Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-03 / 18. szám
Észtországi napló 2. Észtországi magyarok kérésére húsvétra misézni utazott Monsignore Juhász Ferenc az Egri Érsekség papja Tallinba. Mikor a Finnországban élő magyarok ennek hírét vették, megkérték: ha első nap Tallinban misézik, húsvét másnapján hajózna át hozzájuk. Magyar nyelvű katolikus istentisztelet mostanában ugyanis nem volt Finnországban. Lapunk előző heti számában annak a naplónak a részletét közöltük, amely az említett úton készült munkatársunk által, aki elkísérte Juhász Ferencet északon élő honfitársainkhoz. április 7. Húsvétvasárnap Tallin jó száznyolcvan kilométerre van Tartutól. Szerencsére az észt rendőrség sebességmérő radarjait ünnepeltette — azaz pihentette — húsvét vasárnapján, így aztán nem késtünk el. Ezúttal megússzuk a borsos behajtási díjat is, amit kivétel nélkül mindenkinek le kell szurkolnia, aki gépkocsijával Tallin belvárosába szeretne behajtani. Egy óra parkolási díj — magyar pénzre számítva — valamivel több, mint ötszáz forint. (Ha ezt Demszky tudná! Vagy fülébe jut!) Érthető, mert az óvárosban az utas úgy érezheti magát, mintha valami időgép a középkorba röpítette volna vissza. Elképesztő, hogy a szovjethatalom ötven év alatt sem tudta teljesen tönkretenni ezt a gyönyörű várost. Persze látszik, hogy belebeleharapott, de végén — hál’istennek — csak beletört a foga. Sőt, négy és fél esztendő alatt, mióta az észteknek sikerült megszabadulniuk a Szovjetuniótól, jónéhány műemléket már felújítottak. De nem ám Potyemkin módra! Az ország fele különben a fővárosban lakik. Ez azt jelenti, félmillió ember mondhatja szerencsés tallini lakosnak magát. Majdnem a felük oroszajkú. Rengeteg a turista. Főként a finneknek éri meg átruccanni egy kis kirándulásra Helsinkiből, de egyre többen jönnek a világ más részeiből is. A város főterén ugyanannyi a fiatal, mint így, tavaszelőn akármelyik nyugat-európai nagyvárosban. Szépek, okosak, kedvesek. Az öreg falak között őket szemlélve még bennünk is megizmosodik a remény: mindent túl lehet élni, ideértve még a kommunizmust is. A templom előtt már húszan-harmincan várják a M.-t. Kisvártatva kiderül, lesz két ministránsa, egy lengyel fiatalember és egy észt atyafi személyében, akiről M. a sekrestyében pillanatok alatt kideríti, hogy kőrösmezei hazánkfia, ott született vagy ötven éve. A magyart hibátlanul beszéli, de eddig mit sem tudott az Észtországban működő magyar egyesületről. Pedig ennek a templomnak ő a sekrestyése. Ő a 189. magyar Észtországban. Hanem a Szentlecke meg az olvasmány felolvasására ő sem vállalkozik. Izgatottan, de örömmel vállalom el ezt a megtiszteltetést. Zúg az orgona, bátortalanul szól mellettem az ima és az ének észt földön, magyarul, de szűk Mise után a templom lépcsőjén próbálja egy fotográfus összegyűjteni a jelenlévőket egy közös fényképre. Lesz-e együtt valaha is az az ötvenhatvan magyar, aki azon a fotón szerepel? S eljut-e valahogy valamikor hozzánk abból a felvételből egy másolat? Aligha. De az emlék megvan! Nem csak a naplóban. Az ebédet egy patinás középkori korcsmában költjük el. Kandallója akkora, mint egy kisebbfajta ház, emberiagyságú hasábfák égnek benne. A hús mellé forralt bort iszunk, de alig öntöttük torkunkra az utolsó kortyokat, elvisznek bennünket vendéglátóink egy kurta városnézésre. Koldussal itt is találkozni. Tízkoronásomat, a perselybe szánt tízkoronásomat odaadom az egyiknek. Errefelé ennyi pénz kész vagyon. Különben nehezen barátkozunk a balti pénzekkel. Az infláció errefelé szinte ismeretlen. Litvániában ülnek tisztelik, ami Lettországban lat és egy lat több, mint két német márkát ér. Ezért csodálkozott hát annyira a presszóslány — mint utólag megtudjuk az okát — mikor a M. két kávéért egy útmenti „shop”ban Lettországban otthagyott egy lat-ot, nagyvonalúan intve a kisasszonynak, hogy „Tartsa meg az aprót!”, azaz még vagy négy-öt kávé árát. Ha már a „shop”-oknál tartunk! Az útmenti benzinkutak — itt jobbára norvég, finn meg svéd befektetők nyomán — ugyanúgy „kikupálódtak”, mint mifelénk, s a kutak mellett éppen olyan jó illatú, takaros kis üzletecskéket, kávézókat nyitottak, mint bármerre Nyugat-Európában. Azt már csak csöndben teszem hozzá, hogy minden országban — ideértve Lengyelországot is! — sokkal olcsóbb az üzemanyag, mint idehaza. Észtországban például magyar árakon számolva alig hatvan forint, kevesebb, mint a fele a miénknek. Városnézés után a magyar egyesület helységében várnak bennünket. Kávéval, süteménnyel, kíváncsisággal. Itt ismerkedem meg J.-vel, az egyetemi tanárnővel, aki pszichológus-szociológus, devianciakutatással foglalkozik. Az észt nevelőintézetekben— tőle tudom — egyelőre még nem sok minden változott, ugyanolyan börtönszerűek, mint amilyennek Sztálin építtette. Az alkoholizmus mellett itt is megjelent a kábítószer. A fiatalok a diszkókban ugyanazt az Extasy-t szedik, mint az itthoniak. Kevéssel hat óra után hajóra szállunk Talonban. Azaz nem is hajóra, hanem kompra. Nem valami nagy lelkesedéssel. Hiszen — emlékszik rá a világ — pár éve innen, ugyanennek a társaságnak a kezelésében álló hajó, az Estonia (azaz Észtország nevű) futott ki Tallinból, anélkül, hogy bezárta volna a hátsó ajtaját. A beömlő tengervíz úgyszólván másodpercek alatt elsüllyesztette a kompot, többszáz utasával együtt. Érthető tánc, ha végignézzük, hogy csukják be a hajó farát csak aztán megyünk föl a fedélzetre. A kocsink biztos helyen, a hajó gyomrában, mi meg este fél hétkor is a nappal süttetjük magunkat, gyönyörködünk az egyelőre még néma sirályok röptében, szemléljük utastársainkat. Zömük hazafelé, Finnországba, Helsinkibe tartó részeg finn fiatal, kezükben újabb és újabb konzervsörökkel. A sirályok lármázni kezdenek, mikor a hajó beindul, de csak a legelszántabbak