Bihari Napló, 1990. december (1. évfolyam, 281-306. szám)
1990-12-14 / 291. szám
BN 1990. XII. 14.3 A FÉNYEN TÚL A fényen túl éjszaka van Az éjszakán túl fényes nap — Érett almákkal teli almafák — Életvággyal, életszomjjal (Moise Ciorba) Mágnesként vonzanak az érdekes emberek. A sors jóvoltából eddig eggyel sikerült találkoznom. Évek óta élek ebben a városban. És sohasem hittem volna, hogy létezik egy tömbház, ahol magyarán szólva vakok meg felváltók laknak. Pedig így igaz. A Vlahuta utcában található ez a négyemeletes blokk. Ott látogattam meg Moise Ciorba urat, a Bihar Megyei Világtalanok Szövetségének elnökét. A második emeleti lakásban olyan rend és tisztaság fogad, hogy alig merek belépni. Csorba úr úgy jár-kel, mintha ugyanúgy látna, mint jómagam (a jó egy kicsit túlzás) Miért jöttem!’ Egy kis tercierére. S Csorba úr jó partner erre, besegít ebbe a felesége is. — Értesültem róla, hogy nem mindennapi eset az öné. Hogy is kezdődött? — Olyan voltam, mint mindenki más — kezdi a szomorú életrajzot. Tálcán születtem 1949-ben, ott is jártam az elemi iskolát. Hetedikes koromban kötőhártyagyulladást kaptam. A szüleim nem sokat törődtek vele. A vizsgáknál már alig láttam valamit. Temesvárra vittek, ahol azt ajánlották, hogy hagyjam abba az iskolát. — Mégis iskolázott ember lett... — Igen. A jelenlegi Eminescu líceumban végeztem a látogatás nélkülin. De 17 éves koromra teljesen megvakultam. A bukaresti speciális iskolába iratkoztam. Közben Segal doktor megműtött. Visszanyertem a látásomat. Elképzelheti, mit éreztem ... — Most mégis vak .. . — Igen, mert Segal doktor külföldre ment, engem pedig Irina Pori doktornő hazaküldött a kórházból, ő tudja miért. Egy hónap múlva vérezni kezdtek a szemeim, s amikor Segal doktorhoz visszakerültem, a fejéhez kapott: „én sem vagyok Isten, most már késő“. Újra elvesztettem a látásomat, s most már nincs erőm még egyszer megpróbálni egy újabb műtétet. — Tehát belenyugodott, hogy sötétségre ítéltetett. Mit tett ezután? — Elvégeztem a bukaresti speciális iskolát és hazatértem. ’69-ben megismerkedtem a Munka Szövetkezetnél feleségemmel, aki maga is nagyon gyengén lát, összeházasodtunk Lett egy kislányunk, Marcela, akinek nagyon örültünk, ugyanakkor féltünk is: nem lesz-e vak, mint mi? Szerencsére nem úgy történt. Amikor erről meggyőződtünk, egy fiút is akartunk. így született meg Manis, aki hál’ Istennek ugyanolyan ép és egészséges, mint a lányunk. Húsz, többé-kevésbé látó család szövetkeztünk, és felépíttettük ezt a blokkot, azóta itt élünk. — Most a Szövetség elnöke, és ha jól tudom, az Országos Szövetségnek az alelnöke. Bocsásson meg, így vajon hogyan tudja betölteni ezeket a funkciókat? — Van egy előnyöm: ugyanolyan vagyok, mint a szövetség többi tagja, tehát sokkal jobban meg tudom érteni őket, épp ezért őszintébben érdekelnek a gondjaik-bajaik. — Megérdeklődtem, nem minden megy jól a Szövetség háza táján. — Valóban vannak gondjaink. A Szövetség székhelye nagyon kicsiny, nem megfelelő. Voltam már Bot úrnál többször is, aztán Ivan úrnál kétszer. ígéretet, azt igen, azt kaptam, de egyebet semmit. Pedig mi, vakok is emberek vagyunk és talán jobban rászorulunk a segítségre, mint mások. Aztán itt vannak azok a kis pénzek, melyeket a kormány nekünk megígért. Rengeteg az utánajárás, a papírok. Képzelje, hogy 92 éves idős vak embert küldözgetnek ide-oda ... Szóval még mindig nagyhatalom a bürokrácia. Csak egyetlen hetet ne látna az a hivatalnok, akitől ez-az függ, és minden másként lenne ... — Hogyan látja a világtalanok esélyeit a jövőben? — Biztos vagyok, hogy végre emberszámba vesznek. A legfontosabb az lenne, ha bizonyos foglalkozásokat, ahol a vakok egyenlőként dolgozhatnak az egészségesekkel, nekünk tartanának fenn, így például dolgozhatnánk a telefonközpontokban, masszázsszalonokban, liftkezelőkként. Mert számunkra nagyon fontos, hogy hasznosnak tudjuk magunkat. Nem alamizsnát kérünk, dolgozni akarunk. Olyan nehéz ezt megérteni? Csak itt, Biharban legalább tíz olyat ismerek, aki telefonista lehetne, ehelyett keféket készít a Munka Szövetkezetnél, hadd ne mondjam, milyen hatékonysággal... — Csorba úr, valami szokatlant hallottam önnel kapcsolatban: verseket ír. — Nincs ebben semmi rendkívüli. Már 12 éves korom óta írogatok, amikor még . .. Két évvel ezelőtt jelent meg a Fényen túl című verseskötetem), nemsokára — remélem — megjelenik a második is. Hazafelé kissé elszégyellem magam. Eszembe jutnak nyavalygásaink, sopánkodásaink, kicsinyes panaszaink. Mennyire mások lennénk, ha gyakrabban elbeszélgetnénk a Csorbához hasonló emberekkel. Minden bizonnyal jobbak lennénk! SZEGEDI LÁSZLÓ MŰSOROS VODKA Az előkelő első osztályú bárok közé tartozik a Central a Magheru úton. Diszkrét félhomály, halk, zsongító zene, magaslati levegő. S ha mindezekhez a váradi polgár megkapja a napi adagját vodkában vagy esetleg rumban kimérve, akár azt is elmondhatja, hogy jó napja volt. Forgalmára nem is lehet panasz, néha nem elég korán kelni ahhoz, hogy a szomjas ember üres asztalhoz jusson. Bevallom őszintén, néha én is fellibbenek. Nem a halk zene, meg a diszkrét félhomály miatt. Ügyködésem eléggé célirányos, felhajtom féldeci vodkámat, aztán jóccakát. Hogy mások ott ücsörögnek napestig, azt csak irigyelhetem, az ilyesmi pénztárca dolga, meg idő kérdése, melyek a magunkfajtáknak ki vannak porciózva Ezért fagyott belém a szusz, amikor a lépcsőmászás után megjelent előttem egy szürke ruhás nemtudomkicsoda és udvarias gesztusok közepette az orrom elé tolta a tizenöt lejes belépőjegyet. Kijelentettem, nincs szándékomban az egész estét elvodkázni, arra sincs éppen kedvem, hogy a helyi görlökkel szórakozom. „Na, de kérem, itt nálunk, esténként videót nézhet — szabadkozott, megnyerő mosolyt küldve felém — itt kérem, program van.“ Mit tehettem, bementem, leültem, rendeltem, aztán a szokásos beidegződéssel körbenéztem. Mit mondjak, a kutya sem nézte a videót, mindenki a poharával, meg a partnerével volt elfoglalva. Közben elgondolkoztam azon, mi lenne, ha elhívnám magamhoz azt, aki ezt a belépősdit kitalálta, jó házi borom van, nem is merem drágán. De előtte mindenképpen kérném a tizenötöst és megnézetném vele a családi albumot. K. L. „Nagy óhajaim nincsenek, a kicsik pedig nem kivitelezhetik...” VILLÁMBESZÉLGETÉS VASS LÁSZLÓ PSZICHOLÓGUSSAL Láttam már Önt tömött villamoson optimistán csüngni, pácienssel teadélutáni hangulatban csevegni. Mintha különleges immunrendszerrel rendelkezne, mely megvédi a mindennapi gikszerektől, átsegíti a konfliktushelyzeteken. Nem természetfölötti lény, de egyenesben „veszi“ az Életet. Minek köszönhető ez? — Talán annak, hogy tizenkét évesen, egy súlyos betegség után elkerültem a mezőtelegdi családi házból. A VI. osztályt már a mostani Ady líceumban jártam, s mivel idegenek közt laktam, korán megismerkedtem a kompromisszumokkal, a lemondással, azzal, hogy nem körülöttem forog a világ... — úgy tudom, ön nem pszichológusnak készült. Hogyan lett mégis az? — Reált végeztem, közgazdásznak indultam. Egy kalandos bukaresti út és sikertelen felvételi után helyettesítő tanárként matematikát és fizikát tanítottam Telkesden. Az egészségügyi technikum elvégzése után a Kolozsvári Bolyai Egyetemen folytattam tanulmányaimat. Az országos kinevezésen a váradi Vasúti Kórházat választottam munkahelyemül. A képességvizsgáló laborban kezdtem, majd onnan a közúti szállítási laboratóriumba kerültem. Később újra a vasúti képességvizsgálóban folytattam a munkát. 1980 májusából a klinikai pszichológiai kabinet vezetője vagyok. — Sokan nem tudják, mi dolguk a világban az önhöz hasonló lélekbúvároknak ... — Felbontjuk és elemezzük a problémákat. Abból kiindulva, hogy a lélek szubjektív tükrözése az objektív valóságnak, itt is vannak homorú, domború és egyenes tükrök. .Egyesek felnagyítják, lekicsinyítik, vagy tisztában vannak saját értékeikkel, adottságaikkal. És eszerint viszonyulnak környezetükhöz. Az én feladatom, hogy kiegyenesítsem a görbe lélektükröket, hogy tiszta, reális képet mutassanak... „Én centrikus“ vagyok. Hiszem, hogy nem az a fontos, hogyan viszonyulnak hozzám az emberek, hanem hogy én hogyan akarok viszonyulni hozzájuk. Belőlem indul ki minden. Ha nekem jó kedvem van, kedvezően hatok a környezetemre is. Aki állandóan arra keresi a választ, hogy ez vagy az miért viselkedik így velem, az eltávolodik a megvalósítástól. Ellenben aki azon gondolkodik, hogy hogyan változtathatna ezen, az máris újabb erőtartalékokat fedez fel . .. Mérlegelni kell, mennyire fontos nekem, lesz-e erőm hozzá, van-e értelme annak a valaminek, mielőtt fölösleges erőfeszítéseket tennénk az eléréséért. Mert az Élet nem alkuszik. Nincs megbocsátás. Nem tér vissza semmi, ez a december kilencedikei nap is egyetlen mindenki életében. Ne legyünk hát gátlástalanok, de nagyon gátlásosak sem... — Sokan mintha megbélyegzéstől tartanának, szégyellik, titkolják, ha pszichológushoz járnak. Mi lehet ennek az oka? — Fogalomzavar, téves beidegződés. A külfölddel ellentétben, nálunk hamis kép alakult ki a szakmáról. Sokan a szó valódi értelmét sem ismerik, s ha meghallják, rögtön arra gondolnak, hogy hozzánk csak idegbetegek járnak ... — Hogyan lehetne változtatni ezen? — Meg kellene ismertetni az embereket bizonyos dolgokkal. Nem a parapszichológiával, telepátiával, hanem az alapokkal. Hogy tisztában legyenek a lehetőségeikkel, azzal, hogy a pszichológus hasznos is lehet. .. Próbálkoztunk egy telefonos lelkisegélyszolgálat beindításával, de egyelőre vajúdik az ötlet. Sajnos, mint minden téren, itt is elvesződünk a részletekben. — Végezetül: Mit kérne, ha mód adódna egy kívánsága teljesítésére? — Nézze: Nagy óhajaim nincsenek, a kicsik pedig nem kivitelezhetők. Nem vagyok elégedett ember — hisz valamire mindig „hajtok“ —, de hiú reményeim sincsenek. Nem várok el senkitől semmit, így kevesebb a csalódás, és több kellemes meglepetés ér, ha valami mégis „bejön“. — Ezt akár megszívlelendő tanácsnak is vehetjük? .. . Köszönöm a beszélgetést! FONÓIM ERIKA Az évek folyamán sok minden megváltozik körülöttünk és bennünk. Türelemből türelmetlenség, nyugodtságtól idegesség, egészségből betegség, fiatalból öreg, szeretetből gyűlölet lesz, és még folytathatnám tovább, de megállok a két utóbbinál, mert amikor ez a kettő jön össze, az már meghaladja az ember erejét. Hadd ne nevezzem meg azt a nagyon idős párt (80—90 év között), akik elpanaszolták elviselhetetlenné vált életüket és talán megoldást reméltek tőlem. Néni: „Én már megbolondulok ettől a vénembertől, olyan elviselhetetlenül bugris. A legesztelenebb és tehetetlenebb dolgokat műveli velem. Állandóan kötekedik, ki akar csinálni Azt akarja, hogy hamarabb patkoljak el és elörökölje a pénzt! Nem vagyunk megesküdve Én eladtam a házamat és az öreghez *költöztem Eltartási szerződést kötöttünk, ami úgy szól, hogy élete végéig gondját viselem, főzök, mosok rá és ápolom, ha beteg. Ha meghal, akkor rám hagyja a házat, ha én halok meg, akkor az övé lesz az én házam ára. Közben eladtuk az 5 házát és kipótolva a pénzt, vettünk egy kétszobás blokklakást, mert jó, ha van központi fűtés, hideg-meleg víz, hiszen öregek vagyunk. De az ördög bújt az öregbe, mert semmi se jó neki a Föld hátán. Amikor ideköltöztünk, elzárta a vizet, nehogy nagy legyen a vízdíj, és csak egy veder vízből főzhettem, no meg a kádba szedett vizet kellett beosztanom napokig. Azt hittem, megzavarodom. De ez még mind semmi. A villanyt sem volt szabad meggyújtani, sőt, a televíziót se nézni, kivéve a tévé híradót, aztán lefekvés Az aragázt elzárja a félig főtt étel alatt, hogy ne fogyjon ki olyan hamar. Ha nagy ritkán veszünk egy tyúkot, mert ugye a kicsi nyugdíjunkból élünk (800—1000 lej), akkor egy hétig kell együk. Ő kiméri az adagot és többet nem szabad enni. (Jól megtanította az embereket spórolni a népnyúzó C. szerk. megj.) Az utóbbi időben nem eszi meg a főztömet. Azt hiszi, hogy meg akarom mérgezni. Attól fél, hogy ha meghal, akkor az enyém lesz a pénz. Amikor beteg voltam, még egy pohár vizet sem adott, s ha már a víznél tartunk, majd megütött a guta, amikor a szomszédoktól meghallottam, hogy így is, úgy is fizetni kell, akár használom a vizet, akár nem. Na, ezután lett még nemulass, mert ha a csepegő csapot nem bírtam rendesen elzárni, akkor ceruzával vonalat húzott a falra, hogy meddig kell tekerni és órákig oktatott és molesztált, hogy a hajam az égnek állt. Nincs tőle egy nyugodt éjszakám. Mindig félek, hogy egyszer fejbeüt. SORSOK DIÓHÉJBAN A szőnyeget felszedte, hogy ne kopjon. A kisebbeket meg eladta, hogy legyen pénze, meg más holmimat is eladogatott. Aztán egyszer titokban elcsente a betétkönyvemet, aláhamisította a nevemet, és kivett százezer lejt. A bíróság segítségével kaptam vissza Csak idős korára való tekintettel nem büntették meg. Ez egy őrület. Engem már teljesen kikészített. És nem akar innen elmenni, még ha szereznék neki egy egyszobás lakást, akkor sem. Én meg pláne nem megyek, mert itt szoktam meg, és itt szeretek lakni“! Bácsi: „Ez a vénasszony gyűlöl engem. Az sincs kizárva, hogy meg akar mérgezni, hogy az övé legyen a pénz. Ez a pénzért mindenre képes. Kiforgatott a vagyonomból. Egy jó napom sincs mellette. Kétszínű, ájtatoskodó. Hazudik! Ő nem gyűjt villanyt és nem kapcsolja be a tévét, meg ő veszi fel a szőnyeget, hogy ne kopjon. Csak egy rongyban jár, pedig tele a szekrénye ruhákkal. Azt is rámfogta, hogy eladtam a plédeket, pedig csak kitettem az erkélyre szellőzni Panaszkodik a szomszédnak, hogy a nyáron egy falat gyümölcsöt sem evett, csak én vettem magamnak, de neki nem adtam. Vehetett volna ő is. Vett is. Almát. Egy hétig csak almaleves volt semmi más Alig várja, hogy megdögöljek. Még a bíróságra, meg a rendőrségre is elhurcolt öregségemre. Engem, akinek eddig soha nem volt dolga a törvénnyel. Lesül a képemről a bőr! Higgye el, nem bírom látni se.“ És mondja a magáét. Reszket az öreg keze, néha a feje is és nagy-nagy igazságtalanság nyomja a szívét. „írja meg, milyen gonosz asszony . — mondja és bólogat hozzá. A két öreg pedig mélységesen gyűlöletben él továbbra is „egy dobozba“ zárva, de külön kasszán, immár nem tárgyalva és nem is törődve (látszólag) egymással. Nincs senkijük, csak a pénzük és izzó gyűlöletük, ami hamarabb fel fogja emészteni őket, mint az évek Amikor azt tanácsoltam, hogy béküljenek meg egymással, osztozzanak meg a pénzen és ne nélkülözzenek, hanem tegyék kényelmessé az otthonukat, hiszen nem mindegy, hogy milyen körülmények között töltik napjaik kilencvenkilenc százalékát, igazán nem akartam rosszat. Akkor sem, amikor azt javasoltam, hogy egyenek, igyanak kedvükre, vegyenek színes televíziót, tartsák meg egymás születés- és nevenapját — amit még soha nem tettek meg az évek alatt — meg azt, hogy gyújtsanak fényt a szobában is és a szívükben is, mert egyre jobban fogynak életük napjai, lesz majd elég hideg és sötét a sírban, sőt még a pénzüket sem vihetik a másvilágra, akkor a néni megorrolt rám, mondván: „Nem úgy van az!“ Nem jót gondolkoztam szerinte. Meglehet, ha öreg leszek, belesebb leszek. Egy valami biztos. Ha akkor megfogadta volna a tanácsomat, nem járt volna rosszul, hiszen azóta ránk szakadt az áremelés, inflálódott a lej... és a naptáron is fogytak a napok TÓTH ÁGNES