Esztergom, 1906 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-22 / 29. szám
4 ESZTERGOM igOÓ. Julius 22. kohó körök komolyan foglalkoznak a szociális újításokkal, de azon szellemben, mint ahogyan azt az ábrándozók kigondolják, nem lehetnek hajlandók megoldani a szociális kérdést, mert tudják és érzik, okultak a multak történetén, hogy Isten és a haza fogalma nélkül társadalom el sem képzelhető, mert Isten és a haza fogalma nélkül köz- és magánjogról beszélni hiú ábránd, mely után komoly ember nem igazodhatik. Az uralkodó körök igenis bírnak érzékkel a »nyomorultak « bajai iránt, de azokat csak kipróbált szellemben és a hazaszeretet jegyében akarják és tudják orvosolni. Teszik ezt azért, mert jóllehet az egyéni szabadság és a tulajdonnak föltétlen biztonsága, mint a polgárosult társadalom sarkkövei, sok tekintetben eléggé a modern társadalomban ma már fedezve nincsenek, azért még sincs az alapozásban nagy veszedelem, mert ezek századokon át lassú kialakulásban jutottak odáig, ahol ma vannak; mert sok megpróbáltatáson mentek keresztül ; sok akadályokkal megküzdöttek s így életerőseknek bizonyultak. Alapul tehát elfogadhatók ismét; meg kell csupán tisztítani a salaktól, mit az önző világ forgataga reá hordott. Uj alapozás fölösleges; a szépséghibákat kell megjavítni s az elégedetlen tömeg megnyugodhatik újra néhány századra. És ez is nagy alkotás lesz. Erősen hisszük, hogy az uj alapozás az egyéni szabadságot és a tulajdonnak feltétlen biztonságát is lealapozza. Vagy talán a jövő társadalom ábrándos kőmivesei a több évezredes alapok helyett okosabbat eszeltek ki? A törekvések rugói, melyekről olykor-olykor lehull a lepel, mást mutatnak. A szociáldemokrácia táborában már ma sincsen meg az egyéni szabadság, mert a vak gyűlölet minden iránt, ami régi, elfogulttá, szenvedélyessé tette az embereket. A szenvedély pedig soha sem volt jó tanácsadó és így világító toronyul sem szolgálhatott, hol egy új irány megjelöléséről van szó. Vezet a gyűlölet és a vezérek érdeke. Kérdem: hogyan állunk az uj formában a tulajdonnak biztonsága körül ? í?ehogy. Ha ma törvényileg kimondatnék, hogy megszűnt minden tulajdonjog, hogy az ezerholdas birtokok a nyomorultak között egyenlő arányban szétosztassanak, váljon az egyes parcellák birtokosainak tulajdonjoga biztosítva volna ezzel, mikor a tulajdonnak biztositása az erősebb erőszakától függ. S vajjon megszűnnék ekkor az a statisztikailag beigazolt igazság, hogy a tulajdon általában minden tíz évben gazdát cserél? Embert kellene ehhez a társadalmi elvhez váltó munkában újrateremteni, de azon természettel, mellyel az ember a végtelen Akarat szerint kiképződik, ezen fából vaskarika elvet diadalra vezetni fizikai és erkölcsi képtelenség. Nem régen ezen okoskodást felfedtem egy utazásom alkalmából egy magy. áll. vasúti főmérnök előtt, ki mint szavaiból következtettem, zsidó és szocialista volt. Ő azt válaszolta nekem, hogy a szocializmus vezérei maguk is belátják, hogy képtelenségekkel zaklatják az elégedetlenkedő embereket, de azért az elvet erősen propagálják-terjesztik, mert nekik nem elvre, hanem arra van szükségük, hogy a »nyomorultak« sohase legyenek sorsukkal megelégedve. Olyan vágyakat kell tehát a szívekben felfakasztani, melyeket kielégíteni soha sem lehetséges. Nem a nyomor enyhítése a fő cél, hanem az elégedetlenség ébrentartása. Értjük: forradalom kell és nem fejlődés. K. L. A pap és a tanító szerepe a keresztény Magyarország megteremtésében. Irta: Mercur. A keresztény Magyarországért, a katholicizmus restaurációjáért dolgozik, küzd, fáradozik manapság a jóravaló keresztény katholikus magyar emberek legnagyobb része, hogy a katholicizmus visszanyerje vezérlő szerepét, jogait, tekintélyét Magyarországon. A katholikusok egyesítése, tömörítése lebeg mindenkor szemeik előtt, mert jól tudják, hogy az egyesülésben rejlik az erő, hogy az elméket, szíveket egybekapcsoló egyetértés teszi képessé őket a közös munkára, ügyük igazainak, érdekeinek kivivására. A kath. társadalom megteremtése céljuk, mert világos, ha a társadalom katholikus életet fog élni, ha a társadalomba újra beviszik a kath. elveket, akkor annak tagjai is katholikusok lesznek mindenben és mindenütt, a közéletben, az irodalomban, művészetben, politikában s a közpályák minden ágazatában. A keresztény népért, annak anyagi és szellemi érdekeiért dolgoznak, hogy a keresztény népet szellemileg műveltté, erkölcsössé, anyagilag erőssé, függetlenné tehessék, mert csak a néppel együtt lesznek erősek s mert a nép ragaszkodását, szeretetét, bizalmát csak úgy tarthatják meg, vagy nyerhetik vissza, ha anyagi érdekeit is felkarolják. Íme, a célok, amelyekre függesztve szemeiket, indulnak neki a munkának, a küzdelemnek, az áldozatos tevékenységnek. Azonban mint minden szellemi mozgalom terén vezetőkre, vezérférfiakra van szüksége az emberiségnek, ugy a keresztény Magyarország, a keresztény társadalom megteremtésében is különösen a kath. papságnak és a kath. tanítóságnak jut a vezérszerep. Tenni, a tett mezejére kell lépnie Krisztus minden lelkes papjának ; nem alhatunk, nem szabad aludnunk nekünk. Krisztus apostolainak, míg a tudások sürgölődnek-forgolódnak, hogy szent ügyünket elárulják. Nem nézhetjük tétlen a hazátlanok aknamunkáját, ki kell lépnünk a porondra, neki kell gyürkőzni a komoly munkának ! Krisztus apostolai, a lelkészkedő papok után azonban főleg a kath. tanítókra van a társadalomnak szüksége, mert a papok után ők állanak legközelebb a nép szivéhez, nekik van legnagyobb befolyásuk a népre. A pap és a tanitó lépjenek tehát a sorompóba! De hogyan ? Lehet-e célt érni, ha tetteik, elveik, különbözők ? Soha ! Fáradtságuknak, munkájuknak csak akkor lesz meg az igazi eredménye, ha e vezérszerepükben kölcsönösen támogatják egymást. Lássuk tehát főbb vonásokban, minőnek kell lennie e kölcsönös támogatásnak, segítségnek. Tudjuk, hogy a szavaknak, a frázisoknak kora már lejárt, a mai viszonyok a kötelesség, a tett mezejére szólítanak bennünket. Vagy teljesítjük kötelességeinket, vagy nem. Azért ha a pap és a tanító igazán a nép jólétéért, a keresztény Magyarország restaurációjáért akarnak küzdeni, minden erre szükséges eszközt fel kell használniuk, hogy céljukat elérjék. Mindenekelőtt intézményekre van szükség, ezek nélkül nem lehet keresztény társadalmat alkotni. Már most az a kérdés, hogyan létesítsék ezeket az intézményeket, hogy működésüket siker koronázza ? A főelv az, hogy ezek vezetésében, kormányzásában együtt dolgozzanak, együtt munkálkodjanak. Alakitsanak főképen kath. köröket. Ez az intézmény valóban a nép szellemi, valláserkölcsi művelődésének leghathatósabb eszköze. Nemesiti a nép magaviseletét szórakozásában, mulatságában; óvja őket a korcsmától, az alkoholizmustól. Mint gazdasági tényező a nép gazdasági ismereteit növeli s számos eszközzel bir anyagi jólétének előmozdítására ; mint kath. társadalmi intézmény pedig leghatalmasabb eszköz a népet a társadalomban, az életben is a kath. elvek mellett csoportosítani. Kérdezzük tehát, kinek kell leginkább e kath. körök felvirágoztatásán munkálkodnia, fáradnia, ha nem a papnak és a tanítónak ? Hisz az olyan papért, az olyan tanítóért, ki harmóniát tud önteni az egész szervezetbe, aki lelkének egész erejével, szeretetének minden hevével dolgozik az ügy előbbre vitelén, aki a nép vezetője, tanácsadója akar lenni mindenben, valósággal rajong a nép , tűzbe megy érte mindig s bármikor, mert tudja, hogy az ő javát, az ő boldogságát akarja előmozdítani. Nemde mily szép, mily hasznos és üdvös az, pl. a pap valami buzdító beszédet vagy előadást tart a népnek a körben, melyben kifejti, hogy milyen szükségünk van az életben a keresztény elvekre, mert csak akkor lesz boldog a magyar nép, ha ezek át és átjárják őt, ha a katholicizmus szociális eszméi átalakítják gazdasági életét stb.. . . Viszont mily örömet fog okozni a népnek, ha látja, hogy tanítója, papja példáját követve, ügyes felolvasással lepi meg őt, amelyben pl. a szegény megterhelt nép nyomorult helyzetét tárja a hallgatói elé és megjelöli egyszersmind azokat a módokat és eszközöket is, amelyekkel segíthetnek magukon , vagy ha a keresztény gyermeknevelés fontosságáról győzi meg a szülőket, mint a kör tagjait. Ez is nagyon szép tétel s így tovább . . . szóval téma akad mindig bőven. Mit szóljunk azonban a keresztény fogyasztási szövetkezetről, mely a nép anyagi függetlenítésére irányuló intézmények legfontosabbika? Ez menti ki a népet az uzsora karmai közül ; ez tanítja meg őt a közös célért, a közös érdekért dolgozni; ez terjeszti a kereskedelmi ismereteket s napról-napra megkönnyíti a nép megélhetését. Ez bizonyítja a keresztény társadalom megteremtését is, mert ha az anyagiakkal rendbe jön a nép, a szellemiek iránt is fogékonyabb lesz; derék, becsületes vallásos nép válik belőle. Azért mondja a közmondás: üres hasnak hiába prédikálsz ! Nagyon igaz, ha nincs mit ennie a népnek, ha az utolsó falatot is kiveszik szájából, nehéz őt a hit magasztos tanaival kielégíteni. Ha tehát ez az intézmény is épen olyan fontos, mint a kath. körök alapítása, világos, hogy vezetőjének, kormányzójának szintén a papnak és a tanítónak kell lennie. Ez a kettő fér legjobban a nép szivéhez, ez a kettő ismeri legjobban a nép viszonyait. A gondos lelkipásztor, kinek szivén fekszik népének nemcsak szellemi, hanem anyagi érdeke is, megmagyarázza híveinek a szövetkezet áldásos voltát, elmondja neki, hogy a szövetkezet utján a tagok jutányos áron, pontosan megmért, romlatlan portékát vásárolhatni, mert fogyasztási szövetkezet fognak nem nyerészkedési vállalat, nem öncél. Naponkint több ízben elmegy a szövetkezeti helyiségbe, feláldozza minden idejét népért, egyszóval ő lesz a lelke, vezetője az egész ügynek. Hasonlóképen a tanítónak is segíteni kell, ahol csak lehet. És a lelkiismeretes, buzgó tanító meg is teszi kötelességét. Mint mindenütt, úgy itt is a pap példája vonzza, ragadja őt munkára. Ha nincs ideje a papnak, ő helyettesíti őt az ellenőrzésben, a vezetésben, sőt akkor ő maga is vezeti a szövetkezetetet, főleg oly helyen, ahol nincs papja a népnek, vagyis jobban mondva, ahol nincs állandó lakhelye a papnak, teszem a fiók-egyházközségekben. És így van ez a hitelszövetkezeteknél és más egyleteknél is. Hogy örül a nép, ha látja, hogy pénze nincs többé a zsidó kezében, hanem van hitelszövetkezete, ahol igénybe veheti gazdái vagy ipari erejére, avagy egyéni szorgalmára alapított hitelét. Vagy vegyük a legényegyletet. Az bizonyos, hogy a templom oltáraival, szószékével, gyóntatószékeivel és kegyszereivel nemcsak védi, de fel is tartja a munkást. De tudjuk nagyon jól, hogy a mai iparost először oda kell vezetni, — sőt a vezetés még kevés — csalogatni, édesgetni kell őt. S ha már ott is van, ez még csak az első lépés, a kezdetek kezdete, most jön csak az igazi nehézség: ott tanítani őt s leláncolni olyan kötelekkel, melyeknek erősebbeknek kell lenniök, mint a szociáldemokraták csábos varázsképei; erősebbeknek, mint ama nyomás, mit manapság majdnem az összes szocialista kézben levő szakegyletek fejtenek ki. Erre természetesen csak az egyesületek alkalmasak. Ha van olyan egyesületünk, melyet az ifjúság örömmel karol fel, s mely neki előnyöket tud nyújtani, akkor célt tudunk érni s akkor e vonalon is sikerrel vehetjük fel a védelmet a vörös zászló ellen. De mikor fog ez a legényegyesület valóban virulni és mikor éri el tulajdonképeni célját legjobban ? Ismét ugyanaz a felelet, mint előbb: ha ügyes, buzgó, derék harcosai lesznek, vagyis, ha a falu vagy város papja és tanítója kezet fognak egymással és szívükön viselik az egylet gondját és ügyét. Igen gyakran a pap más egyletek és körök vezetésével van elfoglalva, oly annyira, hogy sokszor bizony nem igen járhat el a legényegyletbe, azért nagyon helyes az a mód, melyet több kisebb-nagyobb városban láthatunk, t. i. hogy a legényegylet vezetése teljesen a tanítóra van bízva. A pap nagy elfoglaltsága miatt többnyire csak az elnöki vagy a diszelnöki tisztet viselheti s ilyenkor a tanitó az egésznek a lelke. Ez igy áll a dolog a kath. ifjúsági egyletekben, amelyekben legjobban oltalmazhatjuk és védhetjük az ifjúságot, a mai modern, pogány korszellem ellen. Itt lehet a keresztény igazságokat szóval és példával, oktatás és gyakorlat által megszeghetlen életszabállyá tenni az ifjúság részére. De ki vállalja magára e fontos feladatnak a megoldását, ha nem a pap és a tanító ? Az iskolából kikerült ifjúság még ragaszkodik a papjához, tanítójához, hisz ők voltak annak idején vezetői az iskolában. A pap a hit és erkölcs magasztos tanaira oktatta őket, a tanító pedig a profán tárgyakat ismertette velük. Hogy azonban az ifjúság bucsut mondva az iskola falainak, mindjárt rossz útra ne térjen, rossz társaságokat fel ne keressen, azért alakítanak a buzgó papok és tanitók ifjúsági egyesületeket, ahol mintegy folytatni akarják előbbi iskolai működésüket. A pap a lelki dolgokra, a tanitó a profán tudomá'