Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-26 / 30. szám
Az más labancokrúl Egykomám regéli, hogy járt a vigyázzba állással, a Kismagyarország vezetőinek kijáró tiszteletadással. Nyavalyog, pedig mit nem adnék, ha engem, zarándifi vlach lófőből lett gyepürágó magyart kényszerítenének Göncz tata megéljenzésére! Ott túl a rácson. — Bejött a terembe Antall, a miniszterelnök hívei fölálltak és ütemes tapssal üdvözölték. Tiszteltem Antall Józsefet, a temetésére is elmentem, de hogy én, 1990-ben, amikor épp hogy megszabadultunk a kötelező vastapstól, fölugorjak s pirosra verjem a tenyerem... Nem és nem, azért is ülve maradtam! Volt bennem egy kis félsz, de a többiek megnéztek, az előttem állók is hátrafordultak, s nem bántott senki. Akkor ez természetes volt. — Pár évvel később ellátogatott kis városunkba Torgyán József is. Szervezői mindent kiszámítottak: Jóska bácsi a kultúrház nagytermének végében fölállított dobogóra igyekezve a terem legtávolabbi bejáratán belépve vonult végig a széksorok közt, s emberei még intettek is, föl! A nép — eléggé elcsodálkoztam — csak ímmel-ámmal mozdult. Azazhogy odaadó hívei talpra ugrottak és addig verték tenyerükkel a marsot, míg a Nagyfőnök föl nem mászott s le nem ült. Miközben az Elnök végig integetett, biztatott, önmagában biztosan fogadta a hódolatot. A nagygyűlés résztvevőinek a másik fele viszont — igaz, ekkor már 1995-öt írtunk —ülve maradt! S emberünk megint megúszta a kötelező taps nélkül. Ámde. Mondhatni, most ugrik a majom a vízbe! — Göncz Árpádra is kíváncsi voltam, hát a minap elmentem a gyűlésére. Összecsődítették a fél megyét, a színházterem megtelt érdeklődővel, az első széksorok pedig a góréknak jutottak. Amint föltűnt az Államelnök, jobbkeze intett, föl! Álljunk föl. Előbb csak a díszvendégek álltak vigyázzba, aztán lassan a nép is föltápászkodott. MEG KELL ADNI A KIRÁLYNAK, AMI A KIRÁLYÉ, szellemeskedett mögöttem egy ember — merthogy azért ez 1996-ban is magyarázatra szorul? (Egy darabig még.) Kezdtem izzadni. És egyre erősödött a taps. Álljak föl én is? A Legfőbb Elnök akkor már az emberek kezét rázta, teleképpel mosolygott, integetett... Rám meg furcsán kezdtek a szomszédaim nézni... Szégyelltem magam. ...Amiért (akarata, érzelmei, szándéka, hite, meggyőződése ellenére) fölállt (s enyhén összeverte a tenyerét). — Ez történt velünk. Hat év után. Mert hogy úgy érezte, föl kell állnia! Különben... Elveszti az állását. (Naná, hol Szabad a Demokrata!) Komám szerint épül, szépül Harmadik Népköztársaságunk. Negyedik Tanácsköztársaságotok. Kurta Miska Zaránd vármegyéből Vízígyázz! Hogy ne legyen... Hallgatom a 16 órát, s benne a Nemzeti Színház felépítésének jelenlegi helyzetét, Szűrös Mátyás törvénytervezetről beszél remélve tőle azt, hogy ezzel államilag is,,kötelezővé” válik a színház felépítése, vonzóbb és biztonságosabb lesz az adakozás... Eltűnődöm, micsoda politikusi hiszékenység! — Nem is olyan régen az expó megrendezését is törvénnyel erősítették, szabályozták, s azután — azok is, akik korábban kezdeményezték, helyeselték, támogatták —, a törvény elvetésével megszüntették, lemondták. Emlékezem: Annak idején a feleségemmel döbbenettel, a barbár tettre szavakat sziszegve, könnyező szemmel, egymás kezét keresve néztük végig az Éjjel- Nappal közért sarkából a Nemzeti Színház békeidőben történő értelmetlen józan ésszel indokolhatatlan felrobbantását. — Éreztük, tudtuk, hogy ez a döntés is a Kádár—A czeh-korszak kultúrpolitikájának velejárója, amely a történelmünk régmúltjából örökölt nemzeti színházi eszmény szétzilálására, megsemmisítésére irányul. Azóta mindezt a Nemzeti Színház építésének sorozatos kudarcélményei követték. Máig sem tudható, kinek a beteges agyában született meg a rombolás gondolata, ki hol kilincselt, kezdeményezett és ki hogyan asszisztált. Kutatók a múltban: No lám, milyen szép számban voltak példaképek. Állítólag Néró Kr. u. 65-ben maga gyújtotta fel Róma városát. Csak hát ő bűnét „jóvátette" azzal, hogy építészeti és tűzrendészet szabályzatot adott ki. Megszervezte a tűzrendészet felügyelőséget. Előírta az utcák szélességét, a házak magasságát, és azt is elrendelte, hogy milyen anyagokból építkezzenek. Egyszóval: Néró — a rombolás mellett — sokat tett a város újjáépítéséért. Nagy pompával óriási palotát (domus aureát) építtetett. — Állandó színház már volt Rómában. Pompeius építé az elsőt a Campus Martiuson, melyben 10.000 nézőnek volt helye. Marcellus színházában 15.000 ember fért el. A volt pártállam máig hatalommal bíró urainak az általuk lerombolt Nemzeti Színház újjáépítésére nincs fedezete, mert az állami pénz kell a saját palotáik, luxusvilláik felépítésére. Hogy a nemzet iránti elkötelezettségüket kimutassák, arcátlan módon a költséghez a hiányt, a nincstelenné, kizsigerelné tett emberektől koldulják. — Megtehetik? Meg! Mindaddig, amíg az évtizedek alatt elkövetett bűneikért nem kell nekik felelni! S ha a hatalomban tovább maradnak, már az anyaméhben lévő gyermeket is külföldre eladják (szerintük csak privatizálják), hogy ne legyen kinek a nemzetit felépíteni! (dobó) EZ A HÉT