Esti Hírlap, 1973. április (18. évfolyam, 78-100. szám)

1973-04-02 / 78. szám

Asszonyoknak terítettek Piros bőrben brigádnapló Három műszak? Vállalták Ma fehér asztalt terítet­tek Csepelen, a Magyar Posztógyárban. Kilenc asz­­szonynak díszítették foga­dásra az ünnepi asztalt és a tizediknek, az Állami Díj II. fokozatával kitünte­tett Bagi Ilona keresztcsé­­vel a brigád egyetlen nyug­díjasának, Manci néninek Takács Jánosáénak, a Brigádnapló. A borító szép, piros bőr, az írás itt-ott már fakul a lapokon. Tíz esztendeje alakult a brigád, kézi dol­gozókból, gyapjúválogatók­ból. A brigádnaplóban csak szűkszavú a bejegyzés, de az asszonyok még ma is emlékeznek rá, milyen nagy volt a megrázkódta­tás, amikor Mihellernét, a brigádvezetőt az irodára kérték: — Már nem sokáig dol­gozunk gyapjúval, nem lesz szükség a válogatásra. Nagyobb exportmegrende­lést kaptunk, kötőfonalat kellene keresztcsévélni. Vállalják? Michellerné nagyot nyelt. Most mit mondjon a töb­biek nevében? De újabb kérdés következett: — Az exportmunka sür­gős, a drága gépeket ki kell használni... Át kellene térniük a jelenlegi egyről a három műszakra. Mint akit jól fejbekólin­­tottak. Hogyan mondja ezt meg a többieknek? Hogyan lesz a kisgyerekesekkel? Igaz, neki egyszerű, mert otthon a nagymama. De ahol nincs nagymama? Csak annyit kért, hogy megbeszélhesse társaival, mielőtt választ adna. Megbeszélték. Vállalták.­ ­ Most utólag azt mond­ják, a teljes igazság az, hogy nézték ők a gyár ér­dekét is, értették, hogy ez az exportvállalás fontos, de méginkább azt nézték, hogy együtt maradjanak. És a gyerekek? Breiningerné meséli: — A férjem is folyama­tos műszakban dolgozott, gyakran előfordult, hogy egyikünk sem volt otthon éjszaka. Nem tudtam, mi legyen a kislányommal. Akkor Mihellerné felaján­lotta: vigyük el hozzájuk Ilonkámat, az ő kislányá­val együtt alhat, a nagy­mama majd vigyáz rájuk. Több, mint két évig volt Ilonka állandó vendég Mi­­helleréknél. Kallóné folytatja: — Az én két gyerekem is szinte otthon van Mihelle­­réknél, nem egyszer alud­tak ők is ott, ha másképp nem tudtam megoldani. Sok minden nem fér a piros kötetbe. Feljegyezték ugyan, hogy amikor Hasz­nálnénak családi háza épült, vasárnapokon át az asszonyok segítettek betont keverni, téglát hordani, s hogy a házavatóra a férjek is eljöttek áldomásra. De arról már szemérmesen hallgat a napló, hogy aki­nek volt akkor éppen nél­külözhető pénze, szívesen adta kölcsön az építkezés­hez.­ ­ Két évig dolgoztak az új gépeken, ötszáz tonna fonal ment exportra a kezük alól. Ment minden simán. Tavaly júniusban új ké­réssel fordult hozzájuk a gyár vezetősége. A megszo­kott teremből, környezet­ből át kellene hurcolkod­­niuk egy másik épületbe. A kérdés logikus volt, az anyagszállítás sokkal köny­­nyebbé vált, mert közelebb volt a raktár,­­ mégis fá­jó szívvel költöztek. Naplóbejegyzés 1972 jú­niusában : „Tudjuk, lesznek nehéz napok, de talán a későb­biekben mosolyogva fo­gunk rá visszaemlékez­ni .. Alig esztendő múlt­ az­óta, s azt mesélik: valóban nehéz volt megszokni az új vezetőket, vagyis ponto­sabban nehéz volt otthagy­ni a régieket. (Öltözni még most is odajárnak.) De az is igaz, hogy az új munka­teremben, ahová mentek a gépükkel együtt, szeretettel fogadták őket. — Nagyon jólesett — mondja Mihhellerné — ami­kor Zoli bácsi többször is odajött, kérdezte, megszok­­tuk-e már, hogy érezzük magunkat, nincs-e valami panaszunk? Zoli bácsi a főművezető. Az ő véleménye is benne van abban a kitüntetésben, amelyet ma délelőtt nyúj­tottak át az asszonybrigád­nak, s amelynek örömére koccintanak Csepelen, a Posztógyárban. Sárdi Mária ATOMKORBAN VÁRÉPÍTŐ Életre keltette Mátyás palotáját Délről a Buzogány-torony őrködik a Budai Várpalota középkori részei fölött. Év­századok romjai alól előva­rázsolt nemzetközi kincs, városképi értékké változott legenda. — Édesapám hét évig ve­zette a hadilevéltár térkép­tárát — mondja dr. Gerő László Állami Díjas épí­tész, az Országos Műemléki Felügyelőség tudományos munkatársa. — Régi térké­peket, ábrázolásokat a sa­ját korabeli állapottal ösz­­szevetve rájött: Mátyás le­gendás palotája, a gótikus lovagterem, a kápolna kí­vül esik a barokk palota kontúrján. Gerevich László 1946-ban ki is ásta ezeket az emlékeket. NEM TANÍTOTTÁK Falmaradványok, töredé­kek, romok. Úgy tűnt, a megmentés egyetlen lehet­séges módja — visszatemet­ni. — 1948-ban kerültem a Műemlékek Országos Bi­zottságához, a nyugalomba vonuló első építész, Lux Kálmán helyére. Ekkor ajánlottam: életre kell kel­teni, építészeti egységbe foglalni a romokat. Min­denki mosolygott a terven, mégis elfogadták, így let­tem XX. századi várépítő. Nem egyik napról a má­sikra, nem egy nekirugasz­kodással. Harcok, viták árán. Mesterség volt ez, amelyet semmilyen egye­temen nem tanítottak. Előd, korszerű szakirodalom alig-alig volt. A várépítés­ben jártas mesterember századokkal korábban élt utoljára. Minden egyes fal­darabot meg kellett ter­vezni.­­ A fiatalok, a tanítvá­nyok lelkesedése sok ne­hézségen átsegített. Együtt dolgoztunk, soha­ nem vol­tak, ma sincsenek titkaim. Ha egyszer bevégzem a munkám, lesz utódom, aki folytatja. A budai vár volt a kezdet, azóta vagy negy­ven várat rekonstruáltak országszerte a gyerekek. EZ A VÁROS... A gyerekek, a tanítvá­nyok. Köztük több Ybl-dí­­jas építész. Gyerekek? A szó furcsának tűnhet. Ahogy ő mondja: idősebb és fiatalabb szakember ben­­sőséges emberi—szakmai kapcsolata fejeződik ki benne. 1948 óta tanít a Műegye­temen. Az utóbbi időben a szakmérnöki továbbképzé­sen magas óraszámban, mű­emlékvédelmet. Leendő restaurátorok hallgatják a Képzőművészeti Főiskolán. Tizenhét éve szerkeszti a Műemlékvédelem című fo­lyóiratot. Mások mondták: 1945 óta huszonhárom könyve, háromszáznál több cikke jelent meg. Ő maga még nem számolta meg, nem saját tevékenységének múltját kutatja. — Jelenleg a műemléki környezetek, a történelmi városmagok megóvásának, védelmének kérdéseivel foglalkozom. A tömegter­melés a fokozódó igények­ből fakad. Szükség van rá. De átlagfák, átlagparkok, átlagházak elszürkítik a várost. Elvész az az at­moszféra, amire azt mond­tuk: ez Debrecen, ez Szé­kesfehérvár, ez Pécs. Senkit nem lehet muzeológiai okokból arra kényszeríteni, hogy háza ajtaján eregesse ki a füstöt, búboskemencé­ben fűtsön olajkályha he­lyett. De gondolkozni kell: mit miért áldozunk fel? ül NEMES SZŐLŐKULTÚRA Ment a csikó, jött a bor A három ember zavarban van. Tizennyolc év történe­tét még vázlatosan is nehéz felidézni. — Az a lényeg — mondja Széll András, a Balatonbog­­lári Állami Gazdaság igaz­gatója —, amit kitünteté­sünk indoklásául olvashat. Egyetlen mondat: „A tudo­mányosan megalapozott, korszerű nagyüzemi szőlő­­termesztés és borászat hazai elterjesztéséért, a gazdaság nemzetközileg is elismert tevékenységéért.” Ebben benne van minden. Mint oldalakon át tartó, hosszú és bonyolult mate­matikai levezetés után a végeredmény. A tizennyolc év „levezetése’­ azonban ko­rántsem ilyen egyszerű. Er­re utalnak Lakatos András kertészmérnök szavai. — Úgy kezdődött, hogy volt itt egy állami gazda­ság, amely mindennel fog­lalkozott. Tartottak szarvas­­marhát és juhot, neveltek csikókat, vetettek árpát és búzát, s akkor telepítették ide az első szőlőtőkéket is. Később a felsőbb vezetés úgy döntött, hogy szakosod­­nia kell a gazdaságnak, csak gyümölccsel és szőlő­vel foglalkozzék. Akkor ke­rült ide igazgatónak Aligá­­ról Széll András, én Villány­ból jöttem, és költözött ve­lem a laboratórium, a mun­katársakkal együtt. És jött Sós Árpád gépészeti fő­mérnök is. Dolgozni kezd­tünk. Nem ment minden máró­l holnapra. Az első évek út­kereséseire, ellentmondásai­ra ma is élénken emlékez­nek. Az igazgató azt mond­ja: — Volt bennünk valami félelem. Az új szüntelen ke­resése és alkalmazása köz­ben vétettünk hibákat is, de mindaz, amit csináltunk, Magyarországon ismeretlen volt azelőtt. A tapasztala­tok hiánya és a szakma ha­gyományai nehezítették a munkánkat, az idő azonban nekünk dolgozott. Az elért eredmények később bizton­ságot adtak nekünk, és meg­nőtt a szakmai tekintélyünk is. Egyszerűen fogalmazva, elfogadtak minket. A gazdaság ma tudomá­nyosan megalapozott, kor­szerű nagyüzem. Képtelen­ség leírni mindazt, ami itt Bogláron tizennyolc év alatt történt. — Az a szerencsénk, hogy a szőlőtermelésnek nem volt itt hagyománya — szól La­katos András —, nem zavar­tak naponta a tradíciók, nyugodtan alkalmazhattuk mindazt, ami korszerű és tudományos. Bejártuk a vi­lág valamennyi számottevő bortermelő vidékét, elkészí­tettük a tapasztalatok szin­tézisét, olyan gazdálkodási formát alakítottunk ki, amely legjobban megfelel földrajzi viszonyainknak. Új szőlőfajtákat telepítet­tünk, és teljesen szakítot­tunk a régi művelési mód­dal. Sehol az országban nem láttam még ilyen széles sor­távú szőlőtáblákat. — Ez igaz — mondja Sós Árpád. — Mi már három, három és fél méternél tar­tunk. Használhatjuk a nagy, univerzális gépeket, és tö­kéletesen tudjuk művelni a szőlőt. És hogy eredményesen is, bizonyítsák ezt az adatok. Bogláron hektáronként 130 —150 mázsa szőlő terem, az országos átlag negyven má­zsa. Borkombinátjukban évente tizenhétmillió palac­kot töltenek meg borral, en­nek zömét exportálják. A boglári muskotály, a király­lányka, a tramini, a Csaba gyöngye, a semillon neve jól ismert külföldi és hazai borkedvelők körében. A leg­korszerűbb növényvédelmi eljárásoknak köszönhetik, hogy már hét éve nem pusz­tított náluk a peronoszpóra. Olyan gépek is dolgoznak itt, amelyeknek légkondicio­nált fülkéjében fehér ing­ben dolgozhat a vezető, és amely gépek kétszáz ember munkáját végzik el napon­ta. Sós Árpád mégis a gyü­mölcsrázó gépet kedveli. — Nem tudok vele betel­ni. Képzelje el, óránként negyven fáról szedi le a szilvát és a barackot, s lá­dába is rakja. Pótolhatat­lan. A gazdaság eredményei­nek lényegéről azonban azt hiszem, az igazgató mondta a legtöbbet. — Itt, nálunk olyan szel­lem uralkodik, ami sodorja magával az embert, mint az áradás, önálló munkát vé­gezhetünk, és alkothat min­denki kedvére. Nyugodtan mondhatom: nekünk a gaz­daság a szenvedélyünk. Ami itt történt, az nem a mi hár­munk érdeme, sok társunk komoly munkája van kitün­tetésünk mögött. Hankóczi Sándor Boglár királylánykája Tág sorközben jár a gép Széll András Lakatos András Sós Árpád MA DÉLELŐTT Új munkáslakásokat adtak át Kispesten Ma délelőtt Kispest egyik legrégibb körzetében, a haj­dani Wekerle-telepen la­kásavató ünnepséget tar­tottak. A Nagy Lajos kör­út—Pannónia út által hatá­rolt területen két év alatt hat négyszintes OTP-tár­­sasházat épített fel a BU­­LAV és a Prosperitás Ktsz. A múlt hetekben végzett műszaki átadás lelkiismere­tes munkát bizonyított. A kétszobás, összkomfortos lakásokból álló épületekbe a XIX. kerület öt nagy ipar­­vállalatának munkásai köl­töznek. A mai ünnepségen az el­ső lakóházat, összesen 19 család otthonát adták át. A rendkívül kedvezményes lakásépítési akció összesen 114 munkáscsaládot segít új otthonhoz. (MTI) KUTATNAK, FELTÁRNAK Nagy utat tett meg a ha­zai műemlékvédelem. Dr. Gerő László örömmel em­líti: ötvenöt műemléki al­bizottság dolgozik ország­szerte a Hazafias Népfront keretei között. Kutatnak, feltárnak, értéket óvnak. Tisztaság és rend nélkül igazi építészet nincs. A nagy dolgok sikerét meg­annyi részmozzanat szol­gálja. — Mind kevésbé van hi­tele a „dirigálásnak”. Az kell, hogy mindenki tuda­tosan vegyen részt az or­szág alakításában, az építé­szeti emlékek megmentésé­ben is. Ahogy a nemzeti költészet egy-egy gyöngy­szemének tud örülni az em­ber, úgy örüljön egy-egy történelmi emléknek, építé­szeti alkotásnak is. Ez mindnyájunk ügye. Az ilyen közgondolkodás mű­emléki bizottság nélkül is megvédi a műemlékeket. 1932-ben a Budapesti­­ Műegyetemen végzett. Ró­mai tanulmányútjai fordí­tották érdeklődését a törté­neti építészetre. Első jelen­tős munkája az óbudai ka­tonai amfiteátrum helyre­­állítása volt 1939-ben. Al­kotó munkában gazdag négy évtized áll mögötte. — A véletlen vagy a szerencse segített. Mindig olyan feladatokkal, problé­mákkal szembesültem, amelyek megoldása örömet szerzett, kielégített. Harcokban érdemelt sze­rencse, nemzeti értékeink sorát gyarapító „véletlen”. Széky Péter

Next