Esti Hírlap, 1985. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-22 / 274. szám
O Portré — háttérben virágokkal címmel túlságosan szép filmet készített a szegedi körzeti stúdió Richter Ilona grafikusművészről. Az imént említett jelzőket értelmezvén, ez egyszerre volt erénye és hibája a műsornak. Szép volt a program, mert különleges illusztrációkat láthattunk, olyanokat, amelyek egyszerre sejtették meg a szigorú logikára épülő természeti rend harmóniáját, s azt a belső elrendezettséget, amely csakis a művész keze, fantáziája által teremtődhet meg, s ily módon lesz több, válik mássá az egyszerű fényképfelvételnél. S hogy mégis miért találtam áhitatosnak e programot? Mert a forgatókönyv írója és az operatőr minderre még ráduplázott, s rám, a nézőre semmit sem bízott. Logikára épülő, fantáziát gyújtó grafikákat láthatunk, ám sehogy sem tudunk eljutni a fölfedezés élményéig, öröméig, mert, az érzésem szerint, előre megírt vallomás ebben megakadályozott bennünket. Pedig Richter Ilona rendkívül kellemes egyéniség, a volt Konecsni és Barcsay-növendék egy életen át kitartással, tehetséggel, mondhatni megszállottan műveli a grafikának azt a válfaját, amelyet tudományos illusztrációként ismerünk. Vagyis, megítélésem szerint határozottabb lett volna a műsor, hogyha markánsabb portrét és jóval kevesebb érzelmes lírát kapunk. (hm) □ NIKITA MAGALOFF (Svájc) zongoraestet ad ma fél 8-kor a Zeneakadémia Nagytermében. Műsorát Mendelssohn, Mozart, Beethoven, Rachmaninov és Chopin műveiből válogatta. KÖNYVBEN A SÜDI-JELENSÉG Csak a népmesében igaz és lehetséges: elindul a legkisebb fiú a világba, megvív ezer veszéllyel, s végül győzedelmeskedik, jutalmat kap. Ha nem is ennyire leegyszerűsítetten, mégis a népmesék legkisebb figurájára emlékeztet Südi Bertalan, a jánoshalmi országgyűlési képviselő. Erről a rendhagyó sorsú emberről! Ilkei Csaba Nem hallgathatunk! Avagy: a Südi-jelenség címmel izgalmas dokumentumkönyvet írt. Számos társadalmi ellentmondás ábrázolható és értelmezhető az elvont általánosítások szintjén, mégis az igazság fölismerésével leginkább a konkrét helyzetek magyarázó egésszé növelése segít a legjobban. Valószínű, hogy ennek a tudatában írta meg Ilkei Csaba Südi Bertalan életét. Annak az embernek a mindennapjait, aki a környezetében fölvette a harcot mindennel szemben, amit tisztességtelennek s igazságtalan eljárásnak ítélt. Nem véletlen, hogy az a szűkebb közösség, amely hallgatva és figyelve, félve, és alkalmanként megfélemlítve figyelte Südi Bertalan harcát, végül is bizalmat szavazott neki, törvényhozóvá emelte. Fölöslegesnek érezném, hogy most ezt az utat részletesen ismertessem, hiszen Ilkei könyve ezt remekül megteszi. De a dokumentumírás nem valamely követendő életrajz ismertetése, hanem olyan publicisztikai értékű alkotás, amely a konkrétumok, a jellemző helyzetek fölsorakoztatásával az egészről próbál jellemző képet festeni. Az összkép nem túlságosan vigasztaló, s mégis, a végkicsengés reménykeltő, hiszen az, aki élni mer a sokszor mégoly formális demokratikus játékszabályok nyújtotta lehetőségekkel, sokat tehet egy közösség igazságáért és a saját lelkiismeretéért. Ilkei e munkájával tulajdonképpen arra biztat, hogy az önmagunk által állított csapdák és kelepcék világában is van megoldás a problémákra, csak megszállottan hinni is kell tudni ebben. Természetesen a könyv azt is érzékelteti, hogy mindehhez olyan sajátos emberi alkat szükséges, mint amilyen a társadalom legmélyebb rétegéből jött Südi Bertalané. A könyv elé rendkívül gondolatgazdag előszót Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára írt aki többször is használja a Südi-jelenség kifejezést, mondván, ennek „lényege nem Südi Bertalanban, hanem a körülményekben van”. (harangozó) s 1985. november 17., péntek ISKOLA ÉS KÖZMŰVELŐDÉS Tanórák után Beszélgetés a Népművelési Intézet munkatársaival Korunk ideálja a „nevelő iskola”. A technika és tudomány fejlődése, a követelmények szakadatlan sorjázása mégis a felidézhető tudást, a mérhető teljesítményeket állítja az iskolai munka előterébe. Hogy a közösségi nevelés feladatával is sikerrel birkózzanak meg az iskolák, segítségül hívhatják — vagy hívhatnák — a közművelődés intézményeit. Megteszik-e ezt, mit várnak és mit kapnak a művelődési házaktól? Riportsorozatunkban erre keresünk választ, a közművelődés és -oktatás elméleti és gyakorlati irányítóinál, az iskolákban és művelődési intézményekben. — Használja-e az iskola a művelődési házak lehetőségeit, és milyen kínálatból választhat? — kérdeztük a Népművelési Intézet munkatársaitól, Földiák Andrástól és Vaskó Évától, akiknek szűkebb szakterülete az oktatás és a közművelődés integrált intézménye, az „általános nevelési központ”. Nyitni kell — Ha az iskola felismeri a 70-es évek óta már látható funkciózavarait — azt például, hogy az óriási tanítási követelmények mellett nincs elég energiája, eszköze a gyerekek szabad idejét is tartalmasan megszervezni — nyitnia kell a közművelődés felé — mondja Földiák András. — Ez elméletben, az iskolai nevelés és oktatás terveiben meg is fogalmazódik — teszi hozzá Valkó Éva —, s a könyvtári, a múzeumi órák szép gyakorlati példáival is találkozunk. — Ezt a közművelődési munkát azonban, véleményem szerint, más pedagógiai elvek szerint kellene megvalósítani, mint amelyek ma az iskolai tanítást irányítják — folytatja Földiák András. — A túlszervezettség és túlirányítottság nem tesz jót az önálló érdeklődésnek, enélkül pedig nem bízhatunk abban, hogy a gyerek szabadidejében is olyasmihez kezd, melyben nemcsak örömét leli, hanem gazdagodik is általa. — Úgy érzi, mások, rugalmasabbak a népművelők módszerei? — Ezekkel sem dicsekedhetünk mindig. Még ma is jogos a panasz, hogy rendszerint nem lehet „csak úgy” betérni egy művelődési házba és válogatni az éppen kínálkozóprogramok közül. Aki nem beiratkozott tagja egy szakkörnek, csoportnak, azzal többnyire nem tud mit kezdeni a művelődési ház. A pedagógusok viszont többnyire gyerekek csoportjait viszik, előre megtervezett programokra. Gyanakvással i s így van, és bár ez sokkal dicséretesebb, mint ha a napközis nevelő a tanteremben, vagy legföljebb az udvaron engedné szabadjára a tanulás után a gyerekeket, mégsem a legjobb megoldás. _ Egy 25 tagú csoportból legföljebb ha 4-5 gyerek érdeklődik egy zenei klub egy kiállítás vagy író-olvasó találkozó iránt, amire mondjuk éppen aznap lehetőség nyílik a közeli művelődési házban. A többiek csak kényszerűségből mennek, az órákhoz hasonló, kötelező iskolai feladatnak érzik ezt is. — Akkor miféle megoldásra gondolnak önök? A művelődési ház iskolásoknak szánt kínálatát kell bővíteni, vagy az iskolán belüli rugalmasság, a szervezés hagy kívánnivalókat ma után? — Nem kételkedem az iskola nyitási szándékában, de biztos vagyok benne, hogy az oktatásügy mai feladatai közé alig-alig tudja besorolni a szabadidő optimális kihasználását, s valójában nem is várhatjuk ezt el tőle — mondja Földiák András. — Hatalmas eredmény már az is, hogy néhány lelkes pedagógusnak köszönhetően, a máskülönben szinte egész napjukat az iskola falai között töltő gyerekek jó néhánya rendszeres mozi-, színház-, könyvtár- és múzeumlátogató lesz. Legalábbis az iskolai évek alatt. A kötelező színházba járás azonban nem ugyanolyan, mint amikor társaságot is, előadást is, alkalmat is maga választ az ember. — A művelődési intézmények az iskolákat, az iskolák a közművelődés programjait fogadják néha kölcsönös gyanakvással. A pedagógusok a nagynehezen kialakított rendet és fegyelmet féltik a kötetlenebb foglalkozásoktól, de van a népművelők között is olyan, aki kizárólag a legapróbb részletekig katonásan megtervezett programot tartja jónak. Elképzelhető azonban olyan megoldás is, hogy nem az iskola „megy ki” a művelődési házba, hanem házon belül igyekszik megvalósítani annak sokszínű szolgáltatásait, ötleteit.— Nem energia- és pénzpazarlás ez? Hiszen így eszközökből is, szakemberekből is legalább kétszer annyi kell. — Ez igaz, de úgy látszik, még mindig egyszerűbb az iskolában alkalmas, lelkes, hozzáértő pedagógust, szülőt, esetleg más munkatársat találni a barkács-, a zománc-, a kerámia- vagy színjátszószakkör a sokféle napközis klub vezetésére, mint megszervezni, hogy melyik gyerek kivel, mikor, milyen művelődési intézménybe menjen el. Összehangolás — E gondokat is megoldani látszanak a régebben komplexnek nevezett intézmények, az általános nevelési központok. — Elméletben igen, hiszen itt egy épületben vannak a közművelődés általános „terepei”, eszközei, a könyvtár, a sportolási, vetítési lehetőségek, klubhelyiségek szakkörök De e működő nevelési központokban is óriási gond a közművelődési és pedagó-giai szemlélet összehangolása, s be kell vallanunk, hogy ezt ott is csak egyegy kimagasló vezető éri el, s munkája nyomán valósulhat meg a valódi integráció. Molnár Gabriella Pincepéntekek Mintha családi ünnepségbe csöppentünk volna, a föllépő művészek mindegyike azzal kezdte, hányféle emléke, kedves élménye köti őt a Pinceszínházhoz. Gyakran olvastuk már színészportrék kezdő szavaiban: „Keleti István, Mezei Éva, Fodor Tamás növendéke voltam a Pincében .. Egy színésznevelő közösség, egy immár hagyományokkal is, de szilárd művészeti elvekkel mindig rendelkező műhely mutatkozott be az első Pincepénteken, a rendszeresre tervezett, s egy-egy volt „pincést” bemutató önálló estek beköszöntő gálaműsorán. Persze valódi bemutatkozásról itt szó sincs, hiszen nemcsak az „őspincések”, Gálvölgyi János, Karsai János, Halmágyi Sándor ismert színészek, hanem a legfiatalabbak, Lippai László, Mácsai Pál, Kerekes József nevét is megjegyezte már a közönség. Bensőséges és vidám volt az este, ahogy illik olyankor, amikor régi tanítványok akarják megtisztelni az alma matert és megvidámítani volt vagy jelenlegi társaikat. Megfértek a műsorban Eörsi István versei Halmágyi Sándor előadásában és Schlanger András Ady-válogatása Kerekes József és Mácsai Pál Hófehérke-tréfájával vagy Gálvölgyi János paródiáival, melyeket még a pincés társak csiszolgattak annak idején. A jó hangulat és a fesztelenség azt sugallta, hogy „magunk között vagyunk”, de színészekről lévén szó, a kötetlenség sem lett volna igazi közönség nélkül , s a nézők örömest vállalták ezt a beavatottságot. Jó indítás volt ez komolyabb estekhez, amikor volt pincések olyan műsorral szerepelnek majd amely csak itt látható. Hernádi Judit például Driana Fallaci Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvéből készített műsort; januárban Karsai János és a Karsai Pantomim Rt. látható. A ma éjszakai pincepéntek vendégművésze. Moravetz Levente Vionestjének címe Megáldva és leköpve. A Pinceszínház ezen az estén borpincévé alakul és a nézők a versek mellé egy kis kedvcsináló italt is kapnak. (molnár) ELŐSZÖR BÉCSBEN Judit: Takács Klára — Egy életre szóló élmény, hogy én énekelhetem el először Judit szerepét a Bécsi Állami Operaházban — mondta Takács Klára kicsit fáradtan, mégis boldog örömmel, a bemutató előtti napokban. Kicsit fáradtan, mert hiszen hosszú hetekig ingázott Budapest és Bécs között: itthon a Rózsalovag címszerepét énekli a decemberi premieren (s már javában folynak a próbák Operaházunk színpadán). — Minden fáradságot megérnek nekem ezek a munkák — hiszen mindkét bemutató debütálást jelent számomra: a Rózsalovag címszerepét most fogom énekelni életemben először, a Kékszakállú Juditjaként pedig először lépek föl a Bécsi Állami Opera színpadán. Takács Klárát több jelölt közül választotta ki erre az előadásra az opera rendezője, Götz Friedrich. Bartók Béla e remekműve, A kékszakállú herceg vára, magyarul hangzik el a bécsi Staatsoper közönsége előtt. — Kalandos úton jutottunk el a magyar nyelvű előadásig — Takács Klára szemében mintha egy pillanatra az elégedetlenség fénye villant volna föl, hiszen hosszú ideig próbálták a darabot németül. — Kétheti német nyelvű próbaidőszak után meg kellett először tanulnunk egy újabb német fordítást, és szinte csak az utolsó pillanatban határozták el, hogy mégis magyarul adjuk elő . Siegmund Nimsgern, a Kékszakállú megszemélyesítője is nagy harcosa volt annak, hogy magyarul énekeljük el Bartók egyfelvonásosát. Németül énekelve mintha egy teljesen más mű szólalt volna meg. A Bécsi Állami Operaházban egyébként minden opera a saját, eredeti nyelvén szólal meg — miért lett volna épp ez kivétel? — Attól tartottak talán, hogy a bécsi közönség nem érti meg, miről szól az opera: túlságosan lélektani, cselekmény nélküli ez a dráma. Hogy végül mégis magyarul énekeljük, ezt azzal indokolták: úgy valósítjuk meg a színpadon mindazt, amit el lehet játszani, s mindazt, amit a rendező igen plasztikussá igyekezett tenni, hogy ebből a közönség biztosan megérti a lényeget. A ma esti bécsi bemutató karmestere Jiri Kout. Ki,Kalmár Éva BEMUTATÓ MA ESTE A vén bakancsos és fia, a huszár Eredeti népszínművet mutatnak be ma este a Játékszínben. A rendező Herényi Gábor mondja: — A vén bakancsos és fia, a huszár éppen 130 esztendeje került először színre. Szerzője Szigeti József, a magyar színháztörténet egyik nagy alakja, a Nemzeti Színház tagja volt, kitűnő színész — és nem kevésbé tehetséges író volt. A vén bakancsos . . . hoszszú időn át a Nemzeti Színház egyik sikerdarabja volt, legutóbb 1932-ben újították föl, a Vén Bakancsost Rózsahegyi Kálmán alakította. Én magam az 1942—43-as szezonban láttam a darabot, akkoriban a Nemzeti fiatal színészei a Városi Színházban — a mai Erkel Színházban — játszottak ifjúsági előadásokat. — Azóta szeretem ezt a darabot, és nagyon régen szerettem volna már megrendezni, de eddig sehogysem jött össze. Amikor előhozakodtam ötletemmel, mindig mindenféle kifogásokat emeltek. A legfőbb érv az volt: a népszínműnek nem realista szemléletű a parasztábrázolása. Ez körülbelül olyan „súlyos” vád, mintha valaki azt mondaná, az operettnek nem realista szemléletű az arisztokrata ábrázolása. — Az idén tavasszal Sík Ferenc, a Gyulai Várjátékok művészeti vezetője, aki tudott erről a vágyamról, megkérdezte, nem volna-e kedvem a Várszínházban megcsinálni? Természetesen örömmel vállalkoztam a feladatra, ilyenformán tehát a darab előbemutatója már megvolt. Két estén játszottuk Gyulán telt házzal és óriási sikerrel. A budapesti előadás lényegében véve ugyanaz lesz, mint a gyulai volt természetesen figyelembe véve, hogy most nem szabadtéren játszunk. A szereposztás is csak egy ponton különbözik. Lacit Cseke Péter helyett Kaszás Attila, a Vígszínház fiatal művésze játssza. A többiek: Sugár Mihály kiszolgált katona, azaz a Vén Bakancsos: Dégi István, Veres korcsmáros: Paláncz Ferenc, Ilon és Frici, a gyermekei: Peremartoni Krisztina és Bajor Imre, Hangos kántor Kiss Jenő. Lidi a leánya Pregitzer Fruzsina, Pista pincér Kiss Gyula. — A népszínművet mi tiszta népzenével játsszuk, amelyet a Méta Együttes ad elő, és tőlük való az öszszeállítás is. A díszletet Bakó József, a jelmezt Füzy Sári, a táncokat Széky József tervezte. Előadásunkban nem lesz semmi csinált, semmi kiagyalt, nem a véleményünket játsszuk el a műfajról, hanem magát a művet. A próbamunka nagyon nagy örömet szerzett mindnyájunknak és nagyon bízunk abban, hogy ezt át tudjuk adni a közönségnek is. (morvay)