Esztergom és Vidéke, 1999 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1999-10-28 / 43. szám
XwWWWWWWWWWWW^^ 4 !illHÍPISI^: Esztergom és Vidéke • i|ím október 1|| Erkölcs és politika Néhány héttel ezelőtt Esztergom-kertváros adott otthont Saáry Éva Németországban élő magyar művésznő kiállításának. A nagyszerű fotókból álló válogatás bemutatását többek között Tóth János, a zalaegerszegi Olajipari Tröszt Múzeumának igazgatója szponzorálta, a tárlat megnyitását pedig dr. Csernohorszky Vilmos vállalta. A kitűnő tollú orvos-politológussal folytatott akkori beszélgetésemet azzal zártam, hogy legközelebbi hazajövetele alkalmával,Erkölcs és politika" című, immár három kötetnyire duzzadt tanulmányairól, politikai-gazdaságtörténeti elmélkedéseiről fogom faggatni. Íme az alkalom, október 23-a, illetve 26-a, mikor is ünnepi szónokként látogatott újra Esztergomba. Mikrofonvégen tehát ismét Csernoholszky doktor! Mikor kezdtél el foglalkozni politikával, történelemmel, általában mikor lettél közíró? - A gimnáziumban az irodalom és a történelem voltak a kedvenc tárgyaim. Orvossá is a történelem tett, mert amint apám mondotta akkoriban: nem jók ezek a tárgyak, mert a kommunisták rövidesen átveszik a teljes hatalmat, át fogják írni a történelmet, akkor azután hazugságokat kell tanulni és tanítani. Az embernek nem maradt más hátra, mint a természettudományok körében kutakodni, így azután beiratkoztam az Orvostudományi Egyetemre. írói, politikusi tevékenységed szorosan kapcsolódik Neuburghoz, illetve a közeli Münchenhez, azon belül is a Nemzetőrhöz és Tollas Tibor nevéhez! - Valóban az első kinti magyar lap, amellyel találkoztam, az Új Látóhatár volt. A lapon kívül a kiadótól megrendeltem az összes kint megkapható magyar nyelvű könyvet is, amelyeket szépen sorba elkezdtem olvasni. Ezek között találkoztam Gombos Gyula: Húsz év után című munkájával, amelyben az író az 1948 és az 1968 közötti magyarországi eseményekkel foglalkozott. No, épp akkoriban jelent meg Gombos könyvének egy recenziója, ami igencsak felbosszantott, így aztán tollat ragadva írtam egy „ellenrecenziót", ami eléggé terjedelmesre sikeredett, volt vagy negyven gépelt oldal. Ezt, ahogy illik, el is küldtem az Új Látóhatár kiadójának, az Aurórának. Válaszukban, bár jónak ítélték a dolgozatot, kijelentették: a Gombos könyve fölötti vitát lezárták, vagyis udvariasan tudtomra adták, hogy az írást nem közlik. Ekkor érkezett hozzánk átutazóban legrégibb és legjobb barátom, Olajos János Svédországból. Elmeséltem neki a történetet, mire Jancsi javasolta, hogy küldjem el az írást máshová, például a Nemzetőrbe, Tollas Tibor költő lapjához. (Ő előbb került ki, tájékozottabb volt az emigráció sajtóját illetően mint jómagam.) Elküldtem, rövidesen jött a válasz, hogy megkapták, köszönik és közlik. Mire ez lejött a lapban öt vagy hat részben, úgy is mondhatnám, hogy feltűnést keltett az emigráció és általában a nyugati magyarság körében. Ezen felbuzdulva aztán megint írtam, és újra és ismét újra és még mindig írok... A Az Erkölcs és politika első kötete 1983-ban jelent meg. Hadd kérdezzek rá rögtön a címre! „Erkölcs és politika" összeegyeztethető fogalmak-e? Gyakorlatilag nem nagyon, de azért küzdeni mégis csak kell érte! Mi akkor a hetvenes években úgy éreztük, hogy nekünk, nyugaton élő emigránsoknak az a feldatunk, hogy megkíséreljük pótolni a hazai ellenzék hiányát! 1973-ban jelent meg a Nemzetőrben „Októberi számadás" című írásod, amelyben arról elmélkedsz, hogy liberalizálódik-e a magyar politikai rendszer? Itt olvashatjuk, hogy „Célzattal írja a nyugati sajtó a liberalizálódást!" Mi volt ezzel a torzítással a nyugati sajtó célja? Ez egyszerűen annak volt köszönhető, hogy a hetvenes években nyugaton már a liberalizmus volt az ideál, és ezen a torz szemüvegen keresztül értékelték a kommunista rendszerek belső struktúrájában fellelhető esetleges pozitív változásokat. Pedig a „liberalizmus" kifejezéssel eleve csínyján kell bánni. A 19. században valóban a szabadságot jelentette, amely szabadság példának okáért a kormányzásra is vonatkozott. Csakhogy megvalósulása után a liberalizmus is túlzásokba esett. Míg ugyanis vitathatatlan érdeme, hogy a múlt században lehetővé tette a társadalmi mobilitást felszámolva a rendi társadalmak merevségét, addig a huszadik században szabadossággá vált. Eredeti jelentésén túl kiterjesztették mindenre, ami patológiás, aberrált és deviáns. Mi a véleményed a mai magyar szabadságról? - A szabadság szemmel láthatólag megvalósult. A klasszikus szabadságjogok minden tekintetben érvényben vannak ma Magyarországon. Csakhogy ezeken túl ott a személyes szabadság kérdése, amit már könnyebb meghirdetni, mint megvalósítani, hiszen a szabadságnak vannak anyagi feltételei is. Ha valakit mondjuk az éhhalál fenyeget, akkor egyáltalán nem vigasztalja, hogy ő szabad! Mindeközben a szabadság filozofikus prófétái el vannak szörnyedve azon, hogy az emberek többsége többre becsüli a fizetését vagy a nyugdíját, mint a szabadságát. A Szóbanforgó írásodban Horatiust idézed mondván: „Magas fába csap a villám." Ám azzal folytatod, hogy Magyarországon évszázadok viharai ellenére mégis megmaradtak a jegenyék. Elegendők-e megtépázott jegenyéink itthon a rendszerváltás óta? Szemmel láthatóan nem, és még csak nem is azért nem, mert kevesen vannak, hanem mert a rendszerváltás óta is maradtak ott, ahol addig voltak, és helyettük gyakorta cserjék és bozótok kerültek azokra a helyekre, ahová nekik kellett volna kerülniök! fo Egy 1975-ben kelt cikkedben az írod, hogy a „jobb- és baloldal" oktalan megosztottsága elvezet a nyugati világ pusztulásához". Ma is így véled? - Igen. A jobb- és baloldal megkülönböztetés ma már megengedhetetlen, puszta formalizmus, amiről még beszélni sem volna szabad. Hiszen már maga az eredete is formalista, a francia forradalom parlamentjében volt elhelyezkedésből származik. A nemzeti szocializmus az azért lett jobboldali, mert amikor Hitlerék bekerültek a Reichstagba, akkor csak a jobboldalon voltak már üres helyek. Jobboldaliak lettek tehát, pedig éppolyan baloldaliak voltak, mint Sztálin kommunista pártja. Ezért írta valaki igen elmésen, hogy nem is áll egymáshoz közelebb két párt, mint a szélsőjobb meg a szélsőbal, mert körkörös parlamenti elhelyezkedés esetén épp egymás mellett ülnek. 1978-ban „A forradalom kisajátítása ellen" című cikkedben arról írsz, hogy miképpen próbálják(ták) 1956-ot úgy beállítani, mint a reformkommunisták harcát a sztálinizmussal szemben. '56 lényege ki van hagyva az emlékezésből. Egyébként nyugaton is szívesen hallgatnak róla, sokkal inkább propagálják a mi forradalmunkhoz képest elenyésző jelentőségű 1968-as prágai eseményeket. És ez itthon is így van. 1990-ben az első szabadon választott parlament, hogy úgy mondjam, „bebalzsamozta" '56 emlékét egy törvénycikkbe, Göncz Árpád pedig kijelentette, hogy „1956 nem aktuális". Való igaz, ma sem aktuális, hiszen 1956-ban valami olyasmi történt Magyarországon, ami a világpolitika mai intézőinek nem nagyon tetszik. Ez pedig nem más, mint az önkormányzati demokrácia megvalósításának a szándéka a gyakorlatban lévő pártdemokrácia helyett A pártdemokráciát ugyanis nagyon egyszerű kézben tartani, ám ahol alulról építkező önkormányzati rendszer alakult ki, ahol ténylegesen a nép választ maga közül, és nem a pártok jelölik ki a választható képviselőket, akiket a választók jószerével nem is ismernek - nos az utóbbi valóban sokkal nyomonkövethetőbb, ha tetszik, manipulálhatóbb. Ezt egyébként nem én találtam ki. Oswald Spengler, a múlt század nagy gondolkodója, A Nyugat alkonya című kolosszális mű alkotója írta, hogy „a pénzhatalom politikai eszközként használja a demokráciát és annak általa létrehozott és megfizetett pártjait". Ezek szerint Te is úgy véled, hogy a nyugati világ a hozzá csatlakozni szándékozó Közép- és Kelet-Európával közel sem jutott még el politikai fejlődésének arra a csúcsára, amelyről elmondhatnánk, hogy itt van már a Kánaán? - Nem, sőt előfordulhat, hogy épp az alkonyat következik. Annak a lényege ugyanis, ami javított az emberiség sorsán, nem valamiféle ideológia vagy filozófia vagy politika volt, hanem egyszerűen technika. Ezeknek is megvolt a szerepük, de alapvető jelentőségűnek a technikai civilizáció fejlődését kell tartanunk. Ez tette lehetővé, hogy az emberek jobban éljenek. Gondolok itt arra, hogy a lakásokban van melegvíz, vagy hogy autón járunk, jobban öltözködünk... Ez mind-mind technika kérdése. A Végezetül, de nem utolsósorban. A rendszerváltással az emigráció, úgy tűnik, beteljesítette majd fél évszázados történelmi hivatását. A jövőben mi lesz a kint élők feladata, lesz-e egyáltalán vagy talaját vesztette ez a tiszteletreméltóan ellenzéki pozícióban őrködő nyugati magyar kisebbség? Azzal az elnevezéssel, hogy „emigráció", valóban talaját vesztette, hiszen határon túli magyarságáért Nyugat-Európában vagy itthon senkit nem üldöznek. A jövőben már nem az lesz a feladatunk, hogy '45-öt, '48-at, vagy akár '56-ot képviseljük. Be kell látnunk: hiába vagyunk megsértve mi, akik átéltük '56-ot azért, hogy azok, akik akkor még világon sem voltak, nem is tartják olyan nagy dolognak. Erre a sorsra jutott 1848 is. A mai fiatal generációt már nem fűzi '56 októberéhez saját élmény, és így értelemszerűen nincsenek is emocionális kötődéseik. Ez az emberi természet sajátja. A sebek nyalogatása helyett tehát a nyugaton élő magyarságnak ma egy korrekciós feladatot kell felvállalnia, aminek az alapja egyszerűen abból fakad, hogy messziről másképpen látszanak a dolgok. Ez a tipikus fenomén a fáról és az erdőről. A távlat szélesebb látókört biztosít Ezt a tulajdonságunkat viszont nem szabadna figyelmen kívül hagyniok az itthon élőknek... Varga Péter