Negyvennyolcas Friss Naptár, 1948
Az utolsó lánc
AZ UTOLSÓ LÁNC Nagy napja volt 1848 júniusában Pest- Budának, amikor Ilre kelt, hogy a délutáni órákban felhúzzák a hídra az utolsó láncot. Tizenegy lánc már a helyén állott, az utolsó, tizenkettedik láncról volt szó. Hat esztendő telt el addigra a híd alapkövének lerakása óta, tizenkét esztendő, amióta a Lánchíd-törvényt szentesítették, s közel negyedszázad, hogy a haladók csatája az állandó pest-budai Dunahíd építéséért a maradiak ellen megkezdődött. Kétfajta ellenzéke volt a hídépítésnek. Az egyik a nemesség, mely ősi jogait látta veszélyeztetve azzal, ha a nem nemessel egy kalap alá kerül és hídvámot fizet, a másik Pest és Buda város vezetősége, mely a hajóhídjövedelemtől esik el, ha az új híd megszületik. A hajóhídért ugyanis a bérlő Pestnek és Budának egyformán fizetett s a két város költségvetése számolt ezzel az állandó bevétellel. Mindkét ellenzéket sikerült keserves küzdelemmel legyűrni. A nemes urak makacsabbjai ugyan váltig hangoztatták, hogy inkább felhajtanak fogatukkal Esztergomig s az ottani hajóhídon kelnek át a Dunán, csakhogy hídpénzt ne kelljen fizetniük, de ez csak szószártyárkodásnak tűnt. Több volt benne a gőg, mint a józanság. A Lánchíd-társaság a két városssal is megegyezett, kártalanítást fizet az elvesztett hajóhídi bérért, így azután lassan megnyugodtak a kedélyek és lecsillapodtak a Lánchíd ellen háborgók. Pest és Buda népe zavartalanul örült a készülő állandó hídnak, hiszen a hajóhidat ősszel felszedték, s csak a tavaszi áradás lezajlása után állították fel, nehogy a tél jege összeroppanása, vagy a Duna áradása elsodorja. Ősztől tavaszig csónakok bonyolították le Pest és Buda között a forgalmat, persze inkább csak személyforgalomról lehetett szó, mert a csónakok nagyobb terhét nem bírták el. Az utasforgalomra mindenesetre kényelmesen be voltak rendezve, apró kályha is torpant az ormótlan ladik alján, s ha történetesen a csónakosok nem voltak becsípve, akadálytalanul bonyolódott le a sima Dunán a forgalom. Hullámzásban, jégzajlásban, hóviharban életveszéllyel járt az átkelés, akinek hát nem volt rendkívül fontos dolga, inkább otthon maradt és várt tavaszig, vagy legalább is a jó idő beálltát várta... 1848 márciusában a forradalom friss levegője áradt el a két városban. Nagy akarások láza varázsolta pirosra az arcokat, szabad volt a sajtó, szabad a szó, az írás, a magyar viselet! Független, felelős kormánya van a nemzetnek, Kossuth Lajos kiadta az első magyar bankót és az iparügyek élén az a Széchenyi István áll, aki az Akadémia, a Lóverseny, a fásítás, a hajózás, a Vaskapu-szabályozás és a Lánchíd eszméjét megpendítette. Minden nap hoz valami újat, valami meglepetést. De a sok élmény között is kitűnik a híd utolsó láncának, a tizenkettediknek a beemelése, ami a Duna két partjára csődítette a két város lakóit, aprót és nagyot, szegényt és gazdagot. A Duna két partja az épülő Lánchíd környékén nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlított, már a kora délutáni órákban. A fagylaltosok, akik mozgó talyigáikon nemzetiszínű, pirosfehér-zöld fagylaltot árultak, a limonádésok, a cukorkások alig győzték kiszolgálni vevőiket.