Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-06-27 / 26. szám

Monumentalista festő - aki egy darab falat sem kapott Duray Tibor művészetéről Talán életem legnagyobb adósságá­ból próbálok most törleszteni egy ke­veset. Ám mielőtt ehhez nekifognék, hadd meséljek el egy látszatra ide nem illő történetet. Ezelőtt egy jó évtizeddel Szigli­­geten megismerkedtem egy ott nyara­ló festővel. Jó humorú ember volt, vagy inkább cinikus? - döntse el az olvasó. Az illető (akinek nevét furcsa módon elfelejtettem) elmondta, hogy a Szovjetunióban megjelent a világ művészeinek nagy lexikonjában a ma­gyarok közül ketten szerepelnek: Munkácsy Mihály, meg ő. Mivelhogy ő festette a Rákosi-idők kirobbanó si­kerű alkotását: A traktoroslány-t. El­mesélte a kép keletkezésének történe­tét is. Midőn tombolt a szocialista rea­lizmus, vázlatfüzettel, ceruzával, no meg egy jó fényképezőgéppel elment egy traktorállomásra. Alibiből masza­­tolgatott valamit a rajzpapírra, de iga­zából csak lesett, és csinált egy jó fényképet az egyik traktoron ülő ifi­asszonyról. Ezek után már csak meg kellett csinosítani, tiszta overallba öl­töztetni a hölgyet, kitakarítani a hátte­ret, és megadni azt a dicsfényt, ami korábban a szentek képein sugárzott. A traktoroslány megkezdte szűnni nem akaró diadalútját, és beröpítette a mestert a legnagyobbak közé. Ez volt tehát a karriertörténet. * Duray Tibor így ajánlja a munkás­ságáról 1973-ban megjelent kis köny­vet a szerzőnek: „Solymár Pistának, aki nehéz időkben állt mellém, köszö­nettel és igaz barátsággal.” • Az az igazság, hogy nem volt ne­héz megválasztani az időpontot, mert Duray mellé csak nehéz időkben lehe­tett állni. Érdemes elgondolkozni azon, hogy vannak alkotók, akiket ha százszor felfedeznek, utána megpró­bálnak százszor elfelejteni. Akik arra ítéltettek, hogy az őket megillető he­lyet tartósan ne foglalhassák el. Duray 1912-ben született, és keser­ves sorsa ellenére, már a két világhá­ború között elismerést vívott ki mun­kásságával. Pedig ehhez nagy erő és elszántság kellett: „...gyermekkorának környezete: háromszögletű nyirkos udvar a Do­hány utcában, a félhomályban álldo­gáló kézikocsik, a folyosó végén levő vízvezeték, s a zsidó templomi eskü­vők, amelyeket az ablakból nézhetett a folyton munkában, gondban égő, kon­­fekciós szabómunkát végző család. Már kisiskolás korában sokat raj­zolt, később a festéssel is megpróbál­kozott és érdeklődése a képzőművé­szet irányába terelődött. Ám a szűkös anyagi helyzetben a polgári iskola el­végzése után csakis ipari pálya jöhe­tett számításba. A műbútorasztalossá­­got ajánlották, így került az Üllői úti Thék Endre gyárba. A 14 esztendős Duray Tibor minden szabad idejét a Csuklyás fej (1947, olaj, vászon, 58x41 cm) rajzolásnak és festésnek szánta volna, de családjának nehéz helyzete miatt nem tehette ezt. Végül a tífusz jött ’segítségére’. Ré­gi iskolájának cserkészcsapatával evezni ment. Ittak a Dunából. ő tífuszt kapott. Hat hétig súlyos betegen fe­küdt a kórházban, s felgyógyulása után nem tért vissza a gyárba.” Durayra két mester hatott igazán: Aba Novák Vilmos, akinek szabadis­koláját is látogatta, valamint Derko­­vits Gyula. Első átütő sikerét a Szinyei Társaság 1935-ös tavaszi kiállításán aratta, majd 1939 tavaszán az Ernst Múzeum három termében nyílt, nagy visszhangot kiváltó kiállítása: „Hol rejtőzött ennyi ideig ez a pom­pás művész? Hol és milyen körülmé­nyek között fejlődött ennyire kész fes­tővé? - kérdezte hosszú méltatás után Elek Artúr, a kor kitűnő kritikusa.” Duray műveivel a szegény embe­rek világából hozott ez időben művé­szileg nagyon értékes üzeneteket, majd képein megjelenik a fasizmus, az embertelenség elleni tiltakozás is.

Next