Fejér Megyei Hírlap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
CSOÓRI SÁNDOR 60 ÉVES „Alkonyi napba pille száll, / fekete, vörös pille száll, / az egyik szárnya megsirat, / a másik szárnya megcsodál.” Pásztor a szivárvánnyal A hetvenes évek végén negyven évvel azután, hogy kezdtem irodalommal foglalkozni, és húsz évvel azután, hogy Szófiában a vendéglátóim kérésére írtam egy dolgozatot a fiatal (az akkor fiatal) magyar költőkről, nekifogtam - újból nekifogtam -, hogy kortársaimról írjak. Elkészülni csak az alkalmak által sürgetett, és ezért rövidecske írásaimmal készültem el. Ezek meg is jelentek sorban, ahogy kérték őket, hiszen ezek a kérések mindig egybeestek titkolt szándékaimmal. Egy rossz lelkiállapotomban aztán elpusztítottam a megkezdett - öt-hat gépelt oldalig jutott -írásokat. Méltatlannak éreztem magam a feladathoz, éppen a rossz lelkiállapotom görbe tükrösen ijesztő, torzító képe nyomán, így pusztult el a Szécsi Margitról, a Nagy Lászlóról és a Csoóri Sándorról kezdett írásom mind. Nagy Lászlóról azóta könyvet írtam, bár még tisztázásokra szoruló, Szécsi Margithoz egy üdvözlést, mikor ő érte el a hatodik és hetedik X határát, Csoóri Sándornak most írtam egy közös érdekű verset a Kortárs szerkesztőségének a kérésére - és persze mivel mozgott egy ilyen vershez a gondolatom. A vers dehogy lett olyan, ahogy art azt egy okos ember előre elképzelné, hiszen a vers szabadságot is ad, és, meg is köt. Nagyon keveset lehet egy versben elmondani, bár néha soknak látszik, amit lehet. Egy biztos: a vers szerkezeti és gondolati törvénye határt szab. Ha ősi hetessel kezdi az ember, akkor csak annak az útján mehet, ha pedig szabad verssel kezdi az ember, megint más lesz a parancsolat. Mert adtam azt a címet a Csoóriról kezdett írásomnak, hogy Pásztor a szivárvánnyal, azt se akkor nem tudtam, de más sem tudom. Szép címet akartam adni, ennyi igaz. Tanakodhattunk volna mi, amikor én huszonnégy éves voltam, ő pedig húsz, hiszen a szülőfalum közelében, Hegyfalun gyógyítgatták. De tudtam én? Nemzedékünk költészete akkor még csak annyira látszott, mint a fű József-napkor. Egy-egy korábban sarjadó gyanánt látszott Juhász Ferenc, Nagy László, Fodor András. A rét maga nem mutatkozott addigra, vagyis ezerkilencszázötvenre. Ha tudtuk volna, mi történik a rét földjének a járataiban, talán föl se növekedtünk volna. Egyikünk se. A parasztok jó szimatos ítéleteit annak a múltnak dobtuk vissza, amelytől éppen elszakadóban föl akartunk szállni madár gyanánt a jövő égboltjára. Ezért könnyű becsapni a fiatalságot, mert a jövőakaratban éppen a jövőt magát lehet eltévesztetni vele. Nagy László a Virágénekben fordult el irányban. Nem akarta madárkaságát sárkányságnak látni a tükörben. (1952) Juhász Ferenc a Tékozló országgal mondta ki megkeseredettségét. (1954) Csoóri az úgynevezett kormányprogramos verseivel - valójában a versek előbb megíródtak, mint a kormányprogram - tiltakozott a falu megnyomorítása ellen. Ő az említetteknél nyíltabban, ezért egyszerűbben, de hatása éppen az olvashatóság révén a pályán lévők teljesítményének a hatásával volt egyenértékű, vagy még túlterjedőbb. Ez lett az első csapda Csoóri Sándor közéletiségéhez? Vagy ez a nyilvánvaló és nyilvánvalóan megérdemelt siker alapozta meg - ez így jobb! Csoóri Sándor mostanáig érvényesen működő közéletiségét? Az adott hajlam, vagy a mágneses terek voltak a meghatározóbbak? A Tudósítás a toronyból, aztán az Iszapeső - mind a kettőért járt büntetés! - a közéletiség hasznát igazolta. • Történt, hogy a Dózsa-film készítéséhez Erdélyben is keresett helyszíneket a nagy triász. (Csoóri, Kósa, Sára). Ennek a helyszínkeresésnek a révén fedezte föl a Bartók utáni tanultsággal a mi nemzedékünk, de egészében is a magyar értelmiség, hogy milyen virágoztatásra méltó - és virágzani tudó - kultúra rekedt kívül a határokon. És hogy még kívülrekedtsége folytán is menynyire ad olyan eredetiséget, amiféle eredetiség próbára téve ébreszti, sarkallja az itthoni elhanyagoltat is. Nem ismerném a mezőföldi ugrásokat, ha nem ismertem volna meg előbb a mezőföldi (erdélyi) csárdásokat. Gyümölcsöző tükörjáték lett Csoóriék fölfedezéséből. Ők nem katonák, de művészek, nem perújrafelvételezők,de mint felvételező értők barátkoztak össze az erdélyi magyarság történelmi kultúrájával. A népi helyett is szívesebben mondanék mindig történelmit, mert a népi nem úgy népi, ahogyan félreértik, hanem úgy, mint a nép életének a kohójában kialakult. A táncházmozgalom ennek a történelmi kultúrának a behozatalával , nem pedig valamiféle eszmék kiviteli szándékaival született meg. A népek közötti harag fölszítói és haszonélvezői ezt a talponálló gondolatot állították a feje tetejére, így lehetett rágalmat fogalmazni az üdvözlés szavai helyett. „Igen ám, hogy nem a csűrdöngölőt akarják, hanem a csűrt”! A csűrdöngölő egyébként csak annak a tréfás, gúnyoros úri fogalmazásnak a maradványa, amellyel a legények csűrben folytatott tánctanulását vagy mulatását próbálták az iparosköri báloknál alább tenni. „Döngölik a csűrt, nemhogy a fényes parkettán lejtenének”! Ebben a nagyságos asszonyos gúnyban részük volt bőven Csoóriéknak. Bár a pangás korszakának a nagyságos asszonyi kankolái, epeszakító bábái a kemény legénységet is fölvonultathatták, a sajtót is mozgósíthatták, holott azok a szegény csűrök a falu életének a fölforgatása után már rég nem álltak. Megfogalmazódtak azonban - nem vitázva oktondiakkal, ártókkal és ama kankofákkal, - a Csoóri-esszék. Ha lecsapott föntről az isten nyila, vagy a mennykő, akkor semmi elájulat vagy ájulat - talán csak belső égésnyomok, mert a főnökök köznépe - akár hülyének tettetve magát - elárulta az áruló főnököket, művelődési házakat adott a csűrölő helyett, mikrofont és hangszórót a dalt visszahangzó hegyek és völgyek helyett, a fiúk pedig megfaragták a gyimesi ütőgardont, csináltattak tekerőlantot és dudát a helyben fölébredt mesterekkel, fölszedték a hervadófélben lévő kultúrát a hazai földekről is, mint ahogy a gyöngyharmatot a lepedőt fehérítő asszonykezek. Illyés Gyula mondta egy autóban, Szolnokról hazajövet a hátam mögött: Minden kő, amit rádobnak, alája esik az emelvénynek. Csak gerinc ne törjön... Nem tört gerinc. Csoóri Sándor költészetéről,ami ugyan beszél magáért, írnak mások. Én a cselekvő embert akartam bemutatni - mint nem is őt, hanem mint cselekvése eredményei között állót. Önismeretünkért sokat tett. Az, hogy én gondolkodhattam a magyar nyelvterület terjedelmében, az, hogy énekelni tudom a magyar nyelvterület majdnem minden dallamtípusát, neki köszönhetem. Mert - ahogy az eddig is kiviláglott - nem maradt egymagában. Nagy létszámú művelődési hadosztály együttműködését sugalmazta. TAKÁCS IMRE Csoóri Sándor és Takács Imre 1957-ben a Gorky és a Bajza utca sarkán. Egy nomád értelmiségi, a nemzet rebellise 1978-ban Fotó: Móser Zoltán Vendégem és varázslóm Ebben az átlátszó esőben nagyon magányos lett az erdő. Madarak torkában a lángot elfújta kedvetlen, hanyag szél. Állnak a lombok, mint lovak a szomorúság jászolánál; baljós tükröket rejt a hegyhát s bennük ég és föld öklelését. Ha nem élnél, most elaludnék s nem gondolnék semmi örömre, sem a víz citera-szavára, sem ágyékod villámaira. De fölkönyöklök nyavalyámból, az elmúlásból fölkönyöklök s téged látlak, egyetlen élet kiben a nyár még folytatódik. A nyár, mit az eső kioltott, akárcsak egy boglyatüzet, a nyár, mely olyan zaklató, mint a szerelem vagy mint a rózsák. Az évszakokat folytatod te azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem, ha fölnézel, ragyog a Nap s ki is nyílik, mint egy kapu. Ezen át lépsz be újra hozzám, vendégem és varázslóm vagy - Eláll az eső szívverése s a fű zöld parazsa fölizzik. Amikor jöttél, az volt a mi vasárnapunk Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél, mert mi már olyan öregek vagyunk, mint fönt a padláson az a falióra s a mulatónk már nagyon a temető felé mutat. -olvasom Csoóri Sándor Anyám szavai című versét. Minél mélyebbre merülök a sorokban annál határozottabban látom magam előtt hajlott hátú, fehér hajú, ősz bajuszú, szikár édesapját, aki nyolcvannégy éves volt, amikor 1977-ben bekopogtam hozzájuk szelíd, szerény zámolyi hajlékukba. Mint a hímes tojást, úgy őrizgette fia néhány kötetét, kívülről is tudta egy két versét. Bakos Jánost emlegette, a jó rokont, aki a bibliai Jób nyomorúságára jutott, méltatlanul végezte be életét. Kemény, hajlíthatatlan paraszt volt, természetének végleteiből jutott a költő-utódnak is, akit „hegy-embernek", „vulkán-embernek" mondtak. Hol jeges volt a kedve, hol meg tüzet, lávát fröcsköltek indulatai. Sándor bácsi a világ végére is elgyalogolt volna a fiáért, de a leghosszabb útja csak 120 kilométeres volt, amikor '45 karácsonyán elment érte Pápára, hogy hazahozza. Hazafelé még orvvadászokkal is összehozta őket a véletlen szerencse, a szerencse az volt, hogy nem nézték vadnak sem a fiút, sem az apját. Az apa volt a boltba járó, az ügyintéző, mert az anyának már a kisajtóig is ménke hosszú volt az út. Sok vihart megélt, akárcsak az udvarukon lévő vénséges vén körtefa, néma tanúja háborúnak, békének, balszerencsének, jósorsnak. Csoóri mama volt a tervező, a tiltó, homlokot simogató reményei neki voltak. Reményekkel kelt, szomorúsággal feküdt, mégis ő volt a mindennap újrakezdő, a szüntelenül mindenkiről gondoskodó. A kalapot természetesen az ura hordta, és ő még a látszatát is kerülte annak, hogy náluk asszony rendelte el a dolgokat, ő kormányozta az életet. Kockás berliner kendőjébe burkolva, homlokát félig eltakaró fekete fejkendőjében megadóan viselte sorsát, a küszöbig is hosszú volt neki az út. Mindig csak várakozott, hol a gyerekeire, hol az unokákra. Amikor fia elment Pápára, valósággal belebetegedett. Még álmaiban is féltette. Neki minden vonat kisiklott, neki minden repülő lezuhant, amin a fia utazott. Később az unokájáért remegett, aki a Muzsikás együttessel járta a világot. Érdekes, furcsa helyekről küldött üzeneteket a nagymamának, az egyiket Afganisztánból hozta a posta. Kis házuk egyszerű berendezéséből legélesebben az ódon fakeretes tükörre emlékszem, amelybe Máté evangéliumából vészek idézetet: „Boldogok, akiknek szívük tiszta.” Az egykori „mákgubó-jogarú", maszatos „gyerekkirály” még hitt ebben, de a „mázos kísértet”, a „vigasztalónak vigasztalan” férfi már másféle hitekkel és kételyekkel nézett abból a tükörbe. Mindig átélte sorsa egyik legalapvetőbb ellentmondását: megint becsületes maradtam, de nem csináltam semmit... Öreg szülei szépszerivel azt sem tudták, csütörtök van-e vagy kedd, de ha a fiuk jött, az anya szavai így szóltak: „Amikor jössz, az a mi vasárnapunk". Most már nem a zámolyi házban várják, hanem a temetőben. Édesanyja már nem ijed meg a fölröppenő madártól, nem álmodik hókazlat, hóhegyet, amely a fiát maga alá temeti. Még a krokodilusos tavaktól sem félti. De mostanában megint ráncolja homlokát, aggódik rebellis sorsú fiáért, mert ő is úgy látja, Magyarország, bál ország, hol „disznók dúlják a jácintos temetőket..." Zágoni Erzsébet Sándor bácsi és Csoóri mama 1977-ben Emlékezés egy régi utcára Kis görbe utca: eldobott dinnyeszelet. Köveid: fekete magok, elleptek a legyek. Zsinagógád homloka: kitömött borjú homloka. Kis zsidóid pajesza göndör, laskát lapít sovány kezük, nincs áruházuk, csak istenük, szél hátán jöttek Betlehemből. Ki látta Mózest kócszakállal? Minden éjszaka erre jár, vizet fakaszt a kövekből, vizet fakaszt a falakból s járdád hajnalra csupa sár. Kedvetlenségem rádtekint, tűnődő szemem hátranéz, zsidóleányka köszön vissza, szeme hatágú rettegés. Egy szalmaszál most fölrepül, elevenek látjátok-e? A kis zsidólány sárga csontja repül a sárga semmibe. Anyjához száll: zöld gáz az űrben, apjához száll: lámpaernyő a Holdon, öccséhez száll: négyszögű, száraz szappan egy túlvilági kirakatban. Kis utca, kis utca, Európa mákszem utcája, fekete saradban a halál nyomát gyöngülő szemmel látod-e? Elköltözöm belőled mindörökre, csak emlékeim hagyom itt: szélmalom fáid majd megőrült, madaraid majd fölzabálják.