Bihari Napló, 1990. március (1. évfolyam, 49-75. szám)
1990-03-14 / 60. szám
BN 1990. III. 14. CSALÁD mint a ÖTH ÁGNES rovata Munka közben Csak én, a fotós meg a jó öreg Istenke a megmondhatója annak, hogy milyen nehéz összehozni egy-egy családi portrét-riportot. Tűzzön a nap, szakadjon eső, hulljon a hó és vágjon képen a szél, el kell menni az illető családhoz , családokhoz. Hogy kikhez? Akik hívnak: szóban, levélben, telefonon, személyesen. Akin segíteni kellene, akit dicsérni illene. Aki elrettentő vagy követendő példakép. Aki egy „hegyes köpésre“ lakik, esetleg az Üveghegyeken is túl. És megyünk! Gyalog, busszal, villamossal, taxival, autóval, sőt stráfkocsival is. És akkor nincs otthon a család! Vagy csak a gyerekek vannak otthon, vagy a szülők közül az egyik. Mert két-három váltásban dolgoznak, tanulnak, napköziznek, óvodáznak. Vagy mindeki otthon van, de meggondolja magát, és nem akar kötélnek-lencsének állni! Megijed! Fél. Még mindig a félelem! A főnöktől, az irigyektől, a bosszútól, a nyilvánosságtól. És rámegy a hétköznapunk, a szabadnapunk, de főleg az esték és vasárnapok, mert csak akkor van együtt a család. Akkor meg nem érem el a fotóst, vagy elszúrom a szabadnapját-estéjét. Szobrozunk Zoltánnal a villamosmegállóban. Oldalán „pillesúlyú“, hétkilós, mindenre kész „képfegyver“. Ölébe nagy cserép virág — ha végzünk a riportalanyokkal, születésnapra megy. Vállamat húzza a táskám. Tele van könyvvel, jegyzetfüzettel, napilappal, algokálminnal. Jobb kezemben szatyor: kenyérrel, felvágottal, egy üveg savanyodó tejjel. Szabadon maradt kezemben hat szál fréziat én Zsuzsanna napra vettem. Már rég lejárt a munkaidőnk. A riport nem jött össze. A középső gyerekre két órát vártunk. A szülők sem tudták, miért késik. A szemünk karikás, a gyomrunk korog. A zsúfolt villamoson szerencsére megtart minket az utazók szoros tömege. Aztán Zoli jobbra , én meg balra. A szerdai rovatom elmarad, mert nincs élő anyag. Letolnak, mert eltoltam. Hát ilyen egyszerű az egész. VIGYÁZZAD Álmunkat! Vigyázz ránk, legalább úgy, mint ahogy én vigyázok rátok. Rád és a gyermekeinkre, mert én vagyok ti és ti vagytok én! Úgy vigyázzad álmunkat, mint én a tieteket. Nincs más, akihez tartoztok, nincs más, akihez tartozom. Megesküdtem, hogy jóbanrosszban melletted leszek. Megesküdtél, hogy jóbanrosszban mellettem leszel. A házasság nem virágos rét, s ha az is volna, ősszel a virágok elhervadnak. Jön a tél, és nekünk akkor is összebújva kell melengetnünk egymást. Fekete Ildikó levelező GYEREKSZÁJ A köztelefon mellett egy nyolcéves forma srác álldogál. 10 perce figyelem. Minden telefonálóra rányújtja a nyelvét. A felnőttek ránéznek, majd hátat fordítanak neki. Rám kerül a sor. Bedobom az érmét, ő meg rámnyújtja a nyelvét. Én is azonnal rányújtom az enyémet. Meglepődik, aztán elneveti magát. — Nahát —, mondja — ma te vagy az első normális felnőtt! T. A. Tóth Ágnes ÖNMAGAMRÓL Anya vagy, hitves és kenyérkereső, Fáradt háziasszony meg tüzes szerető. Türelem álca, női pojáca, Dróton rángatott fehér cseléd S mert mindez természetes Nem löknek köszönömöt feléd. Vásárolsz, számolsz, ápolsz-vádolsz A lelked örökké nyugtalan S mert nem fér el benne Hát kiönt a felgyűlt szó hangtalan És árad, egyre árad, kényszerít Keríts egy lapot, hogy üvöltsd Feketén a fehérbe vágyad, mert Ez a tiszta fül nem hagy ott És végre TE vagy TE! egy MÁSIK Egy szabadabb egy boldogabb Ki nem szül, robotol, éjszakázik Lelke könnyű és KIVIRÁGZIK SZÜRKE ÁGYÁN A GONDOLAT És szeretheted ki kell neked És felhajthatsz öt kupa bort És zenghet részeg éneked És rúghatod vígan a port S ha felnő merszed c jó boron Lázadozhatsz egy pár soron Sorsod ellen te balga nő Nem kopog senki a vers falán, Hogy túl nagy bent a hajcihő Lehetsz tündér vagy lottyatag Szajha s apáca egy perc alatt Állhatsz fejre vagy pőrére Vetkőzhetsz a templom közepén S egy verslábbal megrághatod A főnököd az ülepén írhaszt versként oly ravaszdi váltót Mellyel megválthatod egyszer a világot S ha éned netán a Parnasszusra jutna Hát nincs az az Isten ki onnan lerúgna De van egy kis ember ki ha szólítja neved Mindent félreraksz hogy öledbe vegyed És úgy fáradtan, gondoktól gyötörve Vinnéd ha hagynák boldogabb jövőbe! 5 Gondolatok a bölcsőben (Hl) FELNŐTT PÉLDAKÉPEK A gyermekben már a második hónapban kifejlődik az úgynevezett „élénkségi komplexus“, amellyel a szülők számára jól ismert módon reagál a felnőtt megjelenéseire. Ez meglehetősen összetett jelenség, és a csecsemő által elsajátított cselekvéseknek csaknem mindegyikét tartalmazza: a boldog gügyögést, a mosolyt, a csillogó szemeket, a kezek és lábak vad kalimpálását vagy a játékot megelőző várakozásteljes mozdulatlan állapotot. Az élénkségi komplexus lényegében arra irányul, hogy „beszélgetésre“ ösztönözze a felnőttet. Vajon képes-e a csecsemő arra, hogy megkülönböztesse a hozzá intézett beszédet a felnőttek egymás közti beszélgetéséről? Mint az angol kutatók kiderítették: igen. A kísérlet folyamán a gyerekek az anyjukat figyelték, aki látszólag hozzájuk beszélt (a közelben más nem tartózkodott), de szokatlan, felnőttes hangnemben. Az anya a valóságban egy másik felnőtt írásos kérdéseire válaszol, akinek a jelenlétét a gyermekek nem is sejtették. A picinyek (háromhónaposnál fiatalabbak) roppant „zavarban“ voltak az anya különös beszédmodora hallatán. Megpróbálták visszatéríteni őt a „rendes“ kerékvágásba, de még azután is, hogy ez sikerült, jó darabik nem tért vissza jó hangulatuk. A csecsemő viselkedésének egészét M. Liszina négy fő összetevőn keresztül vizsgálja: az első a figyelem és az érdeklődés a felnőtt ember iránt; ez jelzi, hogy a csecsemő különleges aktivitással fordul a felnőtt felé. Amennyiben a kisgyermeknek a felnőtthöz való viszonya érzelmi töltést is hordoz, akkor előttünk áll a második összetevő. A következő komponens: a gyermek kezdeményező módon lép fel a „kapcsolat elmélyítése“ érdekében, igyekszik bemutatni az általa elsajátított, bár nem túl összetett, de számára mégis igen fontos mozgási repertoárt. Ez a „bemutatkozás“ egyébként jóval idősebb korban is jellemző marad. Mindehhez járul még egy negyedik összetevő is: az a képesség, hogy a gyermek a felnőtt szemével ítélje meg önmagát. Ez a felnőtt viselkedésére adott válaszreakciókban fejeződik ki. Még az egy-két hónapos csecsemők is sejtik —, számunkra nem észlelhető jelek alapján, hiszen a szavakat nem értik —, hogy mikor dicsérik és mikor szidják őket. A „jól van“ hallatán korkülönbségtől függetlenül és kivétel nélkül igyekeznek megismételni a helyeselt cselekedetet, és ezzel egyidejűleg szeretetteljes vonzalmat mutatnak a kísérletet folytató személy iránt: megismerik őt, örülnek a találkozásnak, aktívan együttműködnek vele, és gyakran sírva fakadnak az elváláskor. A „ne, így nem szabad“-ra csaknem minden esetben megszakítják tevékenységüket, és a legjobb esetben közönnyel „jutalmazzák“ a felnőttet. A VOJSZKUNSZKIJ (Folytatjuk) HUSZONHÉT LÉPCSŐFOKKAL A FÖLD ALATT... és éppen áramszünetben. Mintha a múlt sötét zugába csöppentem volna. Három szál vézna gyertya pislákolásában pislog rám a hattagú család. Rájuk hunyorgok. Próbálom szokni a „fényt“, a dohos „illatot“. A falon óriásra nőnek a salétrom fantomtérképei. Itt-ott olcsó poszter, amott hitvány rongyszőnyeg próbálja takargatni a nedves foltokat. Bemutatkozom. Arcomhoz közelítenek. Vajon mennyire biztató az ábrázatom? Elveszek egy gyertyát, és külön-külön megnézek mindenkit. A létszám teljes. Együtt a Veres család: pici-kicsi-nagyocska-nagyobbacska-nagy-legnagyobb. Szilárdka 3, Erika 6, Levente 11, Andrea 13; anyuka 34; apuka 37 éves. Sápadt, megviselt arcú emberek. Két egymásba nyíló apró szoba. A konyha külön, kint a „folyosón“. A mellékhelyiség még messzebb. Úgy 8—10 méterre a fáskamrák között. Az alagsor közepén egyetlen vízcsap. Fersze hideg víz. Ha telik gázra, fűre-fára és egyéb fűtőmi egymásra, akkor még meg is melegíthetnek annyit, hogy fürödni lehessen a teknőben. Veresék tíz éve élnek eltemetve e „luxus“ kriptában. Patkányok, egerek és pincebogarak társaságában. Hogy hogyan kerültek ide? — 1980-ban kilakoltatták őket egy kétszobás tömbházlakásból két gyerekkel, mert képtelenek voltak egy fizetésből táplálkozni, öltözködni és lakbért fizetni. Három napig voltak az utcán, míg idekényszerítették őket. Az anya, Veres Irén, csak a nyári szezonban tudott munkát vállalni a gyerekek miatt. Veres Szilárd Constantin tíz éve dolgozik az IMPS-nél egészségtelen munkakörülmények között Négy éve van feliratkozva lakásra és azagáztartályra! — Mivel fűtenek? — Még a tavalyelőtti tüzelővel! A konyhában nem lehet sport használni, mert füstöl, és nem elég a tüzelő. Hogy főzni tudjunk, kénytelenek voltunk sportóragáz-rezsót venni, de az apró tartályból éppen kifogyott a gáz. A főzés szóra felvisii a pici: — Levest! Levest! — Nincs gáz, nincs áram, nincs min megmelegíteni a leveskét. Ma zsíros kenyér lesz vacsorára — próbál vigasztalni az anyai szó. — Miért nincs áram, nem tudták fizetni? — Nem, dehogy. Ez valami műszaki hiba lehet. Ebben az évben még nem volt áramszünet. — Mikor fürödtek a gyerekek utoljára? — Hát elég régen. A nagymamához járnak fürödni egyszer egy héten. Ö tömbházban lakik. A szép kis kertes házát sajnos, lebontották. — Dolgozik-e most valahol? — Február 15-e óta a Solidaritatea cipőgyárban. Két váltásban. Nagyon rendesek velem. — Ki vigyáz a gyerekekre? — Senki. Vagyis a kicsi a picire. A hatéves Erika megeteti a hároméves Szilárdkát. Még az ágyat is beveti. Andrea VIII- os, Levente V-es. A 14-es Általános Iskolába járnak. Mivel nincs udvar, az utcán játszanak. A Crisana mozi mellett. De a mozis nem engedi meg. Kivágja a labdájukat. Legtöbbször az ablakra kapaszkodnak és elszórakoznak a járókelők különös lábait figyelve. Már hamarabb felismerik az utca lakóit a lábukról, mint az arcukról. A legszomorúbb pedig az, hogy állandóan köhögnek. Örökös légcsőhurutban szenvednek mind a négyen. A szekrényben megnedvesednek a ruhák, megpenészednek a cipők, és dohos az ágynemű. Nézem a falra szerelt szárítórudakat. Éppen „szárad“ a család fehérneműje. Szétolvadnak a gyertyák, mint a Veresék vágyai. Marja a füst torkunkat, szemünket. Gyufalángnál botorkálunk az ajtó felé, és akkor hirtelen kigyúl a Fény! Újra csak hunyorgunk-pislogunk egymásra. — Mit szeretnének? — kérdem. — Mit szerethetnénk? — kérdik.— Levest! Levest! — zokogja újra Szilárdka. — Levegőt! Levegőt !— süvíti őrülten minden porcikám. U.i. Ha valaki nem hinné el a fenti történetet, vagy segíteni akar a Veres családon, keresse a Mestec5ni?ului utca 3-as számot. Huszonhét lépcsőfokkal a föld alatt — balra rájuk talál! TÓTH ÁGNES