Esti Hírlap, 1995. október (40. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-07 / 236. szám
1995. október 7., szombat I I I I I Ki O ffirfic PuflJten Br Az első lovag Lancelot, a kedvenc Az első lovag című film, az Arthur-legenda legújabb feldolgozása gyengébb, mint az előző adaptációk, akár a Gyalog galoppra, akár az Excaliburra gondolunk. A film a mondakör legfelszínesebb rétegét, az Arthur—Ginevra— Lancelot szerelmi háromszöget idézi fel igen leegyszerűsített módon, elcsépelt teatralitással. Arthur itt, mint egy kommunisztikus királyság (Camelot) uralkodója jelenik meg. Palotájának közepén áll a híres kerekasztal, melynél minden lovag egyenlő. De mint tudjuk, az egyenlők között is vannak egyenlőbbek, így Arthur asztalánál is. Az első hely épp Lancelotnak, a kalandorból lett lovagnak jut, aki teljesen mai életszemlélettel, minden mindegy alapon jár-kel a világban, így hódítja meg Ginevrát, a király ifjú hitvesét is. Amikor pedig Arthur bosszút állna rajta, a kedvenc lovag legyőzi Camelot nagy ellenségét, Malagant-t, s ezzel elnyeri a király bocsánatát, sőt többet... A forgatókönyv olyan, amilyen, de a szereplőválasztást mondhatjuk akár tökéletesnek is. Sean Connerynél nehéz volna jobb Arthurt elképzelni, s Richard Gere is megfelelően atletikus és szívtipró Lancelot. Julia Ormond pedig mintha a híres Ruskin-festmény elevenedett volna meg. Amiről érdemes még szót ejteni, az Richard Gere vívótudása. Már annyira jól forgatja a kétkezes kardot, hogy a néző azt hiszi, nem is középkori lovagot, hanem szamurájt lát. Cs. L. ■ Sir Arthur a lován (Sean Connery) Fotó: Archív Mintha azok a robbantási kísérletek, amelyek valami módon Heinrich Hentzivel, a negyvennyolcas honvédsereg ostromát feltartani igyekvő osztrák budai várparancsnokkal vannak kapcsolatban, eleve kudarcra lennének ítélve! Mert lám, nem sikerült beosztott tisztjének, Alnoch ezredesnek dicstelen próbálkozása, akinek a Lánchidat kellett volna tönkrezúznia. De balul végződött a katonának nevelt újdondász, Szeless Adorján merénylete is, amellyel — hosszú hírlapi és parlamenti csatározások után — pontot kívánt volna tenni az ügy végére, dinamittal távolítva el a nemzet szégyenére még 1895-ben is a budai Szent György téren álló Hentzi-emlékmű góliát oszlopát. Mi is történt? Nézzük sorjában. 1895 tavaszán a revolverújságírás már-már tekintélyes fenegyereke, Szeless Adorján, aki egyébként ifjú éveiben a Radetzky hadapródiskola növendéke volt, dinamitot szerez. Valahol a Rácz fürdő környékén vagy magában a fürdőben, mindenesetre innen jön ki aztán a csomaggal a hóna alatt, aminek mibenlétét hol szennyes ruhaként, hol bebugyolált sonkaként határozza meg a kíváncsiskodóknak. Először 1895. március 24-én próbálkozott volna, de nagy volt a gyüzsgés odafenn a felrobbantani szándékozott Hentzi-Monument környékén, lévén vendége éppen a palotának László főherceg, Habsburgéktól. Vár egy hetet, s eljön az újabb éjszaka. Valamivel túl az éjfélen jut el a szobor tövéig Szeless, aki feltűnő sárga tavaszi felöltőt visel, s kezében fehér papírba csomagolt robbanószerkezetet szorongat. Csak semmi feltűnés! Nehezen ugyan, de fel is mászik a magas talapzatra — van vagy két méter —, amikor a közelben posztoló őrök egyike, a gondos álcázás ellenére felfedezi a derék férfiút. Rákiált, éppen abban a pillanatban, amikor a foszforos gyújtó fénye fellobban. Ég a vékonyka láng, repül lefelé a sárga kabátos férfi, bokája megnyaklik a macskaköveken, de nem törődik a gonosz fájdalommal, sántikálva rohan lefelé, a mai Hunyadi út alatti lépcsőket irányozva. Éppen eltűnik a várfal kapujának árnyékában, amikor hatalmas dörrenés rázza meg az éjszaka csendjét, s a környékbeli paloták kiszakadó ablaküvegeinek harsány csörömpölése. Ennyi is volt körülbelül a kár. Meg az ijedelem, ami a budai háziurak lelkét kikezdte. Mert magának, a majd' öt méter magas, gótikus, szobrokkal díszített emlékműnek szinte semmi baja sem történt. Mindössze kőtalapzatának felső peremébe mart bele egy öklömnyi lyukat a sebtében elhelyezett dinamitcsomag. „Ebadra merénylője! — ékelődik másnap az egyik pesti újság, amelynek cikkírója nyilvánvalóan mégiscsak a merénylőnek drukkolt, ha csak így, utólag is — ha már hozzáfogott, csinálta volna meg becsületesen... ” Nos, volt ami mégis tökéletesen sikerült Szeless Adorjánnak. A rendőrség elől elrejtőznie. Nyilván levetette persze akkorra — igen melege lehetett! — azt a szép, sárga felöltőt... magister Merénylő, sárga kabátban ! .... .... ! — D i Bias SH Beszélgetés Mándy Ivánnal A mozi a költészet varázsa — Mióta jár moziba? — Tízéves koromtól. Legtöbbször nem iskolába, hanem moziba mentem. Egy jó pillanatom nem volt az iskolában: nem voltunk egymásnak valók. A mozi otthont tudott adni. — Melyek voltak a kedvenc helyei? — Mindenhova szívesen jártam, de csak a kis mozik helyárait tudtam megfizetni, például a Bodográfét. Ott volt „A” terem és „B” terem, én mindig a „B”ben ültem, az „A”-ban soha. Elképzeltem, hogy az „A” teremben milyen mitikus figurák lehetnek. — Több filmet is látott egy nap? — Igen, végignéztem, amit adtak. Nem küldtek ki. Nem ünnepeltek azért, hogy ott maradtam, ráadásul ugye mindig csak az első vagy a második sorba váltottam jegyet, de nem küldtek ki, és ez volt a fontos. — Válogatás nélkül nézte a filmeket? Nem volt kedvenc színésze, rendezője, témája? — Ezeket mind később fedeztem fel, például a színészeket. A Dreyfuss című film láttán jöttem rá, hogy létezik színjátszás. A színésznők között több kedvencem is volt: Norma Sheererbe egyenesen beleszerettem. De sajnos vetélytársam is volt: a férje, Irving Talberg, egy híres producer. Mindig úgy éreztem, egyszer el fog tűnni, és Norma Sheerer tudja, hogy egy fiú ott ül a Roxi moziban, és rá vár. De persze rajta kívül is voltak remek színészek: Lilian Gish mosolyára mindnyájan emlékszünk, akik valaha a Bodográf „B”-ben ültünk. Vagy Ricardo Cortazra, aki hevesen, meglehetősen ellenszenvesen gázolta le a nőket. Lehetett szeretni vagy nem szeretni, de nagyon jó színész volt. Vagy a rendkívül elegáns Adolf Nanjoura, aki szinte észrevétlenül lopózott be a női szívekbe. A rendezőkre aránylag kevesen emlékeznek, David Wark Griffith-re, F. W. Murnaura például. Talán csak az olyan óriások kivételek, amilyen Fellini. — Sokszor írt filmesekről, moziról, filmről. Több novellájából, kisregényéből készült film. Most mit jelent az ön számára a mozi? — A költészet varázsát. Számomra egy filmben mindig a hangulatok a legfontosabbak. Sándor Pál, Elek Judit, Kézdi Kovács Zsolt is így vannak vele. Az írásaim hangulata fogta meg őket, ezért rendeztek belőlük filmet. A Régi idők fociját nagyon szeretem, mert Garas Dezső, ahogy mondani szokás, nagyon „belement”. De Psota Irénről ugyanezt mondhatom: igazi szenvedéllyel játszott a Szabadíts meg a gonosztól-ban. — Íróként köszönhet valamit a filmnek? — A mozitól nagyon sokat kaptam, sokat tanultam belőle. Az ábrázolásban például: nem kell mindent elmondani, csak kivágott, szaggatott képekben felvillantani. Ez az alkotási mód egyébként nemcsak a film hatása. Közel állnak hozzám Hemingway, Gelléri Andor Emdre, Krúdy Gyula novellái. — Milyen „ajándékot” tart méltónak a mozgókép 100. születésnapjához? — A legfontosabb, hogy ülj be, nézd végig a filmet. És ne előítéletekkel ülj be, hagyd, hogy hasson rád. Aztán válaszd ki azt a filmet, amelyik közel áll hozzád. Ne hagyd, hogy lebeszéljenek róla, ne hagyd, hogy rábeszéljenek: a magad ízlése és a saját fejed után menj! Az kell, hogy alázattal és szeretettel foglalkozzanak a mozival, törődjenek vele. A lehetőségek nagyon szerények, de nem szabad feladni. Ezt csinálni kell. A filmkészítés csak részben pénzkérdés. Alapvetően érzék és szenvedély kell hozzá. Meg kell harcolni érte. Nagyon is sok múlik a véletlenen. Sajnos, nemcsak egy futballkapusnak van szüksége szerencsére, hanem egy rendezőnek is. Az én „ajándékom”, ha bármiben tudok segíteni a magam írói eszközeivel, boldogan megteszem. \v_/X^Sajó Yvette I Egy fiú ott ül a Roxi moziban Fotó: Koncz Zsuzsa Az örök Turandot P' A zongora melletti karosszékből indulva tájak, korok és sorsok kelnek életre. Bepillantást nyerünk abba a legendás zenei korszakba, amikor még Maleczky Oszkár, Szecsődy Irén, Jámbor László énekelt az Ybl-palota színpadán. A Duna Televízió ma este nyolc óra húsz perckor kezdődő Művészsorsok című sorozatában a nyolcvankét éves Takács Paula mesél az éneklésről, az életről és magáról a zenéről. Elsárgult Film—Színház—Muzsikák, régi díszletek, jelmezek idézik a csodálatos hangú, óriási tehetségű énekesnő pályáját. Kossuth-díjas drámai szopránunk kalandokkal teli, három városhoz, két országhoz kötődő, buktatókkal és hatalmas sikerekkel teli, különleges története elevenedik meg a művésznő fordulatos, rengeteg humorral átszőtt, közvetlen, mesélő kedvű előadásában a szerkesztőműsorvezető, László Zsuzsa mikrofonja előtt. Takács Paula Ermelinda Maria Paula Beral Scarpaként látta meg a napvilágot Palermóban, énekes édesanyja azonban néhány nap múlva továbbutazott egy turnéra, és őt nagynénjére hagyta. S a kislány, aki aztán magyar nevelőszüleinél is reggeltől estig dalolt, és remek vizsgakoncerttel zárta a Zeneakadémiát, első szerződését a kolozsvári társulat prózai tagozatához kapta. Éveket töltött állás nélkül, és szükségből énekelt operettet is. Az Operaház ma már örökös tagja úgy került a dalszínház társulatához, hogy éppen állást keresett a muzsikus férjének, amikor portáján összefutott Oláh Gusztávval, a főrendező felismerte, és rögtön szerződést ajánlott neki. S aztán az ötvenes-hatvanas években a sugárúti palota egyik legnagyobb sztárja, vezető egyénisége lett. Annak a művésznek a történetei ezek, akinek „sosem volt semmi faksznija”, és maga az éneklés jelentette mindig a legnagyobb örömet. Természetesen felcsendülnek a Toscának, a Tannhäusennek, az Aidának, a Parasztbecsületnek, az Oberonnak az áriái, s talán a legemlékezetesebb szerep, a több nyelven és száznál több alkalommal előadott Turandot is megidéződik. Maria Callas nagyságú énekesnő volt, mondja róla felvételeit meghallgatva Juan Pons, a világhírű baritonista, s Tokody Ilona is nagy szeretettel és tisztelettel beszél „Pannikáról”. Arról az énekesnőről, aki világkarriert futhatott volna be, ha nem Magyarországot választja hazájának... R. Zs. ■ Izaki Masahiro az Operettben Szeptember óta tanul magyarul, és ismerkedik sajátunknak is mondható operettzenei világunkkal Izaki Masahiro, a Magyar Televízió Vili. nemzetközi karmesterversenyének győztese, akit Szinetár Miklós kért fel Lehár Ferenc születésének 125. évfordulója alkalmából a Víg özvegy dirigálására. A karmester november 10—11—12-i fellépései után a társulattal 1996 januárjában egy japán turnéra utazik. Az előadás japán felirattal, magyar nyelven fog szólni. A sajtótájékoztatón Izaki Masahiro elmondta, hogy örömmel vállalta a felkérést, már csak azért is, mert Bartók és Kodály után a magyar operett gyöngyszemei, (így a Víg Özvegy is) kivívták maguknak világszerte az ismertséget. A karmester szerint — aki egyébként Szlovéniában és Dél- Koreában is fog vendégszerepelni — az operettet nehezebb vezényelni, mint az operát, mert „amíg az opera csak egy történet, addig az operett maga az élet”. Szinetár Miklós szerint az opera, az operett és a musical abban közös, hogy mindhárom nehéz helyzetben van Magyarországon. A japán előadás borsos helyáraihoz képest az itthoni operettkedvelőkre gondolt a Magyar Televízió is, így, aki esetleg nem tud eljutni az Operett Színház előadásaira, az november 12-én a szobájában élvezheti végig a Víg özvegyet Izaki Masahiro vezényletével. Pintér Mihály ■