Ethnographia • 90. évfolyam (1979)

Ismertetések - Ferenczi Imre: Népi szokásrend Szőregen (Paládi-Kovács Attila) 127—129

Népi szokásrend Szőregen a címe FERENCZI Imre hosszabb lélegzetű tanulmányának, amely módszertanilag is tanulságos szerkezeti rendbe ágyazottan követi végig az emberi életút hagyományok, íratlan törvények által szabályozott fordulópontjait, elemzi az egyén és a közösség kapcsolati formáit, az autonóm paraszti közösség és a közigazgatás viszonyát. Nem tartja mellékesnek a szokások hátterében meghúzódó egyházi, vallási előírásokat s a még inkább megbúvó hiedelmeket sem. Tudatában van, hogy a szertefutó szálakat igen nehéz összefogni, mert — szavai szerint — ,,a néphagyománynak egy kö­zösségben is olyan mélységei vannak, mint a tengerszem". Adatközlős nyomán helyenként utal a szomszédos magyaros szerb lakosságú községekben fellelhető egyezésekre, de a hang­súlyt nem az összevetésekre, hanem a szőregi szokáshagyományok alapos, jól rendszerezett leírására helyezte. Tanulmányának így is páratlan értéke az együtt élő magyar és szerb közösség hagyományainak párhuzamos bemutatása, az eltérések regisztrálása. Esetenként kiemelten szól egyes szerb sajátságokról mint amilyen a két világháború között még létező familija (nagycsalád) vagy a svecar (krsna slava), ami az apa névadó, fiúágon öröklődő védőszentjének családi ünnepe. Erre a napra üres kalácsot sütöttek, koljivot főztek (a pap által megszentelt, édesített, főtt búza). A tanulmány négy nagyobb fejezetre tagolódik. A szokásrend közösségi és családi kialakítása c. első fejezet a közigazgatás és a faluközösség szervező, irányító, regulázó szerepe mellett a család és a vagyon, a patriarchális családmodell, a családtagok meg­szólítása és a rokonsági terminológia, a műrokonság (koma és кит) és a szomszédság kérdéskörét öleli fel. Ez utóbbit nemcsak azért tartjuk fontosnak, mert néprajzi irodal­munkban alig olvashatunk a szomszédsági kapcsolatokról, hanem azért is, mert ezt a kérdést a társtudományok (pl. szociológia) mind többet vizsgálják. A következő fejezetben (Beleszületés a közösségbe) a gyermekáldás fogadását, a születéskorlátozás terjedését, a szüléssel, a gyermekágyas asszony és az újszülött ellátásával kapcsolatos szokásokat mutatja be. A keresztelés és a névadás szokásait, a csöknek, csókcsinálónak nevezett keresztelői lakomát — ami nevében belső-ázsiai török népeknek fiúgyermek születését köszöntő ünnepi lakomájával áll kapcsolatban —, és a szokáskörhöz kapcsolódó rítusok archaikus rétegét KÁLMÁNY Lajos szőregi adatainak felhasználásával sikerült a szerzőnek rekonstruálnia (vö. Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya. Bp., 1885.). A harmadik és egyben legterjedelmesebb alfejezet Belépés a felnőttek rendjébe címen tárgyalja a legénysorba lépés és a párválasztás, majd a házasságkötés igen gazdagon sorjázó szokásait. (Kimaradt a gyermekkor, a serdülőkor problematikája, s csak röviden érinti a legényélet állomásait. A leányéletről, ,,leánykodásról" a kötet másik, viseletről írott néprajzi tanulmányában esik szó.) A szőregi magyarok és szerbek régebben nem házasodtak egymással. Ennek tulajdonítható, hogy a szerbek gyakran a közeli Deszkről, Tisszentivánról vagy távolabbi szerb községekből hoztak maguknak feleséget. Házasodási kapcsolataik Ószerbiáig értek, s ezzel magyarázható, hogy a szőregi búcsúra Szerbiából is jártak vendégek. Talán a szülők fokozott beleszólásával függött össze, hogy a szerbeknél még élénken él a leányszöktetés szokásának emléke. FERENCZI teljes részletességgel rögzíti a leánykérés és jegyváltás, a lakodalmi előkészületek és az esküvő minden mozzana­tát. A társadalmi vonatkozásokra (pl. a menyasszonyi kelengye tételes felsorolására) éppúgy kiterjed a figyelme, mint a lakodalmi játékokra (korlátó, tyúkverő) s olyan szőregi sajátságokra, mint ,,az újember avatása" vagy az „újasszony pohara". A szerbek lakodal­mi szokásait rövidebben, de szintén sok színnel rajzolja meg. A negyedik alfejezet az Egyéb családi ünnepek címet viseli, és a névnapozás, illetve a már említett szerb svecar szokásait örökíti meg. A kötet másik néprajzi tanulmánya a szőregi népviseletek megörökítését tűzte célul. Ezt a vállalkozást azért is nagyra kell értékelnünk, mert a Dél-Alf­öld magyar és szerb népviseleteiről néprajzi irodalmunk kevés jól dokumentált, megbízható leírással rendelkezik, meg azért is, mert a Szeged-vidéki, bánsági lakosság régebbi viselethagyo­mányát nem könnyű a polgárosult viseletmódok hátterében megkeresni. A szőregiek a XIX. század végétől számítva alig pár évtized alatt jutottak el a bő gatyától a csizmával viselt magyar­ és német ruhán, a szerb szőrnadrágon és a mindkét nemzetiség által kedvelt prüccsös nadrágon át a cipőt igénylő pantallóig. Mintha a szerbek tovább ragaszkodtak volna viseleti hagyományaikhoz. Amikor a magyar lakosság már a piacról szerezte be a ruházkodásához szükséges anyagokat, a szerb asszonyok még mindig kitartottak a rác­vászon mellett. Sok szerb asszony szőtte maga a két világháború között is a peckirre (törülközőre) való vásznat, és fonta a tyilimek (gyapjúszőttes takaró) szövéséhez a gyapjút. Külön fejezet szól a csecsemő és a gyermeköltözékekről. Az iskolás korú magyar fiúk a legtöbb családban csizmát kaptak, viszont a szerb gyermekeket meleg gyapjú­harisnyában és bocskorban (opanke) járatták szüleik. A bocskor legavatottabb ismerői Szőregen a szerbek voltak. Sok fajtája közül kettőt kedveltek különösen: a szíjjal varrottat

Next