Európai utas, 2003 (14. évfolyam, 50-53. szám)
2003 / 4. szám (53.)
Európai utasok SÁRKÖZY PÉTER Róma, Róma, Róma, Róma Jövőre, 2004-ben lesz 25. éve annak, hogy tanáraimat és barátaimat, Szauder József és Klaniczay Tibor professzorokat követően a Római Tudományegyetemen kezdtem tanítani magyar irodalmat és kultúrtörténetet, így nem egyszer volt alkalmam szembesülni azzal a kérdéssel, hogy milyen Rómában élni. „Jó otthon”, válaszolom mindig Cs. Szabó Lászlóval, gyönyörű könyvéből, a Római muzsikából idézve. És tényleg, Rómában, éppúgy mint más, a magyar kultúrtörténethez kötődő európai városban, könnyű otthon éreznünk magunkat. Ezt kellene végre újból megérteni Magyarországon is, hogy bárhol járjunk Európában, otthon vagyunk. Az olasz és francia középkori egyetemeken tanuló magyar diákok otthon érezhették magukat már a XIII-XIV. században Párizsban, Bolognában, Padovában, mint ahogy otthon voltak a német és holland protestáns városokban Szenczi Molnár Albert és Apáczai Csere János, Lengyelországban Balassi Bálint és a sok bujdosó kuruc, mint ahogy Adynak is Párizs volt „a Bakonya”, az a hely, ahol igazán magyarnak érezhette magát sok más művészbarátjával egyetemben. Rómában, az egyik legszebb ókeresztény körtemplomban, a Lateráni Bazilika és a Colossum között emelkedő Santo Stefano Rotondóban, mely 1454-től kezdve a magyar pálos rend, majd ezt követően az 1580-ban alapított Német-Magyar Kollégium liturgikus kezelésében állt, és áll a mai napig, található Lászai János gyulafehérvári főesperes, római magyar gyóntatópap 1523-ban készített síremléke, rajta az elhunyt humanista által írt szép latin epitáfium, melynek végső summája: Roma est patria omnium fustque - Róma mindanynyiunk közös hazája volt és marad mindörökre. Fél évszázad agymosása, tömegbutítása után vissza kellene térnünk a normális magyarságtudathoz, melynek mindenkor az európaiság volt a sine qua поп-ja, lételeme. Szent István és a keresztény kultúra felvétele óta nincs külön „magyar” és „külön” európai kultúra, csak európai magyar kultúra van, ennek voltak nagy költői és művészei a latinul író Janus Pannonius és Zsámboki János, valamint a magyarul író nagy költőink, Balassi Bálinttól Zrínyi Miklósig, a Rómában az Árkádia Költőakadémia tagjává választott Faludi Ferenctől a debreceni protestáns nagykollégiumban „olaszos költővé” váló Csokonai Vitéz Mihályig, Kazinczy és Kölcsey Ferencig. Van-e „európaibb” költőnk a világforradalmár Petőfinél vagy az Aristophanést, Shakespeare-t fordító, Dante, Ariosto és Tasso költészetét tanulmányozó Arany Jánosnál? Európában járni, más európai városokban élni csak politikai üldözöttség esetében jelenthetett elszakadást a hazától, de normális békés időkben a külföldi lét, a külföldi tanulmányút a gazdagodás, a szellemi építkezés eszköze és lehetősége volt és annak kell maradnia. Ahogy Babits írja Hazám című versciklusában: Az első haza az otthon, a szülői ház melege, a második a szülőváros, a gyermekkor világa, aztán következik a tágabb haza, a magyar táj és kultúra megismerése, ám itt nem állhat meg az „igazi haza” birtokbavétele: Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat! Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak, Montblanc süllyedt, narancsfák kínáltak, láttam népet, mordát és vidámat, igy találtam nagyobbik hazámat. Rómát fiús tisztelettel jártam, mintha őseim várossá válna és Avignon nevetett, mint Tolna, vígan fürdött egyazon sugárban és egy lélek font be néptől-népig messze földrészt eleven hálóba: egy lélek, egy ország végtül-végig magát tépő hazám: Európa. Negyedszázada tanítok a Római Tudományegyetemen magyar irodalmat, és még sosem éreztem magam Rómában „külföldön". Ahogy Cs. Szabó László írja, Rómában az ember (az európai ember) rögtön otthon van, hiszen Rómáról tanultunk az iskolában, Róma az antik és a keresztény kultúra európai bölcsője és terjesztője, a „mindennek átfogója”, ahogy Ady nevezi az Örök Várost A nyárdélutáni hold Rómában című versében („Áldom a nyüzsgő Rómát, a mindennek átfogóját, pályásan is nagyot”), vagy, ahogy egy újságcikkében írja: „ebben Európai иШ2003/465