjesztője. A Bessenyei fellépését követő évtizedekben két ellentétes irányú, végül mégis összetalálkozó vonalon indul meg a magyar játékszín irodalmi elemeinek fejlődése. Az egyik Bécs, a másik Kolozsvár felől halad az ország középpontja felé. Előbbinek jellemzője általában a művelődés vágya, utóbbié kifejezetten a nemzeti érzés élesztése. Az ország szívét, Pest-Dunát így egyszerre két oldalról kezdi táplálni friss véráramlat. Nagy szükség van erre, mert a gondolkodásában és nyelvében idegen, minden kezdeményezés terén, elmaradott főváros a pangó nemzettest legbetegebb része. Ez a szív nem ver a hazáért, — mint Bayer szemléletesen írja —, egy dobbanása sincs, amelynek hatását az ország minden világtáj felé megérezné. Aki a hivatalos központban keresné a nemzetet, megdöbbenve állhatna meg: ruházat, nyelv és szokások itt idegenek, nincs egy közművelődési pont, amely köré a magyarság gyülekezhetnék. Még a vármegye, az alkotmány védőbástyája is tétlenségre van kárhoztatva. A főváros olyan központ, amely felől nem árad szét az országba se fény, se meleg. Az újjáébredő nemzet előbb alkot közművelődési, magyarosító központokat Kassán, Komáromban, Győrött, Pozsonyban, Sopronban, Nagyenyeden, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, mint az ország szívében. 1790-ig csak a központtól távol gyúlnak ki az első őrtüzek. S a legbiztatóbb épp ott vetett lábot Bécsben, ahonnan a legnagyobb veszély fenyegette hazánk magyarságát és önállóságát. De bent, ,e. hazában is növekszik számuk s az első szikrát Bécsitől kölcsönzik saját oltárukra az előhaladáshoz. Az „őrtüzek“ szítói legnagyobb jutalomnak a jövő elismerését tartják. Elődeik mulasztását igyekeznek sürgősen pótolni. Eredeti művek alkotására nincs idejük s talán tehetségük sem elég. Be kell hát érniök a gyors fordítással, hogy nyelvet és közönséget teremtsenek. Föl akarják kelteni a művelődés vágyát a közönyös lelkekben, munkásságuk így kénytelen számolni a kor szükségleteivel és alacsony színvonalával. Nincs köztük egyetlen korszakalkotó nagy tehetség sem, tevékenységük összessége mégis egy új korszak bekövetkezését készíti elő. Ezek a fordítók és könyvdrámákkal kísérletező írók fontos társadalmi munkát végeznek: közönséget igyekeznek nevelni az eljövendő magyar játékszín számára. Földeák János:Májusi toborzó Nem az emelvényen, de lent, a sorban száz- és százezrek közt, és megfontoltan, mint aki hibáját és vétkét bánja s elvtársai szívét is megtalálta, mint aki távolból hazatért végre, mert vágyakozott már a békességre, így leszek ott én is, de szenvedéllyel megedzetten, büszkén s lelkesedéssel! Ó, más ez a Május, erősebb, bátrabb, fölszabadítóbb és világra zártabb: a gyarmatokon is ünnepre gyűlnek s Amerikában is: a Május ünnep; magyarnak születtem, de népek gondja az én gondjaimat is együtt fonja hatalmas hálóvá a zsarnok ellen — nem lehet előttünk legyőzhetetlen ... Májusi seregnek hű katonája világot bolydít, ha jogát kiáltja — együtt kiáltsuk hát, hadd zengjen szerte visszhang a moszkvai új üzenetre; így kiált a lengyel, csehszlovák, bolgár, román és jugoszláv s velünk az albán ... Májusi seregnek hű katonája világot ölel, ha karját kitárja. Nem az emelvényen, de lent, a sorban, száz- és százezrek közt, és megfontoltan, bolsevik erővel s lenini zászlót lobogtatva égre s vádat és zárszót hurrázva a múltra, de szenvedéllyel... így leszek ott én is, lelkesedéssel ünnepelni az egy sörök hatalmat, a munkásosztályt és a forradalmat! cd magyar írók műhelyébai FÖLDESSY GYULA DR.: Ady prózai írásai kritikai kiadásának harmadik kötetén dolgozom. Ebben a kötetben Ady 1902-ben írt cikkei szerepelnek. A negyedik kötet tervezete is készen van: Ady újságírói korszakának végéig tart majd. Ezenkívül Goethe-műfordításaimat rendezem, és Adyról szóló előadásokat írok. ★ TÓTH ESZTER: Gyermekszíndarabokat, ifjúsági hangjátékokat írok. Állandóan dolgozom — Török Sándorral együtt — a „Csilicsala csodái” című sorozaton, jelenleg a Petőfi Színházban bemutatott nyilvános előadás folytatását írjuk. Ezenkívül szovjet gyermekverseket fordítok. ★ RAJCSÁNYI KÁROLY: Mai tárgyú ifjúsági regény témáját érlelgetem magamban. Úgy tervezem, a legközelebbi jövőben hozzá is kezdek megírásához. URBÁN ERNŐ: „Istenítélet?“ című regényemen dolgozom, mely egy kulákdinasztia történetét mondja el. Ha ezt befejeztem, színdarab írásához kezdek, a címe „Nebántsvirág“ lesz, s azt a kérdést tárgyalja: mi szerint méri a mai közvélemény az „úriembert“? ★ CSOHÁNY GABRIELLA: „Bulgáriai útirajzok“ címmel lírai útinaplót írok bulgáriai utazásomról. ★ HOLLÓS CORVIN LAJOS: Utolsó simításokat végzem „Hunyadi” című verses drámámon. Ezután folytatom új, Martinovicsék korában játszódó ifjúsági regényemet, címe: „Pikó, a csavargón lesz. ■k BRÓDY LILI: A békéről szól új darabom — álomjátéknak is nevezhetném. Ezt javítgatom, csiszolgatom most. 1919-es gyerekkori emlékemből ifjúsági regényt írok. TALÁLKA Kip-kop, kipi-kop. Kovács előadókalapja karimáját kínosan szabályos időközökben érték a kopár ágakról lepottyanó kövér cseppek. Körötte sötéten hallgattak a már rügyek után sóvárgó ligeti fák. — Nehiszen, ha a feleségem meglátna — gondolta Kovács és még beljebb húzta a nyakát. Bizony furcsán alakult az életük. Régebben még ők is jártak erre karonfogva, szimatolták a közeledő tavaszt, vagy együtt sajnálták a pergő lombokat. Ma sem élnek rosszul. Csakhát... lassan már tizenötéves házasok, amióta Ildi, a kislányuk meghalt, nem járnak együtt sehová. Először a gyász miatt tettek le róla, azóta pedig ... hát igen, mindkettejüknek megvan a maga dolga. Ő vasárnap mérkőzésre megy, vagy a barátokkal tart másfelé, Irénnek pedig ekkorra gyűlik össze a mosni-foltoznivaló. Hétköznap pedig? Ha Kovács végez az üzemben, minden napra esik valami gyűlés, értekezlet; ha más nem, egy-két sakkparti a gyári klubban. Irén fonodás művezető, neki is kijut bőven a társadalmi munkából. Valami észrevétlenül elsuhant kettejük életéből. Nem, nem a szeretet, csk éppen az, ami két embert arra indít, hogy — ha csak lehet — együtt legyenek. A fiatalság? Kip-kop, kipi-kop. — Ilyen átkozott időben találkát megbeszélni, méghozzá a liget túlsó zugában’ — dohogott magában Kovács. Félreértés ne essék, az ugyanis úgy volt, hogy a múlt szombat este vendégek jártak náluk. Köztük Gabi is, az első emeleten lakó elragadó bakfis és Tibi, a 18 éves esztergályos. A fiút Kovács kezdte el tanítani a szakma fortélyaira három éve, amikor még ő is a műhelyben dolgozott. Tibi azóta kitűnő munkás, jól keres, nem megvetnivalóan öltözik és nem is csúnya gyerek. Kovácsék odahaza gyakran beszéltek róluk, az aszszony Gabit, a férj Tibit magasztalta. Aztán pajkosan egymásra nevettek: összehozzuk őket, jó? Minden fényesen sikerült, a fiatalok éjfélig táncoltak Kovácsék lemezeire s Tibi haza is kísérte volna a lányt, ha az nem lakik a házban. így azonban megegyeztek: csütörtökön találkoznak. Hogy hol, azt a házigazdáék nem hallották. Kovács olyan elégedett volt, mintha legalábbis egy fontos prémiumfeltételt teljesített volna az irodája. Irén nem kevésbé. Már alig lesték, hogy utólag kifaggassák — ki Gabit, ki Tibit —, ne hogy volt, mennyire vannak! Kip-kop, kipi-kop. S aznap délelőtt beütött a ménkű. Tibiék műhelyében bajok voltak a határidőkkel, este nyolcig bennkellett maradnia mindenkinek, akit csak nem a vonatra sürgetett. A fiú még kora délután kétségbeesetten szaladt fel az osztályra Kovácshoz: tegyen már valamit, értesítse Gabit, hogy délután ötre nem tud ott lenni, mármint kinn a liget sarkán, a játszótéren túl. Az előadó szorult helyzetbe került, háromkor értekezlete kezdődött, nem mehetett haza időre. Ült hát, ült és elképzelte szegény kislányt, amint nagy, piros kötöttsapkájában ott topog ebben a pocsék időben — és Tibi, az ő védence sehol. Mit gondol majd a fiúról? Talán egy szépen induló ismeretség törik ezzel derékba... Fél ötkor fogta magát és finoman meglépett. Kip-kop, kipi-kop. No végre, ez az a pad! Kovács az órájára nézett: pont öt. Sehol egy lélek. Türelmetlenül járkált fel-alá és nézelődött. Hirtelen megtorpant. Ismerős ballonkabát bukkant fel egy kanyarban ... de hiszen ez nem Gabi, hanem Irén, a felesége! Villámgyorsan menedéket keresett. Felfedezett egy ég tudja micsoda, tavalyi rendezvényről itt feledett bódét, amögül lesett szét. Lám, az asszony ideér, óráját nézi, sétál fel s alá. — Honnan tudná, hogy én idejöttem? — tépődött Kovács. ■— Vagy talán ... nem, ez lehetetlen. Irén nem tesz ilyet. Hiszen nem fiatal már... Telt-múlt az idő. Irén rendületlenül várt, Gabi pedig nem mutatkozott. Lassan sötétedett, köd ereszkedett le. A lámpák gyér világa mellett nem csoda, hogy Kovács szem elől vesztette az aszszonyt. Óvatosan kilépett az útra, hogy még egyszer kémlelődjön, nem jön-e a lány. Gyors lépteket hallott maga mögött, megfordult. Szeme tágra meredt, szemtől szemben állt a feleségével. Irén könnybelábadt tekintettel nézett rá. — Hát így állunk? Régóta figyellek, de nem hittem, hogy te lehetsz... Kovács sokáig nem jutott szóhoz. — És te? — nyögte ki végül. — Gabi telefonált be hozzám, megjött a nagyanyja vidékről, szóljunk Tibinek, hogy ne várja, ő szégyelli a munkahelyén keresni. De egész nap nem kaptam vonalat, hogy hívjalak — fordult sírásra az asszony hangja. — Hát eljöttem ide, mit gondolt volna szegény fiú ... Egy perc múlva már együtt lépkedtek, öszszekarolva. Nem beszéltek, nem néztek egymásra, csak lábuk elé bámultak, mintha szégyellnék magukat. A férfi törte végre meg a csendet: — Tulajdonképpen.., ha jól meggondolom.., csütörtökön mindig ráérnék. Megtárgyalják azt nélkülem is. Elmehetnénk néha moziba, vagy ... — Nekem kedd jobb — nézett fel hálásan az asszony — de azért, ha akarod ... — Tudod mit? —nevetett Kovács szelíden. Legyen kedd is, csütörtök is. Aztán órájára pillantott s gyorsan a város felé irányította lépteiket: — Siessünk, talán még kapunk jegyet a színházba. Utána elmegyünk vacsorázni, jó? Még szorosabban egymáshoz simultak. Egybeolvadt alakjuk hosszú árnyat vetett. Aki utánuk nézett, azt hihette, fiatal szerelmesek. G. Szabó László Szőnyi Gyula rajza Kardos László: Tóth Árpád 1886—1928. — ez a két szám jelzi a költő életének határait s ebből több mint három évtized szakadatlan küzdelem volt. Küzdelem a mindennapi kenyérért, küzdelem a biztos egzisztenciáért, küzdelem a művészi kibontakozásért. És szüntelen küzdelem a betegséggel, a halálos kórral, a tüdőbajjal. Ennyi küzdelem még egy harcos alaptermészetű embernek is sok lett volna, nem pedig egy csendre, visszavonulásra vágyó költőnek, mint amilyen Tóth Árpád volt. De sokszor kellett versbe szedni, versbe sírni a panaszt, a kegyetlen élet, a társadalom ellen. De sokszor kellett játékos, rímes szavakhoz menekülni a zord jövő elől. Pedig nem akart menekülni, élni, dolgozni, hatni akart műveivel. A polgári esztétika kiemelte költészetéből a hanyatló vonásokat anélkül, hogy rámutatott volna a benne dúló szüntelen harcra, arra a fejlődésre, mely a költő önmagával folytatott harcának s az első világháborús, forradalmas évek érlelő hatásának volt gyümölcse. Kardos László most helyes megvilágításba helyezi Tóth Árpád immár klasszikus munkásságát. Fejlődésrajza meggyőző, megmutatja, hogyan emelkedik ki a költő a pályakezdő évek dekadenciájából, mint szélesedik ki alkotói horizontja, mint halad az apolitizmustól a határozott politikai állásfoglalás felé. Három szakaszra bontja a költő pályafutását, a két határvonalat 1913-ban és a proletárforradalom bukásának idején jelöli meg. Aláhúzza a világháború és a forradalom éveinek jelentőségét, ugyanakkor elkerüli azt a veszélyt, hogy a költőt — ekkori harcos kiállása ürügyén — forradalmárként ünnepelje. Bebizonyítja, hogy az 1913—1919 közötti szakasz fejlődésének eredményeit az ellenforradalom korszakában írt művekben is nyomon követhetjük. Elválasztja a fiatalkor dekadens, l‘art pour l‘art költeményeit a pályazáró szakasz halálvágyat, menekülést kifejező műveitől. Az előbbiek öncélúságával szemben az utóbbiakban a Horthy-korszak nyomasztó atmoszférájának és a költőn mindjobban eluralkodó betegségnek hatását kell látnunk. Kardos László több évtizedes kutató munkáját sűrítette e monográfiában. Mind az alapvető, összefoglaló megállapításokon, mind az egyes részletelemzéseken meglátszik a sok éves csiszolódás, meglátszik, hogy az érvek és szintézisek az írónak önmagával folytatott szüntelen polémiája közben születtek. Verselemzései mind tartalmi, mind formai vonatkozásban nagy örömet fognak szerezni a vers-szerető olvasóknak. Újra és újra találkozunk Kardos Lászlóval, a műfordítóval, aki a versek „lelkébe lát“, akinek egy-egy szó, egy-egy költői megformálás a mű lényegét világítja meg. Ez talán legjobban a harmadik pályaszakaszt és a műfordító Tóth Árpádot tárgyaló fejezeteken mérhető le. Az előbbiben megfigyelhetjük, hogyan takarítja be a szerző egy tömör fejezetben a korábbi elemzések gazdag termését, az utóbbi pedig arról tanúskodik, hogyan lehet egy műfordítói pálya tárgyalása során szinte egész e századi műfordítás irodalmunkat feltárni. Ha irodalomtörténeti tanulmány lehet vallomás, akkor ez a mű az. Nemcsak megismertetni, nemcsak tolomácsolni akarja a költőt, meg akarja szerettetni. Tudja azt a varázslatot, hogyan kell a holt anyagot életre kelteni, csak a költő tudhat költőről így írni. Gazdagabbak lettünk egy kiváló monográfiával, egész marxista irodalomtörténetírásunk fejlődését, erősödését jelzi ez a kötet. Barta András