Falvak Népe, 1947 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1947-07-27 / 15. szám

PETŐFI a politikai tanítómester Irta: BALOGH EDGÁRD Egy év választ el bennünket Petőfi forradalmának századik évfordulójától s még egy esztendő múlva Petőfi ha­lálának századik évfordulójáról is meg­emlékezhetünk. Egy század telt el a­ét szabadságharc kitörése és leverése óta, ő csak ma nyílik alkalmunk arra, hogy a szabadság, testvériség és egyenlőség jelszavait valóra is váltsuk. Amikor ezidén újra elzarándokolunk Segesvár mellé, a fehéregyházi sírhoz, ahol Petőfi hamvai nyugszanak, nem­csak a múltba tekintünk majd vissza, hanem a demokrácia nagy megvalósítá­sainak szellemében a jövőbe akarunk te­kinteni. Ifjúságunk Segesváron tartja meg idei nagy értekezletét, célja egy építő munkaterv kidolgozása 1948 méltó megünneplésére s az egybegyült ifjú sereg Petőfi sírja mellől fordul majd kiáltvánnyal az ország minden magyar fiához és leányához, munkára serkent­vén az új nemzedéket. Hidakat akarnak építeni ifjaink, részt akarnak venni az udvarhelyi vasút megépítésében, népi kollégiumok szervezésére tesznek foga­dalmat, száz meg száz szebbnél szebb feladat áll előttünk s mindebben a fo­gadkozásban és munkavállalásban, ifjúi hévben és tűzben egy lángalak példája ég előttük. A Petőfié. Annyi szót pazaroltak már a nagy költő méltatására, de oly kevésszer mondták még meg róla, hogy emberi magatartásában, magyar művészetében, politikai mivoltában a mi mai demok­ráciánk élharcosa volt, hogy illik ebből a szempontból is idéznünk és emleget­nünk tanítását. Mert Petőfi, a költő, egyben népünk s az egész emberiség egyik nagy tanítómestere is. Kátéba le­hetne foglalni azt a józan politikai ok­tatást, amely verseiből, naplójából, kiáltványaiból, cikkeiből és leveleiből árad. Hiába akarták aljas és gonosz módon elrejteni és elhazudni ezt a ta­nítást egy századon át a reakció fullaj­tával, ez a tanítás átvilágít egy század kedén és a mi mindennapjaink demok­­ratikus küzdelmében ölt újra testet. Kezdjük azon, hogy Petőfi nem tudta és nem akarta a magyar nép szeretetét az egyetemes emberiség iránt érzett felelősségtől elválasztani. Amennyire a magyarságon belül ellensége volt min­den úri kiváltságnak és kaszt-előjog­­nak, olyannyira tűrhetetlen volt számá­ra a kiváltság és kizsákmányolás nem­zetközi viszonylatban is. Ő az, aki 1848 március 15-én az Egyenlőségi Klub kiáltványában leszögezi, hogy „egyesítl­­ü­jik a nyelvi különbözőségeken alapuló idegenkedések elenyésztésére ..És ő az, aki a magyar szabadságharcban a világszabdság eszményét festi honfitár­sa elé. Ma Petőfi emlékét egyaránt ma­gáénak tekinti a román és a magyar demokrácia, és joggal, mert a költő mindenkié, ak­i a népek szabadságát el­választhatatlannak tekinti a népek test­vériségétől. Itt az ideje, hogy őszintén idézzük Petőfi következetes politikai magatar­tását. Voltak szűklátókörű irodalomta­­nárocskák, akik úgy állították be Pe­tőfi alapját, mintha szertelen szenvedé­lyek hajtották volna szélsőségekbe , egyetlen értéke a költői képek és rímek szépsége lett volna. Ezek az elemek ép­pen azt hallgatták el, ami Petőfi jelle­mében a legsajátosabb: a világnézeti felkészültséget és határozottságot. Pe­tőfi elvi ember volt, mindig tudta, hogy mit miért csinál, népe javára is az em­beriség közös érdekében mit miért kell tennie, és mikor mit kell megírnia! Amikor Párisban és Bécsben megmoz­dul az utca népe a zsarnokság ellen, akkor ő a tüntetők mellett foglal ál­lást, amikor azonban sváb mesterlegé­nyek és kereskedők néhány magyar ne­mes ficsúrral tüntetést rendeznek Pes­ten és másutt a zsidók ellen, akkor ő képviseli a demokrácia rendjét a fele­lőtlen csendháborítókkal szemben, ő az, aki kemény és kérlelhetetlen ellenzéke a Kossuth-kormánynak, amikor az ka­tonákat akar megszavaztatni Bécsnek az olasz szabadságharc leverésére, amint azonban a kormány vállalja a nép követeléseit és harcba száll a Habs­­burg-tábornokok katonai államcsínyé­vel szemben, akkor ő lesz a honvédő kormánypolitika legbüzgőbb agitátora. 1848 hullámzó politikai történetében ő a határozott irányvonal, hozzá kell mérnünk mindig a vezetők politikai magatartásának értékét, váljon igazán haladók­-e, vagy pedig megalkuvók? Még Kossuth is csupán a nemesség örökébe lépő magyar polgárság forra­dalmi nagyja és vezére. Magatartásá­ban újra meg újra visszatükrözi a pol­gárságnak azt a taktikáját, hogy csak ideig-óráig s mindig a maga érdekében szövetkezik a néppel. Egyoldalúságai nemzetiségi téren is ismertek: eleinte hallani sem akar egyenjogúságról az együtélő népek között s csak a szükség viszi rá, hogy a másnyelvű lakosok kép­viseletével is szóbaálljon. Petőfi azon■r­ban a nép embere s mert a nép szem­­pontjából nézi a dolgokat, sohasem té­ved el. Kossuth politikai céljai nem va­lósulhattak meg, mert a magyar pol­gárság történelmi kibontakozását a né­met gyarmatosítás megakadályozta. Petőfi elképzelései azonban most men­nek teljesedésbe, mert eljött végre az idő, amikor nem egy uralkodó osztály, nem egy módosabb csoportosulás, ha­nem maguk a dolgozó tömegek veszik kezükbe az uralmat. Amikor ezidén Petőfire gondolunk és Petőfit idézzük, emlékezzünk meg róla úgy, hogy az költői lelkének minden szárnyalásával a demokrata politikus világos és józan céljait igyekezett né­pében tudatosítani. Amikor szólunk a költőről, ünnepeljük a politikust, aki­nek demokratikus igéi nem múltak el az eltelt századdal, hanem a jövő szá­zad nagy emberi céljainak megvalósí­tására adnak lendítést és utasítást. Ebben az értelemben üdvözölhetjük ifjúságunk igazi Petőfi-idézését: a Pe­­tőfi-munkatervet és a Petőfi-kiáltványt. ÉPÜNK SZ­­ IRO­DALMUNK A főúr és a jobbágy (Idézetek Katona József BÁNK BAK című drámájából). BÁNK: Munkálkodó légy, nem panaszkodó. TIBORC: Oh, Istenen— tekéntenél csak egyszer házamba — élve látnád a panaszt előtted... (a királynéra célozva) Ő cifra és márványos házakat építtet, és mi — csaknem megfagyunk kunyhónk sövény falai közt. ő csorda számra tartja gyülevész szolgáit­ éppenség­gel mintha minden hajszála egy őrzőt kívánna; sok léhűtőt, olykor azt hinné az ember, hogy tán akasztani viszik, úgy körül van véve velük, s mi egy rossz csőszt alig tudunk fogadn. A jó urak a leg­szebb lovon ficánkolódnak, tegnap egy keser, ma szürke, holnap egy fakó, — nekünk feleség s porontyainkat kell befogni, ha veszni éhen nem kívánkozunk. Ők játszanak, zabálnak szüntelen, úgy mintha mindenik tagocska bennek egy-egy gyomorral volna áldva: nekünk kéményinkről elpusztulnak a gólyák, mivel ma­gunk emésztjük el a hulladékot. Aki száz meg százezert rabol, , a bírája lészen annak, akit a szükség­­ garast rabolni kényszerített. BÁNK: Ó buzogj vér! csak buzogj! TIBORC: Hahogy panaszkodni akarunk, előbb meg kell tanulnunk írni, mert az ilyen szegény paraszt az úr elébe, nem mehet be többé, úgy rendelte Béla király s az urak hasznát veszik. S ha tán utolsó fillérünkre egy törvénytudó felírja a panaszt: ki írja fel keserves könnyeinket? hogy jó királyunk megláthassa azt.“ BÁNK: Tűrj békességgel. TIBORC: Tűrj békességgel, ezt papolta az apát urunk is sokszor: Bol­dogok a békességesek, mert Isten fiainak hivatnak — úgy de tömve volt magának a gyomra. Istenem! mi haszna? ha szorongat, a szegénység! a pokolt nem féljük — a mennyország­ sem jön oly szép színben a szemünk elébe.

Next