Fejér Megyei Hírlap, 1963. augusztus (19. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-29 / 201. szám
Csübtörtök, 1963. augusztus 19. fili jegyzetek valárolátközel tanta Komamia legnagyobb Feketetengeri kikötője: gép, hajógyártó, textil, olajfinomító, élelmiszer, dohány és szappangyáraival igen jelentős helyet foglal el Dobrudzsa tartomány életében. Úgyszólván — s ezt a kikötő forgalma csak fokozza — az egész tartomány gazdasági és kulturális központja. Lakóinak száma meghaladja a százezret, de kikötőforgalma, idegenforgalma következtében közel száznegyvenezer ember tartózkodik falai között nyári időben. Valaha papok, polgárok városa volt. Ide futottak be a török, görög, bolgár és olasz tengeri hajók. Itt rakták ki borszállítmányaikat, amelyért cserébe — az ideig ismeretlen élvezeti cikk volt Konstanzában a bor — mézet, búzát, sajtot, s egyéb élelmiszercikkeket vittek el. Történelmi tények igazolják, hogy időszámításunk kezdete után két évszázaddal a főpapnak, mint a városállam vezetőjének meg kellett tiltania a bor behozatalát, s igen szigorú rendelkezéssel kiirtatta a telepített szőlőket is. Később a polgárság, a nemzetközi pénzemberek, s román bojárok íratlan szövetsége vette kezébe a város irányítását, s ezzel természetesen valamennyi pénzforrást is. De a történelem feltartóztathatatlanul elsöpörte a múltat. Konstanza ma a proletárok városa. A tenger, az ipari üzemek, a kereskedelem dolgozó tízezreinek városa. A holnapot építő jelen városa. Bármerre is induljunk el a város központjából, a Függetlenségi térről, új házsorok fogadnak bennünket. Négy, hatemeletes épületek. Áruházak, színház, kertvendéglők, sportpalota és parkok. Csodálatosan szép, mai virágokkal és évezredes műemlékekkel. Szobrok, falrészletek, 2600—2800 éves cserépedények hirdetik a múltat. S valahol túl a trolibuszok végállomásán húzódik a matróznegyed, rogyadozó viskóival. Legalább is ilyen instrukciót kaptam egy ismerősömtől, aki a második világháború viharában e városba keveredett. Elindultam hát, lencsevégre kapni ezt a romjaiban is romantikus negyedet. — A matróznegyed? — néz fel kísérőm, s elnézően mosolyog. — Itt áll előttünk! Négy-tizenegy emeletes épületek végtelennek tűnő sora húzódik a kikötő feletti partszakaszon. Alattunk a kikötő rakodópartja. Daruk toronyerdeje. S odafent az épületek tetején, mint valami visszképek, televízió-antennák erdeje emeli még magasabbra a házakat. Több, mint kétezer azoknak az új lakásoknak a száma, amelyeket az elmúlt három évben adtak itt át új tulajdonosaiknak. Azoknak, akiket a múlt a tengerparti rogyadozó viskókba kényszerített, miközben erejüket kiszipolyozták a dokkokon, a reggeltől estig, estétől reggelig tartó munkában. Mert valaha a dokkmunkás volt Konstanzában a legszegényebb, legelnyomottabb réteg. Madaruk segítik, vagy inkább vették ki kezükből a munkát, s az embert odaparancsolták az irányítófülkékbe. — Harminc éve járok a dokkra — mondja Petru E. — Hat gyermeket neveltem fel. A legkisebb húsz éves. Traktoros. A legnagyobb hajóorvos. S mindezt egy egyszoba konyhás lakásban. De két éve már, mire a gyerekek kirepültek, kétszobás, tengerre néző balkonos lakásban lakunk. Tolmácsunk fordít, s közben zavartan néz ránk: vajon érti-e az idegen, mit jelent két éve új lakásban lakni? Értjük. Viszonzásul elmondom, hogy nálunk sem könnyű lakáshoz jutni, de mindenki úgy épít, úgy dolgozik, hogy tudja: ma nekem, holnap neked, de mindannyiunknak emberhez méltó lakása lesz mielőbb. — Magyarok — bök a daruk felé Petru. — Maguk is, a daruk is. És jó találkozni, így jó találkozni — mutat ismét egy lassan forduló darura, melynek acélkarmaiban súlyos gépeket rejtő láda himbálódzik, hogy hogy aztán eltűnjön a NAGOSBeirut feneketlen gyomrában. Fúróberendezéseket szállítanak. A román ipar egyik büszkeségét. Szerte a nagyvilágba Hogy a román partoktól Kubáig hirdesse: Papok, polgárok városából, urak országából proletárok állama lett Románia. Kátay Munkatársaink jelentik trérvár-Konstanza-Mamaia tv. Papok, polgárok, proletárok Ovidius szobra a konstanzai Függetlenségi téren. Háttérben a városi tanács épülete. A konstanzai matróznegyed toronyházai. 1958 után épült. Kedves viszontlátás Éppen egy hónappal ezelőtt, július 25-én beszélgettünk C. Garabadian elvtárssal arról, hogy a román tengerpartnak kevés, mondhatnám semmi teret nem szentel a televízió. Sem a hazai, sem a külföldi-nek. Két nappal később meg- jelent Mamaian Valerus Laizarov rendező forgatócsoportja, újból két nap alatt befejezték a Tengerparton maradt a szívem című kisfilm helyszíni felvételeit. Akkor néhány szót váltottunk az örökmozgó Lazarov- , vta, s azzal búcsúztunk el, hogy remélhetőleg a magyar televízióban is viszontláthatjuk azt a vörös szivacsból készült kis szívet, amely jelképezte valamennyiünk ottfelejtett szívét. Az emlékeket, a visszavágyást, Dél-Eforia, Konstanza után, a felvételek nagy részét Mamaián készítették. Egy kicsit mi is benne voltunk ebben a filmben. Jónéhányan minden bizonnyal magukra is ismertek az egy hónappal ezelőtt Mámaián üdülő magyar csoport tagjai. S most, négy héttel a felvételek után örömmel üdvözöltük a román kisfilmek ezideig legszebbjét a képernyőn. S mindazok, akik előtt először villant fel a Hotel Sirena, Doina, Sulina neonbetűi, akiket először vezetett el a felvevőgép objektívje a konstantai pályaudvar merészen modern boltívei alá, akik először látták a nagy román költő, Eminescu szobra mögötti félköríves oszlopsort, a vitorlásokat ringató Siutgikiol-tó esti képét, azok is egy kicsit „ott felejtették a szívükért’ a román tengerparton. Kár, hogy a televízió előzetes műsorában nem szerepelt ez a sokakat érdeklő kisfilm. — K. A. - Valeriu Lazarov forgatócsoportja a felvétel szünetében. Fejér megyei Hírlap A népművelési munka Az utóbbi egy-két évben sokat javult a falusi népművelési munka tervezésének színvonala. Jelentős eredmény mutatkozik — ha nem is mondhatjuk még általánosnak — a községekben folyó népművelési munka összehangolásában is Az elért eredmények dacára — és az állandóan növekvő igények kielégítése érdekében — a népművelőknek még nagyobb alapossággal kell elkészíteni az 1963/64. évre szóló tervüket. A megyei módszertani tanácsadó az elmúlt években is igyekezett segítséget nyújtani a falusi népművelő munka helyes tervezéséhez. A jelentkező nagyobb igény a körültekintőbb, alaposabb tervezés szükségessé teszi, hogy ez évben jobban foglalkozzunk a tervezés készítésével. A tervkészítés alapfeltétele — mint azt már többször megállapítottuk—, az adott község, illetve a községhez tartozó népművelési terület alapos ismerete. A népművelők számára ez a feltétel nem új keletű. Csak éppen a megvalósításával van évek óta baj. Népművelőink sajnos abban a tévhitben élnek, hogy ismerik községüket, lakóinak összetételét, gazdasági problémáit, kulturális érdeklődését. Pedig nem így van. Hogy ez mennyire igaz, félreérthetetlenül bebizonyosodott annál a hat községnél — Csákvár, Ercsi, Kápolnásnyék, Seregélyes, Soponya, Szabadegyháza,— ahol a módszertani tanácsadó munkatársai a járási és az érintett községi művelődési házak igazgatóinak bevonásával a népművelési terv készítéséhez szükséges alapos felmérő munkát végeztek. A felmérés a népművelési tervezés számára olyan adatokat derített ki, melyeknek ismerete nélkül nem lehet konkrét és alapos népművelő tervet készíteni. Soponyán még ma is 95 ember nem tud írni, vagy olvasni, Csákváron 87, Kápolnásnyéken 24, Ercsiben pedig 362 fő az analfabéták száma. A tárgyilagosság érdekében meg kell jegyezni, hogy ezeknek a nagyobb százaléka az idősebb korosztályhoz tartozik, akik már nem akarnak iskolába járni. Az analfabétizmus felszámolását nemcsak iskolán keresztül tudjuk elérni. Ha az idősebbeket tanfolyami oktatásban megtanítjuk olvasni és írni — számolni a legtöbbjük tud —, már óriási feladatot oldottunk meg. Még arra sincs okvetlenül szükség, hogy pedagógusok — akik eléggé el vannak foglalva — vezessék ezeket a tanfolyamokat. Minden községben van fiatal, nem rég érettségizett KISZ tag, akikben van megfelelő pedagógiai készség és alkalmasnak bizonyul egy ilyen jellegű tanfolyam vezetésére. De vegyünk egy „korszerűbb” példát. Motorkerékpár van Csákváron: 250, Ercsiben 270, Seregélyesen 135, Soponyán 45. Ezekben a községekben 10-től 30-ig található magán autó. Nem kell bővebb magyarázat, hogy mit jelentene népművelési szempontból, ha létrehoznák a motorosok és autósok klubját. A klub keretében tág lehetőség nyílna a magyar táj szépségeire felhívni a figyelmet. A korszerű népművelési tervnek — éppen az előbbi indok alapján — arányosabbnak kell lennie, mint az előző időszakénak. A felmérési munka — és egyéb tapasztalatok — azt bizonyítja, hogy aránytalan eltolódás mutatkozik a művészeti és az ismeretterjesztő feladatok között az ismeretterjesztő rovására. Természetesen helytelen lenne, ha most ezen úgy akarnánk segíteni, hogy csökkentenénk a művészeti csoportok, vagy a rendezvények számát, esetleg mind a kettőt , helyes az volna, ha az ismeretterjesztő szakkörök és az előadások száma az adott lehetőségek kihasználásával emelkedne. A módszertani felmérés közben az is kiderült, hogy bár sokat javult a társadalmi szervek és a népművelési munkások együttműködése, ez még mindig felszínes. Még csak addig jutottunk el — ezt sem mindenütt érték el —, hogy közös „tervet” készítettek. A végrehajtásban azonban már alig-alig segítették egymást. Tudjuk, hogy nem könynyű a feladat, sok feltétele hiányzik még annak, hogy megvalósuljon a művelődési házak egész napos nyitvatartása, de azokban a községi művelődési házakban, ahol függetlenített igazgatók végzik a népművelési munkát, ezt az elvet kell hogy vallják, ennek az elvnek szem előtt tartásával kell minden erőt összefogni 1963/64 népművelési évad tervezésénél. Szabó Lajos Messze van még április vége május eleje, mi mégis a „zöld futószalagról” beszélgettünk Schulmann Istvánnal, a polgárdi Vörös Csillag Termelőszövetkezet főagronómusával. — Ha azt akarjuk, hogy tavasszal korán legyen a jószágoknak zöldtakarmány, akkor idejében földbe kell tenni az őszi takarmánykeveréket. Mi már júliusban gondoltunk erre s éppen ezért a július 14-én learatott 70 holdas őszi árpa táblát 120 mázsa istálló trágyával alászántottuk, gyűrűshengereztük. Augusztus 10-e körül tárcsával és fogassal újra elmunkáltuk. Vetés előtt diszküllerrel 10—12 centis vetőágyat készítettünk. — Milyen keverékféléket vetnek a 70 holdas táblába? — Az első szakaszban rozzsal kevert szöszösbükkönyt vetettünk el 15 holdon. A második turnusban ugyancsak 15 hold kerül elvetésre szeptember 2-án, de ebbe a területbe őszi árpával kevert bükkönyt vetünk. Szeptember közepén, illetve a hónap utolsó harmadában 20—20 holdon búzás bükköny kerül a földbe. Ezzel a szakaszos vetéssel biztosítjuk a „zöld futószalagot”, azt hogy a tavaszi hónapokban állandóan friss, vitamindús takarmány kerül a jószágok elé. Ez pedig különösen a tejtermelés szempontjából igen fontos. — Ha már a vetésről esett szó, azt is megkérdezem, mikor kerül sorra az őszi árpa? — Az őszi munkák terve szerint szeptember 8-án megkezdjük az árpa vetését is. A 300 holdas terület elő van készítve, jelenleg a műtrágya szórás folyik. Holdanként 120 kiló foszfort, 60 kiló nitrogént és negyven kiló káli műtrágyát szórunk ki. Ha az időjárás továbbra is kedvező marad és biztosítani tudjuk a gépek folyamatos üzemelését akkor nem csúszunk ki a határidőből és idejében földbe kerül a mag. T. L. A „zöld futószalag“ biztosítása érdekében••• Csóriak az emberségről „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja’’ Arany János Toldijának ez a verssora jutott eszembe egyik vasárnap Csóron. A falu fölé magasodó hegység fehér sziklái árasztották magukból a korai kánikula tikkasztó hőségét, a szövetkezeti tagok egyre-másra törölgették izzadt arcukat. Pihenőbe vonult kombájnok közelében izmos férfi mosakodott, Kaszás Gábor, gépállomási kombajnos. Hári Gyula brigádvezető robogott be éppen egy vontatóval, egy pótkocsira való búzával. Tóth Gábor traktoros ebédelni távozott, őt helyettesítette a traktoron. Van tehát Csórnak több dicséretet érdemlő embere, de ki tudja, hogy, hogy nem..., a szó mégis a távoli falakból jött kombájnosokra terelődik. — Az a hit járta Csóron, hogy itt nem lehet kombájnnal aratni, nincs ember, aki a földjeinken boldoguljon — mondja Hári Gyula. — Amikor a nyáron megjöttek a gépek, most is azt mondták sokan, kár a próbálkozásért, a csőri dombokkal nem birkózik meg a kombájn. A Borhordó dűlő, a Bika-rét, a Tízer-föld, a Burján és a Murva-gödrök megfutamítják őket. És nem így történt... a kombájnosok legyőzték valamennyit... — Csakugyan olyan félelmetesek az elsorolt földek? — Azok-e?... A mi traktorosaink ismerik az itteni viszonyokat, de ők is ,,tisztelik” a Borhordó dűlőt és a hasonlókat. Pedig a traktorral könyebb a munka. Magam traktoros voltam hoszszú időn át, nem csupán a szóért beszélek így... Aratott az egyik kombájn olyan helyen, ahol felfelé a hegynek csak üresen tudott menni és csak egy irányban dolgozhatott. Völgynek levágta a gabonát, vissza fel pedig ismét üresen kapaszkodott. De ezek az emberek... — Igazi emberek — mondja az elnök is. — Mikor kiálltak egy-egy nehéz tábla szélére, magam sem birtam, hogy sikerrel járnak. Féltettem őket, aggódtam miattuk. Ki-kiszaladtam a mezőre és csak azt néztem, mennek-e, birják-e még? És mentek! Akik elsőként érkeztek szövetkezetünkbe, közel 300 holdat arattak le... de mit mondanak maguk a „hősök’’ ? — Nem szégyen, idegeskedtünk nem egyszer, egyegy nehezebb pillanatban. A motor hajtott, de a kerék elpörgött — vallja be Kaszás Gábor polgárdi kombájnos — szinte erőtlenné vált az egész gép. Leállni?! Ilyen, a gépe és a maga képességét ismerő kombájnosnak eszébe sem juthat. Így történt, hogy learattunk, amit csak tudtunk, sokszor igen kritikusi veszélyes helyzetben. „Emberség” — milyen magasra emelkedett idén nyáron ez a szó Csórón! Jó volna, ha azok is felfigyelnének rá és nem felejtenék, akik a veszélytelen kapával, vellával sem jelennek meg a földeken. A kombájnosok helytállásáról, bátor munkájáról hallott szavak közben ugyanis képtelenség arról elfeledkezni, hogy sokan kerülik a közös munkát. Tisztességről, kötelességről és emberségről megfeledkezve: Hegedűs Péter