Esti Hírlap, 1987. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-02 / 51. szám
^«Jlg Él Muki 9 Berek Kati első jelentkezése óta biztos tehetség és nagyon jó színész. Erről az oldaláról az országban rengetegen ismerik. A szombat esti műsor óta az országban még többen megismerkedhettek a szerepeken kívüli személyiségével is és megtudhatták, milyen rokonszenvesen kulturált, nagyon természetesen viselkedő és önállóan gondolkodó egyéniség. Akivel mégis többször volt baj pályafutása során. Mégis — vagy talán éppen ezért? Ő ugyan nem mondta, de szavai hallatán bennem fölmerült a gondolat: talán éppen ez a tartalmas, tisztességgel telített természetesség volt egyszer-másszor akadálya annak, hogy ugyanolyan szerencséje legyen a pályán, mint egyikmásik, nála nem tehetségesebb, de ügyesebb pályatársának. Berek még csak nem is célzott erre. Sőt, kudarcairól, zökkenőiről, stagnálásairól szólva mindig önmagában kereste a hibát. A körülményeim adottak és jók voltak, a sors kegyes volt hozzám, csak én nem voltam mindig szinkronban a körülményeimmel, mert későn élő személyiség vagyok — mondta. S mindig önmagát hibáztatva a bajokért, szó nélkül elviselte, valahányszor csalódás, sőt, megaláztatás érte, akár szerepek ráosztásában, illetve rá nem osztásában, akár abban, hogy a Nemzeti például fizetéscsökkentéssel vette vissza. Akárhogy történt is, Berek Kati sohasem vesztette el hitét saját tehetségében és egy percig sem szűnt meg lelkesedni a színházért, amelyet mindennél jobban szeret. S neki van igaza, hogy most Győrött szolgálja Tháliát, ha Pesten nem lehet — vagy nem úgy lehet, ahogy szeretné. Ez nem az ő hibája, hanem azoké, akik a fővárosban nem találtak megfelelő feladatokat Berek formátumos tehetsége számára. (barabás) BÁRSONY ÉVA JELENTI NYUGAT-BERLINBŐL: A Napló II. sikere Tegnap délután a Berlinale hagyományos sajtókonferenciáján a „vallatóasztalnál” hárman képviselték a magyar versenyfilmet: Mészáros Márta rendező és két főszereplője: Czinkóczi Zsuzsa és Jan Nowicki. A sajtóvetítésen megtelt a Zoo Palast hatalmas terme, a Napló szerelmeimnek telt ház előtt indult , és telit ház előtt fejeződött be. A főszereplő Mindig meghökkentő tapasztalatom itt, a nyugatberlini közönség különös humorérzéke. Könnyen nevetnek bele a filmekbe, elég egy szóvicc, egy groteszk mozdulat, egy patetikus hangsúly és már csattan is a nevetés. Gyakran a rendezői szándék ellenére, a drámainak szánt hatás kellős közepébe. Nos, Mészáros Márta filmje közben egyetlen pissz sem hallatszott, a Cannes-ban díjnyertes Napló gyermekeimnek folytatása, a Napló II. vetítése közben. Az önéletrajzi ihletésű filmtörténet 1950—1956 közötti eseményeit nagy figyelemmel kísérte a közönség, s mindaz, ami Julival, a film hősnőjével Budapesten és Moszkvában történt, lekötötte a nézőket. A film végén pedig kétszer is megtapsolták Mészáros Márta munkáját. Mint ahogyan tapsoltak a legkülönbözőbb országok sajtóját képviselő újságírók is, a vetítést követő sajtókonferencia végén. A legfeltűnőbb benyomás az volt, hogy a Mészáros Mártához intézett kérdések legtöbbje úgy kezdődött: ismerik és nagyra értékelik a rendező munkáit. A fesztiválújság tegnapi számából mindenki tudhatta, hogy Mészáros Márta több mint tíz évvel ezelőtt Ezüst Medvét nyert itt, Nyugat- Berlinben, s hogy e filmjének előzménye 1984-ben Cannes-ban speciális nagydíjat nyert. A kérdésekközött volt, amelyik a forgatókönyv megírására, a politikai, illetve pszichológiai ábrázolás egyensúlyára, a rendező személyes élményeire, a női rendező sajátos látásmódjára kért választ. De volt, akit az érdekelt, Gorbacsov meghirdetett programja volt-e befolyással a film elkészülésére, s hogy a zárójelenetben a Duna-parti lépcsőkön némán ülő szereplők statikus képének van-e politikai-ideológiai mondandója a filmben is idézett eizensteini lépcsőjelenet dinamikájával összehasonlítva. Amikor Mészáros Márta színészvezetői módszeréről hangzottak el kérdések, Czinkóczi Zsuzsa annyit mondott: „Márta nénivel zseniális együtt dolgozna”, Jan Nowicki pedig hozzátette: „Tulajdonképpen majdnem mindegy, hogy ki és hogyan játssza el Mészáros Márta filmjeinek szerepeit, úgyis ő mindegyiknek a főszereplője”. A Téma Úgy látszik, a fesztivál utolsó harmadára maradt néhány ígéretes bemutató. A hosszú napokon át jelentéktelenül csordogáló verseny talán két-három film segítségével legalább egy negyed fesztivál illúzióját keltheti meg. Bemutatták Gleb Panfilov Téma című filmjét, amely hét évig nem kapott nyilvánosságot, tavaly kerülhetett csak a közönség elé. Panfilov tragikomédiájának hőse egy alkotói válságban levő író, aki élményekkel föltöltekezni autózik Szuzdálba, és találkozik valódi önmagával. Panfilov filmje keserű, ironikus és kemény komédia. A szédületes átváltozóművész, a zseniális Mihail Uljanov humora, iróniája vérre megy az író megformálásában. Szását Inna Csurikova játssza — remélhetően hamarosan a magyar közönség előtt is. A Szakasz A felvezetés alapján a fesztivál nagyágyúja az amerikai Platoon (magyarul: szakasz). Állandó szereplője a nemzetközi sikerlistáknak, nyolc Oscarra van jelölve, és biztosan kap is belőlük valamennyit, mert a maszkmestertől a hangmérnökig mindenki alaposan megdolgozott a hatásért ebben a filmben. A hatás a fesztiválvetítésen ellentmondó volt: fütty és taps. A történet Vietnamban játszódik, 1968-ban. Szereplői a dzsungelháborúban harcoló szakasz tisztjei és katonái. De inkább a félelem, a halál, a szenvedés, a vér, a kegyetlenség. Oliver Stone rendező maga is harcolt Vietnamban, saját élményei alapján írta meg a történetet. Főhőse egy tapasztalatlan, naiv egyetemista, aki a szörnyűségeken átesve maga lövi le az embertelen és kegyetlen őrmestert, a rossz megtestesítőjét, a film végén. A taps valószínűleg annak szólt, hogy a Platoon a szélesvásznú szörnyűségek, a rettegés és a halál nagyon hatásosan megidézett infernális képeivel egy háború értelmetlenségét, az életek föláldozásának hiábavalóságát sugallta. És a fütty? Az bizonyára annak szól, ami az előzőek egyoldalú ábrázolásából következik: Stone a Vietnamban harcoló szakasz amerikai katonáit egyértelműen áldozatoknak mutatta, akik irgalmatlan körülmények között bátran harcoltak és pusztultak. S a rendező az amerikaiak háborúját mutatja ugyan kegyetlennek, nem az ellenfelét, de nézőpontja mégis kihagyja azt az egyszerű tényt a film látószögéből, hogy ezek az amúgy deréknak és bátornak mutatott fiúk nem meghívásra és nem baráti látogatásra mentek Vietnam dzsungeleibe, s hogy háborújuk értelmét és célját még pokoli szenvedéseik sem fordíthatják szégyenletesből dicsőségessé. Erre reagált érzékenyen a fütyülő közönség. A még hátralevő programból az olaszok mai filmje, a Gian Maria Volonte főszereplésével készült A Moro-ügy szólhat bele a versenybe, amelynek díjazottjai között, nagyon reméljük, Mészáros Márta filmje is ott lesz. Latin-Amerika kincsei a Nemzeti Galériában Remekművek aranyból Néhány év múlva, 1992- ben emlékezünk majd Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára, s e jeles dátumot megelőzve, a Spanyolok az Újvilágban című kiállítás segítségével gondolhatunk vissza a kontinens fél évezreddel korábbi történelmére. Hatalmas anyag segít ebben minket, a madridi Amerika Múzeum kincsei. S nemcsak az értékes nemesfémeket nevezhetjük joggal kincsnek. Hiszen csak edények azok is, melyek színaranyból készültek, éppúgy, mint alapanyagra szerényebb, ám művészi kidolgozásban éppoly remekmívű agyagtársaik. Díszek azok is, melyeknek anyaga színes toll, kagylók és üveggyöngyök, éppúgy, mint a sokunk által bámult aranyékszerek. A kézművesmesterség tisztelete sokszorosan felülmúlja az anyagok tiszteletét, s ez az ősi „demokratizmus” talán legrokonszenvesebb tulajdonsága e gyűjteménynek, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható. A spanyol hercegi gyűjtők kincsestárai bizonyára elsősorban a nemesfémeket, a művészi kézi munkákat őrizték meg. Szerencsénkre azonban megmaradtak olyan kultúrtörténeti dokumentumok is, amilyen az összegörnyedő alak tartotta ülőke, az ősi labdajátékok kőből formázott kellékei, a víz, eső és termékenység istennőjének azték szobra, s egy gyönyörű, fekete tükör obszidiánból. E sok száz tárgy közül jó néhány könnyen porladó anyagból, fából, bőrből, textilből, homokkőből, tollból készült, s talán, ha a hódítók a valóságos kincsek között nem őrzik meg őket, évszázadok múltán sosem kerültek volna elénk. A történelmi morfondírozásra nemcsak ezek a tárgyak, hanem a gazdag kiállítás további szakasza is inspirál. Spanyol Amerika sajátos kultúráját hivatott ez ábrázolni, az indián hitvilág keveredését a spanyol katolicizmussal, no és a sok emberfajta egybeolvadásának folyamatát. Az előbbit frappánsan jellemzik a szentek életét ábrázoló, de bravúros, s jellegzetes indián technikával készült téllképek, az utóbbit egy XVIII. századi festménysor, A fajok keveredése. Mesztic, kasztic, mulatt és lobo... s ki tudja még hányféle fajtakeveredés alakult ki a sokszínű Dél- Amerikában. Arról természetesen inkább a történelem és a kultúrtörténet szólhatna, hogyan gazdagították vagy oltották ki egymást a feketék, az európaiak vagy a négerek kultúrái. A kiállítás csak azt mutathatja be, ami megmaradt. A városi spanyolos és a „vidéki”, jórészt az azték, inka és maja civilizációk hagyományaként megmaradt értékeket. Minket — érthetően a mi kultúránktól legtávolabb eső, indián eredetű civilizáció érdekel. A kiállítás nagy közönségsikere bizonyítja, hogy iskolásoktól a nyugdíjasokig jó néhányan szeretnék sok elromantizált, elkalandregényesített tapasztalatukat összevetni a tárgyak, a műalkotások hitelesítette valósággal. Ebben nemcsak a kiállítás segít, hanem a hozzá kapcsolódó előadások is. A hátralévő kettőt Indián arany művesség címmel, március 5-én és Indián hagyományok továbbélése Peruban címmel március 11-én tartják a Nemzeti Galéria földszinti előadótermében. (molnár) TAVASZI FESZTIVÁL Szovjet vend A Budapesti Tavaszi Fesztivál zenei programjainak sorában számos külföldi vendégművész, szólista, karmester kamaraegyüttes, illetve nagyzenekar szerepel Magyarországom. Közülük a Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekarával most ismerkedhet meg a fesztivál közönsége. A Budapest Kongresszusi Központban március 21-én adnak hangversenyt, s a nagy érdeklődésre való tekintettel három vidéki nagyvárosba is meghívták őket: Szolnokra, Salgótarjánba és Győrbe. A műsorban olyan, ritkábban hallható, virtuóz tudást igénylő darabok csendülnek fel, mint Wagner Rienzi-nyitánya, Mendelssohn Hegedűversenye, Csajkovszkij Hamlet-nyitány fantáziája, Szkrjabin: Álmodozás és Rimszkij- Korszakov Spanyol capriccio című alkotása. (MTI) 3 BUGYI+ 2 (NÉHA TÖBB) ZENÉSZ Lakodalmas rock Könnyűzenei berkekben fölborzolta a kedélyeket egy „orvbetörés” a hazai piacra — kívülről. Egy jugoszláviai magyar együttes felvételei, amiket déli szomszédaink százezerszámra vettek meg, hirtelen nálunk is nagy számban (becslések szerint 180 ezer példányban!) fogytak ely nem hivatalos üzleti úton. A magyar szakma, amely különben békésen tűri az így-úgy importált nyugati felvételek konkurenciáját, a bácskai „betolakodók” rohamára felhördült: Szupergiccs! Kultúrbotrány! Be kell tiltani! A kazetták nyomában azonban személyesen is megjelentek az új sztárok. Szeged környékén pár nap alatt tizennégy műsort adtak zsúfolt házakkal, aztán — a magyar állatvédők javára — most fölléptek a Budapest Sportcsarnokban is. Több mint tízezren váltottak hozzájuk jegyet, különösebb reklám nélkül. Voltak, akik már a határnál meg akarták akadályozni, hogy megérkezzenek a Kerepesi útra. Olyanok, akik 20-25 évvel ezelőtt értetlenül tapasztalták egyes zenei stílusok elítélését, most „intézkedést” sürgettek. Ennek a műfajnak a figyelemmel kísérését már rég, örömmel rátestáltam illetékesebb fiatalokra. Most hagytam magam rábeszélni: nézzük, hallgassuk meg, mitől a lázas érdeklődés, az általános iskolásoktól az egyetemi professzorokig? Beat, rock, punk, diszkó és mindenféle újhullámok után mivel képesek „vidéki” muzsikusok vihart kavarni a szakma egyre álmosítóbb állóvize fölött? Mit hozott, sodort felénk a délvidéki szél? Péntek este zsúfolt nézőtér volt a Sportcsarnokban. A tévé közvetlen modorú riportere, Juszt László bemutatta a fehér szmokingban dobogóra lépő együttest. A nevük: 3+2. Három testvér, a Bugyi fiúk, és két, régebben hivatásos zenész adta az elnevezést. Hármuk kezében gitár, a negyedik elektronizált billentyűk mögé, az ötödik elektromos erősítésű dobhoz ült. Most, talán a koncert impozáns mérete miatt, csatlakozott hozzájuk még egy billentyűs, sőt, később egy hegedűs is. Alkalmi nevük ezen az estén 3+4 is lehetett volna. Az együttes úgy született — tudtuk meg a bemutatásból —, hogy a Bugyi-fiúk édesapjának egy bácskai faluban kocsmája volt (vagy talán van is?), ahol sok lakodalmi lakoma zajlott le a hetvenes évek közepén. Mikor a vendéglős fiait elkapta az ifjúság zenélési vágya, modern hangszereket szereztek, s attól kezdve ők hangoskodtak minden Hymenpartym (magyarán lagzin), a vidám-kapatos násznépnek. Minden beat-rockpaink vagy egyéb divat iránti vonzalmukat félretéve azt játszották, amit az ünneplők a menytaszszonytánchoz kértek. Így született meg az eredeti, a világon teljesen egyedülálló műfajuk, a lakodalmas rock. Muzsikusfülnek ez úgy hangzik, miint valami kísérlet a folklór és a rock egyesítésére. Van rá jórossz példa elég. Mitől „kultúrbotrány” akkor nálunk? És miiért bűvöl el százezreket? A három Bugyi lenne a rock Bartókja? Nem akartam hinni sem a szememnek, sem a fülemnek, amikor megszólaltak. A nézőtéren áhitatos, révült élvezetet tükröző arcok, mint akik most fedezik fel a legújabb és legkellemesebb csodát. A megafonokból viszont ömlenek gyerekkorom slágerhangjai, amiket nyaranta Duna-menti falujában Csacsó Kálmán cigányzenekara húzott évtizedeken át a fülünkbe, s a tölcséres gramofonokon ugyanúgy nyikorogtak, mint a hi-finek nem mondható detektoros rádióban. „Egy asszony miatt lettem ilyen léha”, „Én édes Katinkám, csak egyszer kacsiincs rám!”, „Sárgul már a kukoricaszár”. Ifjú kollégám nem akarta elhinni, hogy mind kívülről ismerem, amíg nem énekeltem előre a fülébe minden következő sort, s még akkor is gyanakodott, hogy van már nekem is Bugyikazettám, amiről szorgalmas éjszakázással most tanultam be őket. Kultúrbotrány? Mitől botrányosabb a hatvannyolcvan évre néző nosztalgia, mint a negyven-ötven évnyire emlékező? Vagy akár a rock and roll- és beat-nosztalgia. Ha kiadjuk Kalmár Pál egykor népszerű felvételeit, ha Rátonyi sokkal „szigorúbb” éveikben fölidézhette e lakodalmas rock kortársait (Éjjel az omnibusz tetején, Jöjjön ki Óbudára, Ujjé, a Ligetben ... stb), ez most milyen mércén más? Giccs? Az hát! Giccs az, ami tartalmatlan, felszínes érzelgősséget, üres kellemességet áraszt művészi eszközök primitív felhasználásával. Mint a tápérték nélküli ínyességek, a gyermeket nem akaró ölelés. E lótós fajfenntartó sorsi kérdésekben annyira elnéző korunkban pont a fülnek teszünk szemrehányást, ha céltalan, felszínes élvezeteikre vágyik? De ezek a tünetek semmivel sem ártanak többet sem az egyénnek, sem a társadalomnak, sem az erkölcsinek, sem az igazi művészetnek (melynek eszközeit bitorolják), mint a fentebb említett „biológiai giccskultusz”. Ha a szórakoztató szakma a piacát félti a Bugyiktól és társaiktól, akik ugyanazt művelik lakodalmas kivitelben, amit magyar kollégáik az érzelgősség alig árnyalatnyit különböző szférájában, mondja ki nyíltan az aggályait. De ne hivatkozzon senkit olyan magasabb szempontokra, amelyekhez semmi köze. Fodor Lajos