Falvak Népe, 1947 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1947-07-27 / 15. szám
PETŐFI a politikai tanítómester Irta: BALOGH EDGÁRD Egy év választ el bennünket Petőfi forradalmának századik évfordulójától s még egy esztendő múlva Petőfi halálának századik évfordulójáról is megemlékezhetünk. Egy század telt el aét szabadságharc kitörése és leverése óta, ő csak ma nyílik alkalmunk arra, hogy a szabadság, testvériség és egyenlőség jelszavait valóra is váltsuk. Amikor ezidén újra elzarándokolunk Segesvár mellé, a fehéregyházi sírhoz, ahol Petőfi hamvai nyugszanak, nemcsak a múltba tekintünk majd vissza, hanem a demokrácia nagy megvalósításainak szellemében a jövőbe akarunk tekinteni. Ifjúságunk Segesváron tartja meg idei nagy értekezletét, célja egy építő munkaterv kidolgozása 1948 méltó megünneplésére s az egybegyült ifjú sereg Petőfi sírja mellől fordul majd kiáltvánnyal az ország minden magyar fiához és leányához, munkára serkentvén az új nemzedéket. Hidakat akarnak építeni ifjaink, részt akarnak venni az udvarhelyi vasút megépítésében, népi kollégiumok szervezésére tesznek fogadalmat, száz meg száz szebbnél szebb feladat áll előttünk s mindebben a fogadkozásban és munkavállalásban, ifjúi hévben és tűzben egy lángalak példája ég előttük. A Petőfié. Annyi szót pazaroltak már a nagy költő méltatására, de oly kevésszer mondták még meg róla, hogy emberi magatartásában, magyar művészetében, politikai mivoltában a mi mai demokráciánk élharcosa volt, hogy illik ebből a szempontból is idéznünk és emlegetnünk tanítását. Mert Petőfi, a költő, egyben népünk s az egész emberiség egyik nagy tanítómestere is. Kátéba lehetne foglalni azt a józan politikai oktatást, amely verseiből, naplójából, kiáltványaiból, cikkeiből és leveleiből árad. Hiába akarták aljas és gonosz módon elrejteni és elhazudni ezt a tanítást egy századon át a reakció fullajtával, ez a tanítás átvilágít egy század kedén és a mi mindennapjaink demokratikus küzdelmében ölt újra testet. Kezdjük azon, hogy Petőfi nem tudta és nem akarta a magyar nép szeretetét az egyetemes emberiség iránt érzett felelősségtől elválasztani. Amennyire a magyarságon belül ellensége volt minden úri kiváltságnak és kaszt-előjognak, olyannyira tűrhetetlen volt számára a kiváltság és kizsákmányolás nemzetközi viszonylatban is. Ő az, aki 1848 március 15-én az Egyenlőségi Klub kiáltványában leszögezi, hogy „egyesítlüjik a nyelvi különbözőségeken alapuló idegenkedések elenyésztésére ..És ő az, aki a magyar szabadságharcban a világszabdság eszményét festi honfitársa elé. Ma Petőfi emlékét egyaránt magáénak tekinti a román és a magyar demokrácia, és joggal, mert a költő mindenkié, aki a népek szabadságát elválaszthatatlannak tekinti a népek testvériségétől. Itt az ideje, hogy őszintén idézzük Petőfi következetes politikai magatartását. Voltak szűklátókörű irodalomtanárocskák, akik úgy állították be Petőfi alapját, mintha szertelen szenvedélyek hajtották volna szélsőségekbe , egyetlen értéke a költői képek és rímek szépsége lett volna. Ezek az elemek éppen azt hallgatták el, ami Petőfi jellemében a legsajátosabb: a világnézeti felkészültséget és határozottságot. Petőfi elvi ember volt, mindig tudta, hogy mit miért csinál, népe javára is az emberiség közös érdekében mit miért kell tennie, és mikor mit kell megírnia! Amikor Párisban és Bécsben megmozdul az utca népe a zsarnokság ellen, akkor ő a tüntetők mellett foglal állást, amikor azonban sváb mesterlegények és kereskedők néhány magyar nemes ficsúrral tüntetést rendeznek Pesten és másutt a zsidók ellen, akkor ő képviseli a demokrácia rendjét a felelőtlen csendháborítókkal szemben, ő az, aki kemény és kérlelhetetlen ellenzéke a Kossuth-kormánynak, amikor az katonákat akar megszavaztatni Bécsnek az olasz szabadságharc leverésére, amint azonban a kormány vállalja a nép követeléseit és harcba száll a Habsburg-tábornokok katonai államcsínyével szemben, akkor ő lesz a honvédő kormánypolitika legbüzgőbb agitátora. 1848 hullámzó politikai történetében ő a határozott irányvonal, hozzá kell mérnünk mindig a vezetők politikai magatartásának értékét, váljon igazán haladók-e, vagy pedig megalkuvók? Még Kossuth is csupán a nemesség örökébe lépő magyar polgárság forradalmi nagyja és vezére. Magatartásában újra meg újra visszatükrözi a polgárságnak azt a taktikáját, hogy csak ideig-óráig s mindig a maga érdekében szövetkezik a néppel. Egyoldalúságai nemzetiségi téren is ismertek: eleinte hallani sem akar egyenjogúságról az együtélő népek között s csak a szükség viszi rá, hogy a másnyelvű lakosok képviseletével is szóbaálljon. Petőfi azon■rban a nép embere s mert a nép szempontjából nézi a dolgokat, sohasem téved el. Kossuth politikai céljai nem valósulhattak meg, mert a magyar polgárság történelmi kibontakozását a német gyarmatosítás megakadályozta. Petőfi elképzelései azonban most mennek teljesedésbe, mert eljött végre az idő, amikor nem egy uralkodó osztály, nem egy módosabb csoportosulás, hanem maguk a dolgozó tömegek veszik kezükbe az uralmat. Amikor ezidén Petőfire gondolunk és Petőfit idézzük, emlékezzünk meg róla úgy, hogy az költői lelkének minden szárnyalásával a demokrata politikus világos és józan céljait igyekezett népében tudatosítani. Amikor szólunk a költőről, ünnepeljük a politikust, akinek demokratikus igéi nem múltak el az eltelt századdal, hanem a jövő század nagy emberi céljainak megvalósítására adnak lendítést és utasítást. Ebben az értelemben üdvözölhetjük ifjúságunk igazi Petőfi-idézését: a Petőfi-munkatervet és a Petőfi-kiáltványt. ÉPÜNK SZ IRODALMUNK A főúr és a jobbágy (Idézetek Katona József BÁNK BAK című drámájából). BÁNK: Munkálkodó légy, nem panaszkodó. TIBORC: Oh, Istenen— tekéntenél csak egyszer házamba — élve látnád a panaszt előtted... (a királynéra célozva) Ő cifra és márványos házakat építtet, és mi — csaknem megfagyunk kunyhónk sövény falai közt. ő csorda számra tartja gyülevész szolgáit éppenséggel mintha minden hajszála egy őrzőt kívánna; sok léhűtőt, olykor azt hinné az ember, hogy tán akasztani viszik, úgy körül van véve velük, s mi egy rossz csőszt alig tudunk fogadn. A jó urak a legszebb lovon ficánkolódnak, tegnap egy keser, ma szürke, holnap egy fakó, — nekünk feleség s porontyainkat kell befogni, ha veszni éhen nem kívánkozunk. Ők játszanak, zabálnak szüntelen, úgy mintha mindenik tagocska bennek egy-egy gyomorral volna áldva: nekünk kéményinkről elpusztulnak a gólyák, mivel magunk emésztjük el a hulladékot. Aki száz meg százezert rabol, , a bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített. BÁNK: Ó buzogj vér! csak buzogj! TIBORC: Hahogy panaszkodni akarunk, előbb meg kell tanulnunk írni, mert az ilyen szegény paraszt az úr elébe, nem mehet be többé, úgy rendelte Béla király s az urak hasznát veszik. S ha tán utolsó fillérünkre egy törvénytudó felírja a panaszt: ki írja fel keserves könnyeinket? hogy jó királyunk megláthassa azt.“ BÁNK: Tűrj békességgel. TIBORC: Tűrj békességgel, ezt papolta az apát urunk is sokszor: Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hivatnak — úgy de tömve volt magának a gyomra. Istenem! mi haszna? ha szorongat, a szegénység! a pokolt nem féljük — a mennyország sem jön oly szép színben a szemünk elébe.