Falvak Dolgozó Népe, 1958 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1958-10-28 / 43. (595.) szám
(II. folytatás) Miska a tóhoz ért. A gyermekek azonnal körülvették. — Apád valóban a háborúban volt ? — Ott háti — S mit csinált ? — Mit csinált ? Harcolt ! — Hazudsz! A tetveket üldöste, fát hordott a konyhára. Röhögtek, majd körülfogták, és beleböktek Miska hasába, gyomrába. Már ez is könnyeket csalt Minka szemébe, de a pópa fiának még ez sem volt elég: — Apád kommunista, mi ? — Nem tudom. .. — De én tudom. Apácska mondta ma reggel, hogy eladta lelkét az ördögnek. És még azt is mondta, hogy a burzsipok hamarosan felakasztanak minden kommunistát ! S köztük apádat is. A gyermekek hirtelen elhallgattak. Miska szive összeszorult, az ő apját akasztják fel ? Miért ?. Keményen összeszoritotta fogait és úgy mondta : — De apának nagy-nagy puskája van és minden burzsujt lelő I Vityka kifeszitett mellel dicsekedett: — Rövid ahhoz a keze ! Apácska nem adja rá az áldását és anélkül nem ér semmit a puskája. A boltos fia, Proska, feldühödve meg- belökte Miskát, majd kiabálni kezdett : — Te csak ne bölcselkedj apáddal ! Mikor kitört a forradalom és a boltban öszszeírta az árukat, apám már akkor megmondta : csak forduljon meg a világ, Foma pásztor lesz az első, kit lanyök, mint egy rühes kutyát I Natasa, Proska nővére, türelmetlenül dobbantott: — Mit bámultok fiúk, üssétek a bitangot I — Üsd a kommunista fattyát I — Üssed, Proska I Proska botja Miska vállát találta, Vityka kinyújtotta lábát és Miska teljes hoszszában végigvágódott a homokon. A fiúk ordítva rolultak rá. Natasa vékony hangon visítva karmolta Miska nyakát, valaki a gyomrába rúgott. Miska lerázta magáról Proskát, felugrott, s mint ijedt nyúl a vizsla elöl, ide-oda cikázva iramodott hazafelé. A gyermekek fütyültek, kővel dobálták, de üldözni nem merték. Miska csak akkor állt meg, hogy szuszszanjon egyet, mikor feje már eltűnt a szúrós, zöld kender között. Leült a nedves, illatozó földre és addig maradt ott, míg fel nem száradtak könnyei, aztán felállt és lassú léptekkel indult udvaruk felé. Apja az eresz alatt a szekér kerekeit kente. Sapkája hátracsúszott tarkójára, kékfehér csíkos matrózinge messzire világított. Miska lassan odasomfordált és megállt a szekér mellett. Kis ideig hallgatón figyelte apját, majd bátorságát összeszedve, megérintette kezét és alig hallhatóan kérdezte: — Édesapám, a háborúiban mit csináltál ? Apja belemosolyodott vörös bajuszába. — Harcoltam, fiókám! — De a gyermekek... a gyermekek azt beszélik, hogy a terveket öldösted ! — mondta Miska sírásra görbült szájjal. Apja elnevette magát és karjába kapta Miskát. — Hazudnak azok, kicsi fiam ! Eleinte egy nagy-nagy hajón szolgáltam, tudod, amelyik a tengereken úszkál. Aztán harcolni mentem. — És kivel harcoltál ? — Az urakkal, fiacskám. Te még kicsi vagy és nekem kellett harcolnom helyetted. Erről szól a nóta is. Mosolyogva nézte Miskát, majd ütemesen dobolva lábával, halkan énekelni kezdett: Hej, Mihail, Mihad, kicsi fiacskám. Ne menj háborúba, megy édesapád. Miska elfeledte minden baját, bánatát, elfeledte pajtásai bántó csúfolódását és tele szájjal nevetett apjának énekközben le s föl ugráló hegyes bajuszán, — amely néha olyan volt, mint nagyapja elkopott pamacsa, — meg kerek lyukat formáló nagy száján. — De most aztán ne zavarj többet, Minyka, — szült apja — hagyj dolgozni. Este, mikor lefekszel, majd mesélek neked a háborúról. Hosszú volt Miskának ez a nap, hosszú, akár az elhagyott út a végtelen sztyeppen. De aztán eltűnt a nap a domb mögött, a hazatérő csorda nyomában leszállt a por és a sötétedő égen felragyogott az első csillag. Miska türelmetlen volt, alig várta az estét, de anyja, mintha kínozni akarta volna, különösen sokáig forgolódott a tehenek körül. Lassan, komótosan megszűrte a tejet, majd csaknem teljes órát töltött lent a pincében. Miska bojtorjánként ragadt hozzá: •— Mikor vacsorázunk már? •— Várj egy kicsi, te éhenkórász ! Miska azonban nem tágított: ha anyja a pincébe ment, ott volt a sarkában, ha feljött a konyhába, ott sündörgött körülötte, piócaként tapadt rá, szoknyáját rángatta. •— Anya, vacsorázzunk már! — Menj már innen, te ragadály! Ha enni akarsz, fogj egy darab kenyeret s rágjad ! De Miskát nem lehetett lerázni, még az anyjától kapott nyartleves sem segített. Este alig nyelte le az utolsó falatot, hanyatt-homlok rohant az első szobába. Nadrágját a láda mögé dobta, beugrott az ágyba és anyja színes rongyokból varrt takarója alól kilesve várta apját, hogy meséljen a háborúról. Nagyapja, ütemesen lábalva testét előre és lakta, az ikon előtt, esti imáját végezte. Miska felemelte a fejét, s látta, hogy nagyapja bal kezével a padlóra támaszkodva, begörbített háttal, fejét mindegyre odaüti a padlóhoz — kopp —, a könyökét a falba ütve válaszolta: kopp. Nagyapja tovább mormolta imáját, hajlongva ütögette fejét a padlóhoz, Miska pedig a falon válaszolt minden koppintásra. Az öreg végül is megmérgelődött: — A fene a dolgodat, átkozott kölyke! Adok én neked kopogtatást! — Majdnem verés lett a dologból, de szerencsére belépett az apja. — Hát te mért feküdtél ide, Minyka ? — kérdezte. — Anyával akarok aludni. Apja leült az ágy szélére, majd bajuszát pödörgetve, elgondolkozva szólalt meg: — De én nagyapád mellé vetettem neked ágyat! — Nemi alszom nagyapóval ! — Miért néni ? — Mert büdös pipaszagúl Apja pödört egyet a bajuszán, és félsóhajtott. .. — Nem, fiacskám, te nagyapóval alszol ! Miska a fejére húzta a takarót, és fél szemmel kikandikálva, sértődötten mondta: — Tegnap is az én helyemen aludtál! Ma feküdj te nagyapó mellé ! — Hát jó, nagyapóval alszom, de akkor nem mesélek a háborúról ! És indult ki a konyhába. — Édesapa! — Mi az ? — Aludj inkább itt — sóhajtott nagyott Miska, s már szedelőzködött is. — De mesélsz a háborúról ? — Mesélek. Nagyapó a falhoz szódott. Miska az ágy szélére. Apja nemsokára visszajött, odahsizott egy széket az ágy mellé és cigarettára gyújtva mesélni kezdett: — Hol is kezdjem... Emlékszel arra az időre, mikor a szirtiskert mögött a föld a boltosé volt ? Miska emlékezett. Látta a magas búzatáblát, hej, de sokszor mászott át a kőkerítésen és tűnt el a búza között, miközben az arcát feketeszakállas kalászok csiklandozták. A lágyan fújdogáló szemő por és szék fű virág illatát hozta és még most is hallja anyja aggódó szavait: Ne menj messze, Miska, mert eltévedsz! Apja, Miska fejét simogatva, tovább mesélt. — Hát arra emlékszel-e, mikor kimentünk a homokos dombra ? Oda, ahol a mi búzánk volt... Miska erre is emlékezett: a homokos domb mögött keskeny, nadrágszíj vékony búzatábla kígyózott — az ő földjük. Mikor kiértek a mezőre, az egész búzatáblát letaposva találták. Sárosán, a földbe taposva feküdtek a kalászok, csak üres szálakat lengetett a szellő. Most is maga előtt látta apját, a nagy darab erős embert, eltorzult arcát és a rajta végiggördülő kövér könnycseppeket. Apja könnyes arcát látva, ő is sírva fakadt. Mikor lassan hazafelé bandukoltak, apja odakiáltott a dinnyecsősznek: — Fedot, ki tette tönkre a búzát ? Fedot maga elé köpött, csak azután válaszolt : — A boltos vitte vásárba az ökreit és behajtotta őket a búzádása. Apja közelebb húzta a széket és tovább mesélt. — A boltosé, meg a többi gazdagé volt a föld, a szegénynek nem volt hova vennie. És így volt ez mindenfelé, nemcsak a mi falunkban. Hej, de kegyetlen sorsunk volt... Egyre nehezebben éltünk, aztán elszegődtem pásztornak, majd katonának vittek. Ott sem volt jobb dolgom, minden apróságért ütöttek-vertek... Aztán jöttek a bolsevikok és köztük a legidősebb Lenin. Egyszerű, hétköznapi ember volt, olyan, mint a többi, de több esze volt, mint a legnagyobb tudósnak, pedig csak a mi parasztvérünk folyt az ő ereiben is. A bolsevikek aztán olyan kérdés elé állítottak, hogy még a szánk is tátva maradt: „Ti parasztok és munkások, mit tátjátok a szátokat ? Kergessétek el az urakat, űzzétek el a parancsnokokat, seperjetek ki minden mocskot. Hiszen minden a tiétek !“ Súlyos szavak voltak. Törtük a fejünket: igazuk van! És elvettük az uraktól a földet, birtokot, mindent. Persze, nem nyugtátok bele és fegyverrel, karddal támadtak a népre, ránk hozva a háborút, miránk, munkásokra és parasztokra. Érted, fiókám ? És Lenin javára — ő vezette a bolsevikokat, — felkelt a nép, mint szántóvető emberekéje nyomán az életet adó föld. Összegyűjtötte a munkásokat és katonákat — és azok nekimentek az titoknak ! Csak úgy röpdösött a sok toll meg a pihe! A katonákat, munkásokat vörösgárdistáknak nevezték. Én is vörösgárdista voltam. Egy nagy-nagy házban laktam, a Szmolnijban. Ott, fiókám, olyan nagyok voltak a szobák és olyan sok volt belőlük, hogy könnyen el is tévednél bennük. Egyik éjjel őrséget álltam a bejáratnál. Hideg volt, rajtam meg csak egy Vékony köpeny lógott. Rágott a szél, a csontjaimat hasogatta... egyszer csak két ember jön ki a nagy házból s ott mennek el mellettem. Mikor közelebb érnek, egyikükben Leninre ismerek. Odajön hozzám és rám mosolyog: — Nem fázik elvtárs ? Erre én azt feleltem: — Nem én, Lenin elvtárs. Sem fagy, sem ellenség, nem törhet meg minket, munkásokat. Nem azért harcoltuk ki a hatalmit, hogy most odadobjuk a burzsoáziának. Elnevette magát és erősen, melegen megszorította a kezem, majd lassan tovább ment. Apja elhallgatott, előhúzta zsebéből dohányzacskóját, cigarettát csavart és a fellobbanó gyufa lángjánál Miska látta, hogy vörös, sörte bajuszára egy fényes, csillogó könnycsepp gördül; olyan volt, mint harmatcsepp reggel az árvacsalán levelén. — Mert ilyen volt ő! Gondja volt mindenkire ! Szivén viselte minden katonáié ügyes-bajos dolgát. Attól kezdve, ha élelsietett mellettem, már messziről mosolygott : — Szóval nem bírnak velünk a burzsujok? — Rövid ahhoz a kezük — válaszoltam ilyenkor. És neki volt igaza, fiókám. A föld, a gyár, minden a miénk lett. Azokat pedig, akik vérünket szívták — félreállították. El ne feledd soha, hogy apád matróz volt, hogy négy évig hullatta vérét a forradalomért. Mire megnősz, én már nem leszek, Lenin is meghal —, de a mi ügyünk örökké élni fog ! Ha majd nagy leszel, harcolsz-e a szovjet hatalomért, ahogy apád harcolt érte ? — Harcolok, — kiáltott fel Miska és már ugrott volna apja nyakába. Belelépett azonban a mellette szuszogó nagyapja hasába és csak az mentette meg a krákogva felemelkedő öreg kezétől, hogy apja karjába kapta. Ott is aludt el apja melléhez simulva, annak két erős karja között. Mielőtt álomba merült volna, egyre csak Leninre, a bolevikokra, a háborúra, meg a hajókra gondolt. Még hallotta a szomszéd száimból beszűrődő hangokat, érezte az izzadt test édeskés izét, a mahárka szagát. Mikor szemei lecsukódtak, úgy érezte, hogy valaki gyengéden lesimította hosszú szempilláit. Álmában egy nagy városban volt; a széles utcákon a széltől összehordott pernyében tyúkok fürödtek; sok volt belőlük a faluban is, de a városban még több. A házak pontosan olyanok voltak, mint amilyenekről apja mesélt. A város közepén hatalmas, piros, náddal fedett épület állt, a kémény tetején még egy, annak a kéményén még egy, a legfelső ház kéménye meg egészen az égbe fúródott. Miska ment az utcán és fejét büszkén felemelve, jobbra-balra nézegetett, mikor honnan, honnan nem, egy alacsony ember került elébe, vörös, ingben. — Miska, mit mászkálsz te itt tétlenül, minden cél nélkül ? — kérdezte barátságos lumgon. — Nagyapó elengedett játszani — válaszolt Miska. — Tudta, hogy én ki vagyok ? — Nem tudom ... — Lenin elvtárs, Miska majd összeroskadt az ijedtségtől. El is síitott volna, de a vörös inges ember megfogta ruhája ujját és tovább beszélt : — Nincs benned egy garas ára becsület sem, Miska ! Tudod, hogy a szegényeikért, a szegények jobb életéért harcolok és mégsem lépsz be az én katonáim közé ? — Nagyapó nem enged, — védekezett Miska. — Hát, ahogy gondolod — mondta ekkor Lenin elvtárs, — pedig te is tudod, hogy nélküled nem boldogulok! Miska, te az én katonám kell, hogy légy... a többivel pedig ne törődj! Miska megfogta Lenin elvtárs kénét és komolyan, határozottan mondta: — Rendben van, kérés nélkül is a te katonád leszek és harcolni fogok a nincstelenekért, a szegény népért. De ha aztán nagyapám előveszi a nadrágszíját, megvédsz engem ? — Megvédtek, Miska. — biztosította Lenin, és már ment is tovább. Miska érezte, hogy az örömtől elakad a lélegzete; kiáltani akart még valamit, de hangja elakadt. Hirtelen megfordult, belerúgott alvó nagyapjába és felébredt. Nagyapja álmában tehetetlenül nyöszörgött, fogatlan szája egyre mozgott, a tó mögött halvány , világosodni kezdett az ég alja és rőtvörös felhők úsztak lassan nyugat, felé. (Folytatjuk) Mihail Solohov FALVAK DOLGOZÓ NAP, 1958. október 28., keddi....... .. I, I ...I.