Fejér Megyei Hírlap, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1984. MÁRCIUS 3. SZOMBAT Derkovits-ösztöndíjasok bemutatkozása Tehetséges fiatal képzőművészek — festők, szobrászok, grafikusok — alkotó munkáját segíti a Derkovitsösztöndíj, amelyet 1955-ben alapított az oktatásügyi miniszter a Magyar Képzőművészek Szövetségének javaslatára. Az alapítás óta eltelt harminc esztendő alatt a több száz hajdani ösztöndíjas közül jó néhányan Kossuth-díjas művésszé értek, mint például Kondor Béla vagy Németh József. Az ösztöndíjasok minden esztendőben a Művelődési Minisztérium Tanácsadó Bizottságának adnak számot tevékenységükről. A bizottság tagjait jeles művészek és a képzőművészeti főiskolán tanító mesterek közül a művelődési miniszter nevezi ki. Javaslatot tesznek arra, hogy kik érdemesek az ösztöndíjra, és figyelemmel kísérik az ifjú alkotók művészi fejlődését. Három évvel ezelőtt módosították a beszámolás rendszerét. Lehetővé tették a pályakezdő művészeknek, hogy a nyilvánosság előtt is bemutatkozhassanak, és ezzel egyben beszámolási kötelezettségüknek is eleget tesznek. Az idén februárban az Ernst Múzeumban tekinthetik meg az érdeklődők a Derkovits-ösztöndíjasok elmúlt évi munkáit. A Tanácsadó Bizottság tagjai elemzően értékelik, ki mennyit fejlődött a korábbi eredményeihez képest. Hasznos útmutatásaikkal segítséget, támaszt nyújtanak a további feladatok megoldásához. —cs—i— Váradi Róbert: Drámaíró dilemmái Szanyi Péter: Torzó Maracskó Gabriella: Előtér Szépen magyarul - szépen emberül Tájnyelv - köznyelv „Dzsudinak neveztük el, mert olyan palincolós — elcsavargó, kikapós, mászkáló természetű — ember” — hallottuk egyszer a rádióban. A „palincolós” nincs benne tájszótárainkban, s a szófejtő szótárak sem ismerik, de talán összefügg a palinkázik igével, amely a székelyeknél azt jelenti: „lebeg (pl. a panyókára vetett zeke vagy mente a szélben) ’s ugyanott a pálinkát ,panyóka’ értelmében is használjuk: (pálinkára vette a zekéjét). A ,kukoricacsuhé’, ,kukoricahéj’ jelentésű suskót a televízió szigetközi adásában hallhattuk: ez, akárcsak rokonai, (a susolina, a susorka, susujka) a szlovákból kerültek hozzánk, némileg megmagyarosodva (a szlovák sustkca ,száraz’ jelentésű suchy származéka). Lényegében mezőgazdasági (háziipari) szakszó, de a gányol, öszszegányol ige már „közérdekűbb”, éppen ezért fedeztem föl örömmel az Esti Hírlap egyik színi bírálatában: „A Patika rossz darab. Pontosabban összegányolt végig nem gondolt darab”. Agyengén, rosszul összetákolt jelentésű gányol ige 1785 óta követhető nyomon, de mindeddig nem vált irodalmi nyelvünk szókincsének részévé (az Értelmező Szótár sem vette föl), pedig a nyelvjárásokban: Szatmár, a Szamosháton ma is él. Alkalmasint onnan hozta magával a bírálatíró, s szerencsére a szerkesztő sem húzta ki: mindannyian jól járnánk, ha megragadna irodalmi szókincsünkben ez a kifejező (hangutánzó-hangfestő) szó, ahogy a közelmúltban a többi egykori tájszó is: a kikupálódik, a viszolyog, az óckodik (valamitől), a hőbörög, a pátyol(gat). A .serénykedik’ jelentésű körömködik is megérdemli, hogy (a .csipkedd magad’) belekerüljön az irodalmi és a köznyelvbe; ezt a Rádió Tömörkény István egyik elbeszélésével hintette szét az országban, de nemcsak Szeged körül használják, hanem Debrecen vidékén is mondogatták: „Körömködjetek a dohán körül!” Szeged írója, Móra Ferenc pedig ,szorgosan összegyűjtő jelentésben használta az összekörömködik igét: „Mák ángya az impérium, nem hiába ő körömködte össze az egész vagyonkát”. Nos, körömködjünk mi is: egész csinos kis vagyonkát körömködhetünk még össze, menthetünk meg kallódó, ízes tájszavainkból — sok fölösleges idegen szó helyébe. Szilágyi Ferenc „Föl kéne hozni még egy véka krumplit!” — gondolta, és hangosan ki is mondta mindjárt. Mint a kisgyerek, a homályos konyhába olykor-olykor napfényt szökkentő Renáta szokta. S mint a magaféle, egyedül élő öregasszonyok. És szidta magát, olyan gyalázóan, ahogy mástól életében sohasem tűrte volna Mert amíg az imént azt a zsákalmát kínnal-keservesen végigcipelte, kosaranként, a pincelépcsőkön, eladásra, kiment az eszéből a krumpli. Pedig főznie kell magának is, a malacoknak is. Muszáj megint a konyhából lefelé vezető lépcsőnyílást kibontogatni. Sziszegett. Majdnem elsírta magát. A széket odébbtolni. A linóleumot fölhajtani a csapóajtó deszkáiról. Az ajtót megemelni és a falig támasztani, utána ágaskodni, a konyhaszekrény mellett, a felső kapcsolóig, ami fényt gyújt odalenn. Úgy három esztendeje, hetvenéves korától körülbelül, egyre jobban fájt a háta. Kapáláskor, a permetező cipelésekor, a moslékvivésnél, a darálásnál. De még olyan jelentéktelen munkában is, hogy pár marék csalánt szedjen a jércéinek, tojnának sárgább sárgáját, barna héjú tojást, amilyet elkapkodnak városon. Ez az állandósult kín, este, az ágyába is elkísérte, annyira lekötötte a figyelmét, hogy újabban mindenről megfeledkezett. Lám, most is majdnem a hokedlin feledte a bádlogvékát, az átkozottat, hogy aztán keservesen mászhasson, négykézláb, vissza érte. Már tartott vissza, az aprószemű burgonyával súlyos edényt ki is tette maga elé a konyhapadlóra, mikor a baj megtörtént. Talán a csapóajtó alját meglökhette valahogy a görbedt hátával — gondolt rá vissza később. Mert abban a pillanatban még annyit se tudott mondani, jézsusmáriám, csak úgy érezte, fejére szakad a világ. Végigcsúszott a lökéstől vagy hat lépcsőn, véresre súrolták a deszkafoltok a térdét az elfoszló harisnya alatt. A fejét is megüthette a rácsapódó deszkalap, mert még mindig nagyon zúgott a füle, ahogy ott, fektében a pince nyirkos földjét tapogatva, eszmélkedett. Leült az alsó lépcsőre, fájdalmasan, és arra gondolt, jó lenne most kisírnia mamagát. Hiába, nincs rá idő estig. A malacok máris nyugtalankodnak az ólban. A csibéknek is kását kell vetni, a tányérjukba. Az almát meg letalicskáznia a boltig, az olvadt hótól ragadós faluszéli földúton, legkésőbb tízig ígérte. Tápászkodott is. Nem. Nincs megállás. Pihenni? Majd a sírban, ahol a deszkán egyengetheti majd a fájós hátát, ítéletnapig. ♦ „A fene... ezt az ajtót...” Nem nyílik. Akkor döbbent csak rá, mi lehetett az a nagy zuhogás. Lehet, amikor véletlenségből lebillentette az ajtót, fölborult a szék is. Rá, a hozzátámasztott zsák almával. Zihált. Minden erejét megfeszítette, hogy csak annyira sikerüljön megemelnie, legalább az ujjait aláfeszíthesse a deszkalapnak, talán csak meg tud kapaszkodni majd valamiben. De nem. Az ajtódeszka tényleg úgy feküdt ott a feje fölött, mintha rászakadt volna ez az egész keserves világ. Vagy legalábbis a ház, vályogfalastól, padlásostól, mestergerendástól. Nem nyílik, a keserves úristenit! Mekis János Az ajtó mögött Meg sem bírja moccantani. Vagy hogy csak belőle fogyott volna el, hirtelen, enynyire az erő? Pedig ki kell mennie innen. A malacok. A csibék. Az alma... ó, az az átkozott alma, hogy ráborult. * Megint a lépcső alján ült, fázósan összegű borodva, pedig a bekecsét, mint a fűtött konyhában is mindig, magán hordta a fájós háta miatt. Próbált nyugodtan gondolkozni : ráfordította-e a kulcsot a konyhaajtó zárjában? Be tud-e jönni majd valaki, hogy kiszabadítaná. Talán fölnéz majd hozzá a boltos, ha elunja a várakozást az almára. Esetleg átnéz Julis, a harmadik szomszédból. Vagy... váratlan kinéznek a városból a gyerekek. Ezt, hogy „gyerekek”, egészen úgy szokta magában emlegetni, mintha István nem az öccsének a fia volna, s Renáta lenne a saját ötesztendős unokája. Nem áltatta pedig magát, nem is szoktatta ilyesfajta fényűzéshez az élet. A lelke mélyén nagyon is tudta: „kismenyem” azért a pár tucat tojásért, miért, cirógatja körül, amivel néha, ha hétvégeken hirtelen betoppannak, fölpakolja őket. István is csak azért pazarolja a benzint, őrá, a látogatására, mert tudja, füstölt hússal, gyümölccsel, mikor minek az ideje, meg tudja itt kicsit pakolni a csomagtartót. Csak Renáta nem... Nem, az nem olyan. Az nem a fényesre szidolozott tízforintosokért meg a kötényzsebből elővarázsolt csokoládéért szereti. „Nénje!” — mondotta hangosan. Ahogy Renáta szokta őt szólítani. A kislány helyett. Egy idő múlva azt hitte, mintha a konyhaajtót zörgetné odafönn valaki. „Segítség!” — kiáltotta És eszébe jutott, alább száz méterrel a hegyoldalon a Julis órákig kiabált egy reggel, mikor a nagy hótól nem tudta kinyitni az ajtót. Valaki jött, az biztos. Lám, a kutya is ugat az udvaron. S megint eszébe jött a temérdek kötelesség, amit rég tenni kéne. A csibék. A malacok. Az alma... » Arra riadt, hogy elbóbiskolt. Talán a csalódástól, hogy senki nem jött, mégsem, a kiszabadításéra. Mert amúgy nem szökött ő hozzá, nappal aludni. Nappal? Hiszen már abba született bele, hogy éjjel sem lehetett. Sötét volt még, mikor keltegette az édesanyja, aratni ahogyan mentek. Hát még, mikor a szíve az apját elvitte, esztendőre rá meg az anyja ott maradt neki nagybetegen. Szélütötten. Akkor kellett csak korán kelni. Egyetlen lány létére maga maradt csak otthon a szülői házban. Az öccse is, milyen hamar elszármazott a faluból, ahogy lehetett, vissza sem jött. A béna anyját hát csak maga emelgette, egyedül, mikor tisztába tette, ahogyan az tette őt valamikor, pólyáskorában. ő volt neki a gyereke. Az anyja így alakult fölötte az élet. Mindig ahogyan jött. Másképp nem lehet, el kell fogadni, amíg él az ember. A háborút is ebben a pincében vészelték át. A tetejerogyott házat szinte maga újította meg. A kiveszett jószágot a maga erejéből pótolta. Világéletében idegen szőlőkben teltek a napjai. Hiszen még tavaly is hívták, kapálni, permetezni. Tavaly, evvel a rossz hátával, nem is vállalta először. Aztán, hogy többet ígértek, csak nem kérette tovább magát. A fene ezt a fájós, rossz hátat! Majd egyengetem a sírban, a koporsódeszkán! Ha el leszek temetve... De hiszen itt vagyok eltemetve! — riadt rá hirtelen a kétségbevés. De mégsem kiabált segítségért. (Igaz, ki is hallaná meg, ebben a pusztaságban?) Még inkább nevetni jött kedve. Hogy, lám, megérhette, amit annyit emlegetett, hogy ő majd a sírban fogja kipihenni magát. Itt van hát. * Még akkor is nevetett, amikor rátaláltak, s elvitte már a szirénázó fehér kocsi. Még a kórházi ágyon is csak nevetett, míg meg nem kapta az álomba taszító tűszúrást. S már félálomban, mintha a kislányt látná az ágyához lépni. „Nénje” — motyogta. — Mit mond, néni? — kérdezte tőle az ápolónő. De ő már semmit nem válaszolt. 9. OLDAL