Bihari Napló, 1990. március (1. évfolyam, 49-75. szám)

1990-03-14 / 60. szám

BN 1990. III. 14. CSALÁD m­int a ÖTH ÁGNES rovata Munka közben Csak én, a fotós meg a jó ö­­reg Istenke a megmondhatója annak, hogy milyen nehéz ös­­­szehozni egy-egy családi port­­rét-riportot. Tűzzön a nap, sza­kadjon eső, hulljon a hó és vág­jon képen a szél, el kell men­ni az illető családhoz , csalá­dokhoz. Hogy kikhez? Akik hív­nak: szóban, levélben, telefonon, személyesen. Akin segíteni kellene, akit dicsérni illene. Aki elrettentő vagy követendő példakép. Aki egy „hegyes köpésre“ lakik, e­­setleg az Üveghegyeken is túl. És megyünk! Gyalog, bus­­­szal, villamossal, taxival, autó­val, sőt stráfkocsival is. És akkor nincs otthon a csa­lád! Vagy csak a gyerekek van­nak otthon, vagy a szülők kö­zül az egyik. Mert két-három váltásban dolgoznak, tanulnak, napköziznek, óvodáznak. Vagy mindeki otthon­ van, de meggondolja magát, és nem a­­kar kötélnek-lencsének állni! Megijed! Fél. Még mindig a fé­lelem! A főnöktől, az irigyektől, a bosszútól, a nyilvánosságtól. És rámegy a hétköznapunk, a szabadnapunk, de főleg az es­ték és vasárnapok, mert csak akkor van együtt a család. Akkor meg nem érem el a fo­tóst, vagy elszúrom a szabad­­napját-estéjét. Szobrozunk Zoltánnal a villa­mosmegállóban. Oldalán „pille­súlyú“, hétkilós, mindenre kész „képfegyver“. Ölébe nagy cse­rép virág — ha végzünk a ri­portalanyokkal, születésnapra megy. Vállamat húzza a táskám. Tele van könyvvel, jegyzetfüzet­tel, napilappal, algokálminnal. Jobb kezemben szatyor: kenyér­rel, felvágottal, egy üveg sava­­nyodó tejjel. Szabadon maradt kezemben hat szál frézia­t én Zsuzsanna napra vettem. Már rég lejárt a munkaidőnk. A riport nem jött össze. A kö­zépső gyerekre két órát vártunk. A szülők sem tudták, miért ké­sik. A szemünk karikás, a gyomrunk korog. A zsúfolt vil­lamoson szerencsére megtart minket az utazók szoros töme­ge. Aztán Zoli jobbra , én meg balra. A szerdai rovatom elmarad, mert nincs élő anyag. Letolnak, mert eltoltam. Hát ilyen egy­szerű az egész. VIGYÁZZAD Álmunkat! Vigyázz ránk, legalább úgy, mint ahogy én vigyázok rátok. Rád és a gyermekeinkre, mert én vagyok ti és ti vagy­tok én! Úgy vigyázzad ál­munkat, mint én a tieteket. Nincs más, akihez tartoztok, nincs más, akihez tartozom. Megesküdtem, hogy jóban­­rosszban melletted leszek. Megesküdtél, hogy jóban­­rosszban mellettem leszel. A házasság nem virágos rét, s ha az is volna, ősszel a vi­rágok elhervadnak. Jön a tél, és nekünk akkor is összebúj­va kell melengetnünk egy­mást. Fekete Ildikó levelező GYEREKSZÁJ A köztelefon mellett egy nyolc­éves­ forma srác álldogál. 10 perce figyelem. Minden telefonálóra rányújtja a nyelvét. A felnőttek ránéznek, majd há­tat fordítanak neki. Rám kerül a sor. Bedobom az érmét, ő meg rámnyújtja a nyelvét. Én is azonnal rányújtom az e­­nyémet. Meglepődik, aztán elneveti magát. — Nahát —, mondja — ma te vagy az első normális felnőtt! T. A. Tóth Ágnes ÖNMAGAMRÓL Anya vagy, hitves és kenyérkereső, Fáradt háziasszony meg tüzes szerető. Türelem álca, női pojáca, Dróton rángatott fehér cseléd S mert mindez természetes Nem löknek köszönömöt feléd. Vásárolsz, számolsz, ápolsz-vádolsz A lelked örökké nyugtalan S mert nem fér el benne Hát kiönt a felgyűlt szó hangtalan És árad, egyre árad, kényszerít Keríts egy lapot, hogy üvöltsd Feketén a fehérbe vágyad, mert Ez a tiszta fül nem hagy ott És végre TE vagy TE! egy MÁSIK Egy szabadabb egy boldogabb Ki nem szül, robotol, éjszakázik Lelke könnyű és KIVIRÁGZIK SZÜRKE ÁGYÁN A GONDOLAT És szeretheted ki kell neked És felhajthatsz öt kupa bort És zenghet részeg éneked És rúghatod vígan a port S ha felnő merszed c jó boron Lázadozhatsz egy pár soron Sorsod ellen te balga nő Nem kopog senki a vers falán, Hogy túl nagy bent a hajcihő Lehetsz tündér vagy lottyatag Szajha s apáca egy perc alatt Állhatsz fejre vagy pőrére Vetkőzhetsz a templom közepén S egy verslábbal megrághatod A főnököd az ülepén írhaszt versként oly ravaszdi váltót Mellyel megválthatod egyszer a világot S ha éned netán a Parnasszusra jutna Hát nincs az az Isten ki onnan lerúgna De van egy kis ember ki ha szólítja neved Mindent félreraksz hogy öledbe vegyed És úgy fáradtan, gondoktól gyötörve Vinnéd ha hagynák boldogabb jövőbe! 5 Gondolatok a bölcsőben (Hl) FELNŐTT PÉLDAKÉPEK A gyermekben már a második hónapban kifejlődik az úgyne­vezett „élénkségi komplexus“, amellyel a szülők számára jól ismert módon reagál a felnőtt megjelenéseire. Ez meglehetősen összetett jelenség, és a csecse­mő által elsajátított cselekvé­seknek csaknem mindegyikét tartalmazza: a boldog gügyö­gést, a mosolyt, a csillogó sze­meket, a kezek és lábak vad kalimpálását vagy a játékot megelőző várakozásteljes moz­dulatlan állapotot. Az élénkségi komplexus lényegében arra i­­rányul, hogy „beszélgetésre“ ösztönözze a felnőttet. Vajon képes-e a csecsemő ar­ra, hogy megkülönböztesse a hozzá intézett beszédet a fel­nőttek egymás közti beszélgeté­séről? Mint az angol kutatók ki­derítették: igen. A kísérlet folyamán a gyerekek az anyju­kat figyelték, aki látszólag hoz­zájuk beszélt (a közelben más nem tartózkodott), de szokatlan, felnőttes hangnemben. Az anya a valóságban egy másik felnőtt írásos kérdéseire válaszol, aki­nek a jelenlétét a gyermekek nem is sejtették. A picinyek (háromhónaposnál fiatalabbak) roppant „zavarban“ voltak az anya különös beszédmodora hal­latán. Megpróbálták visszatérí­teni őt a „rendes“ kerékvágás­ba, de még azután is, hogy ez sikerült, jó darabik nem tért vissza jó hangulatuk. A csecsemő viselkedésének e­­gészét M. Liszina négy fő össze­tevőn keresztül vizsgálja: az első a figyelem és az érdeklő­dés a felnőtt ember iránt; ez jelzi, hogy a csecsemő különle­ges aktivitással fordul a felnőtt felé. Amennyiben a kisgyermeknek a felnőtthöz való viszonya ér­zelmi töltést is hordoz, akkor előttünk áll a második össze­tevő. A következő komponens: a gyermek kezdeményező módon lép fel a „kapcsolat elmélyítése“ érdekében, igyekszik bemutatni az­ általa elsajátított, bár nem túl összetett, de számára mégis igen fontos mozgási repertoárt. Ez a „bemutatkozás“ egyébként jóval idősebb korban is jellem­ző marad. Mindehhez járul még egy ne­gyedik összetevő is: az a ké­pesség, hogy a gyermek a fel­nőtt szemével ítélje meg önma­gát. Ez a felnőtt viselkedésére adott válaszreakciókban feje­ződik ki. Még az egy-két hónapos cse­csemők is sejtik —, számunkra nem észlelhető jelek alapján, hiszen a szavakat nem értik —, hogy mikor dicsérik és mikor szidják őket. A „jól van“ halla­tán kor­különbségtől függetlenül és kivétel nélkül igyekeznek megismételni a helyeselt csele­kedetet, és ezzel egyidejűleg szeretetteljes vonzalmat mutat­nak a kísérletet folytató sze­mély iránt: megismerik őt, örül­nek a találkozásnak, aktívan e­­gyüttműködnek vele, és gyakran sírva fakadnak az elváláskor. A „ne, így nem szabad“-ra csak­nem minden esetben megszakít­ják tevékenységüket, és a leg­jobb esetben közönnyel „jutal­mazzák“ a felnőttet. A­ VOJSZKUNSZKIJ (Folytatjuk) HUSZONHÉT LÉPCSŐFOKKAL A FÖLD ALATT... és éppen áramszünetben. Mint­ha a múlt sötét zugába csöp­pentem volna. Három szál véz­na gyertya pislákolásában pis­log rám a hattagú család. Rá­juk hunyorgok. Próbálom szok­ni a „fényt“, a dohos „illatot“. A falon óriásra nőnek a sa­létrom fantomtérképei. Itt-ott olcsó poszter, amott hitvány rongyszőnyeg próbálja takargat­ni a nedves foltokat. Bemutatkozom. Arcomhoz kö­zelítenek. Vajon mennyire biz­tató az ábrázatom? Elveszek egy gyertyát, és külön-külön megnézek mindenkit. A létszám teljes. Együtt a Veres család: pici-kicsi-nagyocska-nagyob­­bacska-nagy-legnagyobb. Szi­­lárdka 3, Erika 6, Levente 11, Andrea 13; anyuka 34; apuka 37 éves. Sápadt, megviselt ar­cú emberek. Két egymásba nyí­ló apró szoba. A konyha kü­lön, kint a „folyosón“. A mel­lékhelyiség még messzebb. Úgy 8—10 méterre a fáskamrák kö­zött. Az alagsor közepén egyet­len vízcsap. Fersze hideg víz. Ha telik gázra, fűre-fára és e­­gyéb fűtőmi egymásra, akkor még meg is melegíthetnek an­­­nyit, hogy fürödni lehessen a teknőben. Veresék tíz éve élnek elte­metve e „luxus“ kriptában. Pat­kányok, egerek és pincebogarak társaságában. Hogy hogyan kerültek ide? — 1980-ban kilakoltatták őket egy kétszobás tömbházlakásból két gyerekkel, mert képtelenek vol­tak egy fizetésből táplálkozni, öltözködni és lakbért fizetni. Három napig voltak az utcán, míg idekényszerítették őket. Az anya, Veres Irén, csak a nyári szezonban tudott munkát vállalni a gyerekek miatt. Veres Szilárd Constantin tíz éve dol­gozik az IMPS-nél egészségtelen munkakörülmények között Négy éve van feliratkozva la­kásra és azagáztartályra! — Mivel fűtenek? — Még a tavalyelőtti tüzelő­vel! A konyhában nem lehet sport használni, mert füstöl, és nem elég a tüzelő. Hogy főzni tudjunk, kénytelenek voltunk sportóragáz-rezsót venni, de az apró tartályból éppen kifogyott a gáz. A főzés szóra felvisii a pici: — Levest! Levest! — Nincs gáz, nincs áram, nincs min megme­­legíteni a leveskét. Ma zsíros kenyér lesz vacsorára — próbál vigasztalni az anyai szó. — Miért nincs áram, nem tud­ták fizetni? — Nem, dehogy. Ez valami műszaki hiba lehet. Ebben az évben még nem volt áramszü­net. — Mikor fü­rödtek a gyerekek utoljára? — Hát elég régen. A nagy­mamához járnak fürödni egy­szer egy héten. Ö tömbházban lakik. A szép kis kertes házát sajnos, lebontották. — Dolgozik-e most valahol? — Február 15-e óta a Solida­­ritatea cipőgyárban. Két váltás­ban. Nagyon rendesek velem. — Ki vigyáz a gyerekekre? — Senki. Vagyis a kicsi a pi­cire. A hatéves Erika megeteti a hároméves Szilárdkát. Még az ágyat is beveti. Andrea VIII- os, Levente V-es. A 14-es Álta­lános Iskolába járnak. Mivel nincs udvar, az utcán játszanak. A Crisana mozi mellett. De a mozis nem engedi meg. Ki­vágja a labdájukat. Legtöbbször az ablakra kapaszkodnak és el­szórakoznak a járókelők külö­nös lábait figyelve. Már hama­rabb felismerik az utca lakóit a lábukról, mint az arcukról.­­ A legszomorúbb pedig az, hogy állandóan köhögnek. Örö­kös légcsőhurutban szenvednek mind a négyen. A szekrényben megnedvesednek a ruhák, meg­­penészednek a cipők, és dohos az ágynemű. Nézem a falra szerelt szárító­­rudakat. Éppen „szárad“ a csa­lád fehérneműje. Szétolvadnak a gyertyák, mint a Veresék vá­gyai. Marja a füst torkunkat, szemünket. Gyufalángnál botorkálunk az ajtó felé, és akkor hirtelen ki­­gyúl a Fény! Újra csak hunyor­­gunk-pislogunk egymásra. — Mit szeretnének? — kér­dem. — Mit szerethetnénk? — kér­dik.— Levest! Levest! — zokogja újra Szilárdka. — Levegőt! Levegőt !— süví­ti őrülten minden porcikám. U.i. Ha valaki nem hinné el a fenti történetet, vagy segíteni akar a Veres családon, keresse a Mestec5ni?ului utca 3-as szá­mot. Huszonhét lépcsőfokkal a föld alatt — balra rájuk talál! TÓTH ÁGNES

Next