Magyar évkönyv, 1984 (New York)
Azt mondta ez a Mihály, van nekem egy húgom, az nagyon komoly lány. Az elüt egészen a családtól. De hát persze Jurenák-majom. Nézőnek sokat járt az, de nem figyelt rá az úr, az No most aztán felfigyelt. A szerepből, Antigonéból nem lett semmi, de az úr bolygásaiban egész télen személyével foglalkozott. Vadnak, elszántnak, szilajnak képzelte magát, érezte magát, ha vele foglalkozott. Álmaiban is jelentkezett: ölébe lehetett borulni, s felnézni rá. S engedte, hogy boldogtalansága verejtékét letörölje. Megbolondulni kettesben, a forró, tikkasztó levegő miatt, virágokat hullató fák alatt, amikor ezer illat és ezer hang telíti az éjszakát. Nehéznek tudta az életet, mert az alomra méltatlannak érezte magát. Sokszor elnézte a parasztokat, hogy milyen bölcs közönnyel fogadják a szülést s még inkább a halált. Ilyenkor természetesnek és könnyűnek érezte, képzelte saját halálát is. De ha Verára gondolt, ha őt kívánta látni, ha őt várta - nem tudott a halállal bölcselkedni. Mert egyre türelmetlenebbül várt. Szemét a parkon hagyva hátralépett, szivar után nyúlt (hiába, hogy ártalmas), rágyújtott. Csupa lágy, akarat nélküli ember az egész rokonságom - gondolta. Én is az voltam, míg meg nem neveltem magam. Bevallhatom: ma akaratom egyike a legerősebbeknek. Hogy mégsem élek? Azért cselekszem, igen, hogy ezt észre ne vegyem. Azért élek sokat, hogy észre ne vegyem: nem élek. Oly erősen fogta szivarját, a legfelső dohánylevél lemállott. nak Nem hitte, hogy ezek a nők jobban tudakarni nála. Ezek a parasztlányok, ezek a gányó lányok. miért gondolok rá többes számban - kaptatta magát. Szerelemre születtem, megvan lelkemben minden, ami lelket lélekhez közel vihet. A kertész kaszált füvet talicskáz kifele. Engedőlye van rá. Zökken egyet a talicska, alma koppan le a zöld fűből. Egy,keto, három. Szedi fel a kertész, dobálja gerebébe. Mintha fel is pislogna, látja-e valaki. Az almára nincsen engedély. De hiszen ki nem viszi az almát? Éppen a kertész ne vinné? Vera mégsem akar felbukkanni. Az alma lehull, a füvet lekaszálják... Már idén is volt előadás és különös, csak mostan vette észre, hogy ezek a lányok, akik a színpadra kerülnek, s próbákra járnak, mennyire őrzik egymást. S a táncban is. Hogy nem figyelt ő eddig erre? Parasztbanda szokta húzni, fújni. Tóth Lajos bandája. Itthon nem tette máskor, táncra kért vagy két lányt, hogy harmadikul Verát vihesse. Eltervezte, miről beszélgetnek majd. Már félórája táncolták, kezük egészen összeizzadt, de még olyat nem tudott kérdezni, amire a lány igennel vagy nemmel ne válaszolhatott volna. Pedig olyan beszélgetést képzelt, melynek egy fordulatán ezt mondja Verén: "Tudom, csak azért kerülget, csak azért kért fel most is, mert a becsületemet akarja elvenni. Az urak mind azt szokták a majori lányoktól, s most maga is." Erre szabadkoznék s a lány kitartóan mondaná a magáét. "Tudom, tudom én mind jól ezt, és táncolok magával, mert jólesik, ha átölel, mert nem látok a világból mást, csak magát, mikor véletlen az arcomhoz ér a szakálla. Tudom, tudom pedig, hogy egy szegény lánynak nincsen egyebe a becsületénél." S ha így beszélt volna, tán azon nyomban odavitte volna a mama és a vendégek elé, hogy bejelentse... De Veron semmi ilyet nem beszélt, csak melegét panaszolta. Akkor aztán ő átengedte a legényeknek Veront. A következő héten nem jött. Az előadásra sem. A próbára sem, bár valami kis szerepet róttak rá. Átment hát a Jurenákmajorba a bérlőhöz. Annak megtiszteltetés volt a látogatás. De Verát nem láthatta. Kiszikkadt szájjal szállt le itthon a hintóról. 110