Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-16 / 2. szám
„Barátaimmal tömítődik tele a föld” Az elmúlt évet búcsúztató számunkban jelent meg a költő utolsó karácsonya, amelyben a húsz éve elhunyt Nagy Lászlóra emlékeztem. Az írásnak figyelemreméltó visszhangja támadt. Kinyomozta telefonszámomat a velem nagyjából egykorú kedves olvasónk, Baranyai Bertalan, s elmondta: régóta őrizget egy soha, sehol meg nem jelent cikket, amelyet az időközben elhunyt hajdani diáktársa írt: dr. Soós Gyula. Ebben az írásban Nagy Laci ifjúságáról, költői indulásáról találhatunk fontos dokumentumokat. A „Félrevert harangok” című emlékezést olvasva, az embernek, a mi immár klasszikussá vált Nagy Lacink megrázó sorai jutnak eszükbe. Káromkodásból kicsoda állít a tört hiteknek katedrát? Egy ideig töprengtem is, hogy szabad-e, lehet-e a költő által eldobásra ítélt sorokat nyilvánosságra hozni. Nagy László azonban nem lesz attól kisebb, inkább nagyobb, ha hitének és kiábrándulásának dokumentuma közlésre kerül. Ráadásul dr. Soós Gyula visszaemlékezésében másról is szó van. A Fényes szelek nemzedékének útjáról. Egy nagy árulásról, amelynek áldozatai a költő szavával vagy a földet tömítik, vagy az idő sodrából kicsöppenve várnak sorukra. Én magam nem voltam népi kollégista. 1947 őszén, amikor beiratkoztam az akkor még Pázmány Péterről elnevezett tudományegyetemre, öt évvel idősebb bátyám már nagyon megunta a kollégiumi otthontalanságot, és eleve közös albérletbe vezényelt. Ám sokszor éreztem honvágyat a kollégiumi közösségek iránt. Barátaim, jó cimboráim, falumbeli fiúk kezdtek ott. És nem igaz az, hogy a népi kollégiumok hálózatának kiépítése kommunista találmány lett volna. Veres Péter például, mint honvédelmi miniszter, nemcsak laktanyarészeket engedett át erre a célra, de a vaságyakból, az ágyneműkből is juttatott. Más kérdés, hogy az a bizonyos párt aztán kisajátította magának a kollégiumokat, hogy aztán tönkretegye. Megvallom, a rendszerváltás után vártam, nagyon vártam, hogy valakinek majd csak eszébe jut: a jól kiépített munkásszállások egy részét odaadják a diákoknak, s ezzel lehetővé teszik, hogy a magyar falu újra elküldhesse tehetséges fiait. Ám ehelyett elkótyavetyélték, elprivatizálták ezeket az épületeket. Most aztán jajgatnak. A dr. Soós Gyula által emlegetett személyek közül jól ismertem Pécsi Sándort, B. Nagy Lászlót, Szemes Piroskát, Simon Pistát és sajnos, egyikük sorsa sem volt irigylésreméltó. A későn felbukkant cikkben vannak számomra ismeretlen tények, és azt hiszem, vannak benne jókora igazságtalanságok is. Nem lenne azonban tisztességes ezeket kioperálni. Egyértelműen kiderül az írásból, mennyi csalódással, milyen keserűen mentek el, akik holnapra meg akarták forgatni az egész világot. A megforgatás ugyan bekövetkezett, de végül is nem velük, hanem ellenük. Solymár József Félre vert harangok A szellemi száműzetésem szűnni nem akaró éveiben, távoli magyar tájakon bolyongva, elszakadtam régi barátaimtól. A sors nem tette lehetővé, hogy még egyszer megszorítsam kezüket, elsőjük egymásnak panaszainkat. Legjobban a Nagy Lacival tervezett és elmaradt - utolsó - találkozás fáj. Most gyakran olvasgatom verseit. Örömeiben, keserveiben, tapadó porszemként, a közös életsorsban ott vannak az én érzéseim is. Számomra verseinek minden sora, felidézett életrajzi emlék, rímekben könyörtelenül megírt történelem. Nagy Laci a korai verseiben - melyek elkallódottnak vélt, kéziratos, foszladozó füzetét, a „Bűnbánatszentséget”, fél évtizeden át őrizgettem. Népi kollégista korunkban, egy nagytakarításkor, a szemétkupacból szedtem ki a füzetet, majd amikor Laci már neves költő lett, meglepetésként átadtam neki, jogos tulajdonosának. Nagy László, a korai nékoszista verseiben, a tavasz friss leheleteként, szavakból font érzések gyönyörű virágcsokrával köszöntötte a szocializmust, a Pártot. Pártom, Te kardos angyalom, Tüzes csikódat ellopom, Gazdagok kertjét ugratom... Majd éveken át a toll fegyverével harcolt a hibák ellen. Az igazságért, emberségért, szocializmusért vívott csatáinkban orvul legyőztek bennünket. Utána Nagy Laci elsiratta a csodálatosan megálmodott, majd tragikusan elveszett álmainkat, végül elátkozta az élet megrontóit. Költő a kort - amelyben élt —, ennyire nem átkozta el soha. „Ég és föld” oratóriumának sorai döbbenetesen hatnak, mint a Biblia, a Jövendölések könyve. (részletek) Piros meg arany betűket a sírkoszorú szalagjaira, ha ugyan lesz temetésetek, mert ahol jártok, ott csak szétdurranni lehet, fölfújt varangyok, ti, tücsök és vérlabodák, akik a csillagot káderezik, csak azért hogy a tündöklést is igába fogják, mert végleg elrontottak mindent a földön, gyalázat, ilyen kevélységet Isten se látott soha - számítsátok ki, meddig türelmes az Isten!