Észak-Magyarország, 1998. november (54. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-07 / 261. szám
1998. november 7., szombat Kereszthegy Európa közepén Banner Zoltán Valamikor megérkezett egy öreg kis vonat Nagybánya állomására, s a vonatból nagykalapos, bohémnyakkendős festők szálltak ki, akik abból, ami először tárult szemeik elé - a Virághegyből, a Klastromrétből, a Kereszthegyből, a pénzverdéből, a református és a katolikus templom tornyaiból, a bányászházakból és az ég színe változásaiból - szilárd alapot raktak a korszerű XX. századi magyar festészetnek. Iskolát is alapítottak erre az alapra, amely hol jól, hol rosszul, hol ilyen, hol olyan formában, de a mai napig működik a városban. Három-négy nemzedék élezte pengéjét ezeken a motívumokon és ebben az iskolában - beleértve a jelenlegi művészeti oktatást -, hogy jó megvívói legyenek az impresszionizmus, az expresszionizmus, a kubizmus, az avantgárd és mindenfajta e századi művészeti hadművelet bástyáinak és tűzharcainak. De nem a motívumok, nem a stílusok és nem a mesterek Nagybányája él csupán, hanem olyan szellemtáj gyanánt is, amelyet már nem a valóság vagy a hagyomány, hanem az a hivatás, az a funkció éltet, amelyet valaha betöltött. Ilyen szellemtáj örökségének s egyben gyarapítójának vallja, vallhatja magát az 1990-ben Magyarországra települt nagybányai festő, Kozma István... Az egész XX. századi művészet a XIX. és a korábbi századok s végül önmaga tagadásának, megtagadásának a jegyében zajlott. (Miközben persze örökkévaló értékeket teremtett.) Ritka az a momentum - mint pl. Kozma festészete -, amely a tagadás helyett a magyar és európai művészetben 100 év alatt történteket összegezve, nyersanyagnak tekintve érvényesíti saját tehetségét. (Szecesszió, expresszionizmus, impresszionizmus és más izmusok a nagybányai festészet felfogásában összefoglalva érvényesül Kozma festészetében.) Első hallásra talán hihetetlen, de közel kell menni képeihez, s akkor négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre olvashatod le, tapasztalhatod, akár tapinthatod is a század valamennyi pigmentszemcséjét a Fauves-októl, Cezanne-tól a Hollósy-nemzedéktől Braque-on, Picasson, Zifferen, Mondrianon, a szecesszión át az európai iskoláig, Vasarellyig, s az avantgárd 2., 3* hullámveréséig, s mindez nem művészettörténeti emlékként s utánérzésként, hanem egy olyan öntörvényű szellemtájként ontja motívumait, hogy a festő mindezt alig győzi kompozícióba rögzíteni. Ez az egyik csodálatos transzfiguráció Kozma művészetében, a másik az, hogy ez az egész, festők által teremtett új valóság (maga a XX. századi festészet) magyar szemet visel, és nagybányai pillantással néz vissza ránk. Tehát valami olyan, időben felgyorsult szintézis eredményeként viselkedik, mint például a népművészet, mely köztudomásúan egyszerre a legnemzetibb, a legegyetemesebb nyelve egy-egy etnikumnak, vagy mint Bartók zenéje, aki ezt felismerve határozta meg a magyarság és Európa zenei útját. Nem állíthatjuk, hogy ez az egyetlen, vagy a legeszményibb lehetőség a XX. századi festői leltárnak az átadására a következő évezred számára. Ám arról meg vagyok győződve, hogy Kozma István olyan modus vivendit talált az annyiszor eltemetett táblakép műfajában, ami megerősít reményeimben: századunk legalább annyi hiteles önarcképet hagyott magáról az utódoknak, mint az előző századok. (Elhangzott a debreceni Medgyessy Galériában a Mezőkövesden élő Kozma István festőművész kiállításának megnyitóján.) Kozma István olajfestménye tsa&s.mmmmm.aii A Műhely 7 „Sziget a hisztérikus mindennapokban” Beszélgetés Ablonczy Lászlóval, a Nemzeti Színház igazgatójával T. Nagy József Ablonczy Lászlót a mai Nemzeti igazgatóját arról kérdeztük, hogyan élte meg az elmúlt két esztendőt, különös tekintettel arra, hogy 1998 márciusában alapkőletétel volt most új helyszínről, új építési határidőkről, új biztosokról szólnak a hírek. • Engedje meg, hogy személyes kérdését kitágítsam. A társulat nagyon rosszul élte meg az elmúlt éveket. Mert előbb Fodor Gábor nyílt támadását, és ennek következményeként is, Sík Ferenc tragikus halálát kellett megélnünk. Ezekben az időkben Horn Gyula védte meg a Nemzetit, s ez a tény is igazolta: nagyon komoly és mély koalíciós feszültségek hatották át a kormányzati munkát. A Nemzeti új épületét egyébként a miniszterelnök úr s nem a kultusztárca kezdeményezte. Amikor a tervezés és az építkezés ügye komoly fordulatot vett, akkor következett az újabb és megrázó hadművelet. Magyar Bálint 1997 nyarától azon dolgozott, minisztériumi munkatársai kizárásával, hogy a Nemzeti társulata ne jusson be az új épületbe. Tette ezt szíves következetességgel, s avval a kirekesztő előítélettel, hogy a társulatnak akár egy előadását is látta volna. Tehát amikor most az épület körül újra fellobbantak a harcok, s nap mint nap tévék és lapok szólítanak fel nyilatkozattételre, elhárítom. Mert milyen érdekes, amikor tavaly ősszel a társulat példátlan és történelmi súlyú szétverésén dolgozott Magyar Bálint, senki nem kérte véleményünket. Az elmúlt évünk napközben tehát harc volt az életben maradásért, maradék hitünk és becsületünk megtartásáért. Miközben esténként szolgáltuk a közönséget, s hogy nem eredménytelenül, azt nemcsak a színpadi sikerek igazolták, hanem a látogatók számának húszezres nagyságrendű növekedése. Pedig a bemutatók számát radikálisan csökkentenünk kellett. □ Az új, s a ki-tudja-majd-mikor megépülő új Nemzeti Színháznak már van kinevezett igazgatója, ön nem pályázott. • Nem pályáztam sok okkal. Mindenekelőtt színháztörténeti tapasztalat: 7-8 év a maximum, amit igazgató és társulat jó és teremtő szellemben együtt tölthet. Utána sokasodnak a feszültségek. Ennyi év után a társulatnak új impulzusokra van szüksége. Nem születtem igazgatónak, én egy nagyon kellemes strasbourgi helyzetemmel felhagyva vállaltam a vezetést 1991 áprilisában - elképesztő állapotokat örökölve. Nem pályáztam tehát, hogy kölcsönösen jó emlékkel következzen el a búcsú pillanata. Jövő ősztől csendesen szeretném megvalósítani egy-két tervemet. S bizonyos, hogy az elmúlt évek története is megérdemli, hogy könyvben elbeszéljem... □ Jelenlegi igazgatói kinevezése 1999 nyaráig érvényes. Ezt követően - ha megáll még 1998 végén a korábbi döntés a Hevesi Sándor téren Magyar Színház működik. Hogyan kell ezt értelmezni? • A Nemzeti új épületéről, ahogyan Várhegyi Attila államtitkár úr pontosítva fogalmazta, mert társulat van, tehát csak az épület sorsáról van szó. A Magyar Színház alapító okiratát a választás előtti pénteken futárral küldte át Magyar Bálint. Ám sietsége leleplezőnek tűnt, és a törvényességnek sem felelt meg. Mert, s erről nem értesült a közvélemény, a Pénzügyminisztérium nem járult hozzá Magyar Bálint színházalapítási ötletéhez. □ Új parlament alakult, új kormány dolgozik. Az új épület újabb sorsáról már döntöttek. Várható-e, hogy a felelős tárca vezetője a működő Nemzeti társulatának és jövőbeni szerepének megítélését is átértékeli? • Máris átértékelte. S nemcsak azzal, hogy a jövőbeli Nemzeti lelkének mondotta Hámori József miniszter úr a jelenlegi társulatot. Esténként is érzékelhetjük, hiszen a miniszterelnök úr munkatársai és a Nemzeti és Kulturális Örökség Minisztériumának tisztségviselői oly nagy számban vettek részt Németh László Villámfénynél és Sütő András Balkáni gerle című darabjának ősbemutatóján, mint hét év alatt összesen nem tapasztalhattuk. S a bizalom a művészeti életben is nagy erőt jelent. • Éppen hét éve nyilatkozott lapunknak, készülve első igazgatói évadjára. Az önmagával való szembesüléskor, mi a mai summázat? • Igyekeztem becsületesen, szívemmel-lelkemmel szolgálni, nemcsak a Nemzeti, hanem az egyetemes magyar színjátszás, drámaírás ügyét. Természetesen munkámat megítélni nem az én tisztem, de nem az a néhány gyűlölködő személy hivatott, akiknek végül is megköszönöm, hogy előre bátorítottak. Régi igazság: a stílus az ember. S ha valaki nemtelen becsületbeli jelzőkkel illeti a 76 éves Agárdy Gábort, s csak gyalázkodó jelzői vannak arra a Nagymama előadásra, amely három éve lépcsős teltházzal és ünneplések hullámában zajlott Tolnay Klári haláláig, azzal nincs mit kezdeni. A művészeknek, vezetőtársaimnak nagyon sokat köszönhetek, hogy szelíd szóval tudtam, tudtunk dolgozni legnagyobb, kívülről jövő támadások idején is. A színház számomra szigetet jelent a világban zajló hisztérikus és sokszor gyalázatos mindennapokban. • Milyen reményekkel vág neki az utolsó évnek-évadnak? A színházi „emberkertészetben" mi a mulaszthatatlan teendő? • Egy reményem már beteljesedett. Sütő András Balkáni gerléjét az Adventhez mérhető közönségsikerrel mutattuk be. S a legújabb után következett a legrégibb: Bornemisza Péter Magyar Elektrája és Balassi Bálintnak a Nemzetiben eddig nem játszott, a 10 éve felfedezett Szép magyar komédiája is kifeszítette azt a szellemi égboltot, amit a mindenkori Nemzeti Színház fölött szükséges látni és láttatni. Ami pedig az „emberkertészetet’’ illeti: utódomnak kívánom, hogy szeresse, óvja, növessze tehetséges fiataljainkat, Varga Marikát, Gregor Bernadettet, Tóth Sándort, Bede Fazekas Szabolcsot, Végh Pétert, Széles Tamást és a többieket, hogy felnőjenek ahhoz a nagy generációhoz, amit Sinkovits Imre, Béres Ilona, Kállai Ferenc és Agárdy Gábor jelent nemcsak a Nemzetinek, hanem az egyetemes magyar színjátszásnak is. Agárdy Gábor és Moór Mariann Sütő András Balkáni gerle című drámájában . ................... ... a bizalom a művészeti életben is nagy erőt jelent.. Ablonczy László ................................................ Gyarmati Béla Szószólóban Egy alkotó - két életmű? Ilyen nincs, válaszolná minden középiskolás. Egy életmű lehet sokrétű, lehet ellentmondásos, egyenetlen, természetesen vannak szakaszai és így tovább. De hogy két életművet alkosson egy ember?... Én most mégis Sütő András életműveit taglalom; elsősorban azt a másikat. Nem a költőit - a prózait. De ne könyvekre tessenek gondolni, hanem a mindennapok gyötrelmében született napló-jegyzetekre, levelekre, felszólalásokra, beadványokra etc., melyeket nem a drámaírói talentum formált tragikussá, hanem a kisebbségi lét. Sokáig nem éreztem a fent kifejezés súlyát. A szavak mögötti keserűséget - noha nem egyszer megfordultam Erdély városaiban, falvaiban. Vagy csak nem akartam érezni, mert hittem az emberi együttélésben. A közös föld, a jobbára azonos életkörülmények és küzdelmek, a szokások, dalok, mondák kohéziós erejében, melyet nem manipulált sem ideológia, sem politika. Balga hit. Mély titkok lappanganak a fenyvesek árnyékában. Például évtizedeken át együtt iszik, komázik, szomszédol egy román meg egy magyar férfi, s egyszerre csak kést ránt egyikük, s megöli a másikat. Miért? A példa Sütő András Naplójából való (Helikon 1998.), abból gazdag és terjedelmes kötetből, mely mostanában mindennapi olvasmányom. Nem tudom, hányan olvasnak írói naplókat, s azt sem, mely életkorban kellene kezdeni. Emlékszem, hogy fiatalabb éveimben nem kötött le Thomas Mann naplója, most meg szinte vadászom a naplókat. S mintha a naplója, illetve életírása nyomán ismertem volna meg igazán Szabó Dezsőt, Vass Istvánt, Illyést, Karinthy Ferencet vagy Fodor Andrást, hogy csak néhány jelesét említsem a magyar irodalomnak. Persze, ebbe a vonulatba tartoznak az esszégyűjtemények is (számos naplószöveg maga is önálló esszé), vagy az a vaskos interjúkötet, ami Szentkuthy Miklós és Kabdebó Lóránt beszélgetéseiből született. De vissza Sütőhöz! 1985 karácsonyán ezt veti papírra: „Munkáimmal történelmi - vagy annak látszó - keretbe léptem ugyan, de mondandójukat és atmoszférájukat nem a história élettelen, megkövesedett, muzeális fényeiből próbáltam kicsalni, hanem napjainkból, sorsom, sorsunk tüzes kemencéiből. " Igen, igen - tudjuk, mi kavarog a drámák mély áramában, de... De ez mégsem napjaink naturális valósága. A mindennapok valósága az- a többi között -, hogy román suhancok véresre verik az író serdülő unokáját, s az eszméletlen gyereket kórházról kórházra kell vinni, míg végre befogadják. S ahol ellátják, ott felháborodik az orvos, mert Lacika sebeitől véres lett patyolatköpenye... Az író óvakodik műveiben az ilyen melodramatikus szituációtól. De a naplót író nagyapa... Lacikával különben találkoztam korábban. Mint ahogyan megismerhettem az író feleségét, lányát Ágnest, vejét Cselényi Lászlót (ő ma már nálunk is ismert tévés személyiség), s a másik unokát, Kiságit. Színházunk akkori zenei vezetője, Selmeczi Gyuri (állampolgári státusát tekintve az időben még „hontalan" - ezen sokat röhögtünk) hozott össze velük, egy rövid kolozsvári hétre, a nyolcvanas évek elején. Egyszóval kicsit személyes ügyem ez a napló. Lelkiismeret-furdalást is ébreszt, mert én kaptam meg az Álomkommandó című dráma kéziratát - kizárólagos jogokkal - s mégsem mutatta be színházunk a darabot. (Az író tapintatára jellemző, hogy mindezt csak érinti naplójában.) Az Álomkommandót Sík Ferenc vitte színre Gyulán, majd a Nemzetiben. Másnak talán nem engedem át a darabot, de hát senkinek nem volt akkorán nagyobb fogékonysága a nemzeti értékek iránt, mint Ferinek. Nagy éjszakai telefonálásokat folytattunk az Álomkommandóról, de hát kit érdekel ez... Sütőt egyébként alig-alig engedték át a magyarországi bemutatókra. Ennél jobban csak az fájt az írónak, hogy szülőföldjén nem kerülhettek színre drámai. „Betiltják a darabjaimat, aztán képmutató módon hiányolják a színpadi jelenlétemet. Elvágják az ember torkát, aztán kifogásolják, hogy nem énekel" - írja keserűen. Mindez persze még a Kárpátok Géniuszának uralkodása idején történt. Mi van most? A romániai színházi helyzetet nem ismerem, de nálunk műsoron vannak Sütő András drámái. Sőt, a minap újabb Sütőősbemutató volt a Nemzetiben. Keresem a mérvadó kritikát. De - mint olvashattam - az És ítészének nem küldtek meghívót, belépőt. A kritikus ezért a Csárdáskirálynő egyik hazai előadását nézte meg arról számolt be lelkesen.