Fejér Megyei Hírlap, 1994. március (50. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-19 / 65. szám

10. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP HÉTVÉGI MELLÉKLET 150 éve született a hányatott sorsú francia költő Verlaine, a homoduplex „Amilyen mértékben köze­ledsz Isten felé, oly­an mértékben közeledik feléd a Sátán.” (középkori szerzetes) Amikor bárki is bármit akar Paul Verlaine­ről (1844-18%) mondani, szembetalálja magát ezzel a kérdéssel: melyik Ver­laine-t válasszam, s ha még pon­tosabban akarnánk fogalmazni: a költő által felvett maszkok kö­zül melyiket emeljem ki? Annyi bizonyos, hogy Ver­laine igen összetett egyéniség, s aki — ráadásul — még maga is azon igyekszik, hogy más le­gyen, ami éppen... így tehát az e­­gyéniség sokszor még ugyana­zon természetű nüanszára is i­­gencsak oda kell figyelni. Nehéz tehát Verlaine igazi énje közelébe férkőzni, de ha valamelyest is tetten akarjuk ér­ni, akkor nem feledkezhetünk meg arról a sarkallatos tényről, hogy a tükör mindkét oldalát vizsgálnunk kell — a színét és a visszáját, az állatot és az an­gyalt, a tragikát és a bohócot, a testi-érzékiség mocsaraiban fet­­rengő alkoholista vagabundust és a templomok homályos ku­lisszáiban térdre hulló, mélyen vallásos embert. Anélkül, hogy a gondolati szálat részleteseb­ben kifejtenénk, elmondhatjuk róla, hogy Verlaine az úgyneve­zett homoduplex illusztris kép­viselője. Halála pillanatáig e­­gyütt élte meg ezeket az egy­másnak — legalábbis a józan polgári létben — ellentmondó világokat, talán pontosabban: léttöredékeket. Apja, Nicolas Verlaine hidegszívű, rabbiátus ember, anyja Stéphanie Dehée buzgón vallásos asszony, akit fia iránti vak szeretet vezérel, aki minden iránt elnéző, megbo­csátó, lényege e kapcsolatnak az önzetlen odaadás. A gyermek Verlaine sokat utazik, de iskola helyett inkább a Soufflot utcai kabarékocsmák környékén ügyeleg. Semmiféle polgári hi­vatás iránt nem érez kedvet, s egy biztosító társaságnál is csak ímmel ámmal végzi munkáját. A sorsával elégedetlen fiatal­ember hamarosan az alkohol rabja lesz, s ettől a bilincstől so­ha nem is tud majd megszaba­dulni. Egyre inkább a fantázia és az álmok világába menekül, s mondhatnánk, valamiféle köz­tes létben él, amelyben az alko­holmámort szörnyű magáraesz­­mélések követik. Idealista ködben kötött há­zassága hamarosan megromlik, majd egyre inkább zátonyra fu­t. Sokszor durva feleségéhez és fiához is, s egyre szeszélyeseb­bé és kiszámíthatatlanná válik. Börtönnel „fűszerezett” csavar­gások, Rimbaud-val, a Mágikus Angyallal való zaklatott kap­csolata — erről még szólunk — újabb kalandok, fertőben való fetrengések, alpári szerelmek, nagy megbánások... Családja tönkremegy, az oda­adó, hűséges anya is meghal, s Verlaine az egyre ijesztőbb ma­gányba és egyedüllétbe zuhan. Negyvenkét éves korában — tíz évvel halála előtt — már valósá­gos aggastyán. Utolsó éveit két utcalánnyal osztja meg, akiket az utókor egymással vetélkedő „sorshúzásos szeretők”-nek ne­vez. Az ápolatlan, csavargó kül­sejű Verlaine e két feslett nő kö­zött vergődik, pokol az élete. Kórházról kórházra vándorol, mindenütt ismerik már, ahová csak beteszi a lábát — kétes hí­réről és viselt dolgairól. Költői hírneve viszont egyre inkább kezd kibontakozni, sok fiatal költő csodáltja lesz, s Leconte de Lisle halála után a Költők Hercegévé választják. * Részeges csavargó vagy bourgeois semmittevő? Nos, mindenesetre Szent Verlaine se­hol nem fog szerepelni, de az ör­dög Fekete Könyvébe sem kerül a neve. Verlaine helye inkább Bacchus adeptusai és Cupido hí­vei között jelölhető ki. Igazából vallási fellángolásait sem lehet komolyan venni. Gyermekkorá­ból hozza magával a bűnre in­gerlő láz és a morálra való szigo­rú késztetés stigmáit, s e kettős pólusból adódó minden lelki­testi feszültséget. Egész életfo­lyamata rögtönzések szakadat­lan sora. Hol túlságosan gyen­géd, hol erőszakos, hústesti, másszor misztikus, öntetszelgő, naiv vagy egyenesen gyáva. Ne­héz lenne a homoduplex min­den rezzenetét leltárba venni... Lássuk meg Verlaine-t egy fel­villanásnyi időre néhány priz­maüvegen keresztül. Anatole France „falusi vajá­­kos”-nak titulálja. Gide egy hal­latlanul éles szokratészi arcot vizionál. Az igencsak boltoza­tos homlok alatt fölöttébb „san­da” faunszemek. A rendezetlen szakáll egészen a szemvonalig terjed, az állán rendkívül rit­­kás... Jules Renard így jellemzi a világirodalom egyik legkifino­multabb költőjét: „A rémes Ver­laine, komor Szókratész és ko­szos Diogenész: kutya és hiéna. Teljes testében remegve hull a gondosan mögéje tolt székbe. Oh, ez az arcból kibuggyanó ne­vetés, elefántormányhoz hason­latos orr, meg a szemöldök, meg a homlok... Egy részeges istenre hasonlít. Csak a róla alkotott kultuszunk marad meg belőle. Egy gúnyaromhalmaz — sárga nyakkendő, egy elnyűtt felöltő, amely több helyütt egyenesen a test húsára tapad — egy omla­dozó kőfej.” Arthur Symons az I. Ferenc kávéházban pillantja meg: „Ar­ca furcsa volt, ellentmondásos, duzzadó homlok, széles, szinte állatias állkapocs, zavaros faun­szemek. Azonban az összbe­nyomás mégis valami zseniális jelleget öltött magára; különös és egyedülálló humanitás sugár­zott belőle, és az előbb elmon­dottak ellenére egészében vá­lasztékos volt.” A homoduplex újfent. Az egyik Verlaine, egy gön­cökbe burkolt emberroncs, aki sántikálva, lábát húzva jön lefe­lé a Boulevard Saint-Michelre, vándorbotjával — vakok mód­jára — ütögetve a kövezetét; ar­ca morózus, tekintete viszont o­­lyan fenséges, mintha az egy ke­gyetlen és despota istené len­ne... A másik Verlaine: császárka­bátos férfi, tekintélyt követelő fizimiskával, a becsületes pol­gármester sötét öltözékében, s aki hideg méltósága távolából tekint alá reánk. Egy akadémi­kushoz hasonlít — szeretett is volna az lenni! —, vagy valami­féle minden gyanú felett álló i­­gazságügyi minisztériumi tiszt­viselőhöz. Már messziről magá­ra vonta a figyelmet, kirívó volt a koravén rossz fiú, picaro-regé­­nyekbe illő árnyalakjával, s aki éjszakánként rója a Latin Ne­gyed járdáit kocsmát keresve az utolsó pohár elfogyasztásához. Paul Brulat eléggé naturális ál­lapotban pillantja meg egy alka­lommal a költőt: alkoholos delé­­riumában egy utcai vizeldében mosakszik, és arcát egy zsebé­ből előhúzott újsággal törli meg. Az utcagyerekek röhejének tár­gya, de rázza a zokogás, amikor egy Racine-kötet csodálatos so­rait olvassa... Az egyre mélyülő emberi tra­gédiát szomorú sorokban örökí­ti meg Jean Rictus, aki akkor ta­lálkozik vele, amidőn éppen „papírcsákót nyom a fejébe hí­veinek röhögcsélő gyülevész hada, és jómaga olyan részeg, mint a csap, s aztán a következő pillanatban hajadonfőtt alpári refréneket gurgulázik ki magá­ból.” A mindennapi történet vé­ge pedig vagy egy ócska szállo­dai szoba, vagy valamilyen odú egy örömlánnyal, aki kizsebeli az utolsó filléréig... Verlaine bonyolult és sokré­tegű életének csak kis töredékét tudtuk felvillantani e néhány sorban. De talán még időzzünk pár pillanatig a számos botrány­ba fulladó Rimbaud-Verlaine viszonynál. Ne maradjunk meg a dolgok felszínénél és sikam­­lósságánál azonban. Ezt a párost úgy emlegetik, hogy „droie de ménage” (fura egy pár). S ez va­lóban rájuk is szolgált. Verlaine-t állandóan gyötri a kielégületlenség egy olyan va­lósággal szemben, amely való­ságot képtelenség átalakítani, i­­deálisabbá tenni. Rimbaud felől várja a mágikus megváltást, ami azonban egyre csak késik. A nagy kérdés: hol a valódi lét, va­lódi élet? Verlaine megszállot­tan keresi meg, szinte frenetiku­san, annak a Paradicsomnak a biztonságát, amelyet a különös gyermekköltő egyedül volt ké­pes megsejtetni vele. A kezdeti eufória—Verlaine családjával is szakít Rimbaud miatt — lassan kihuny, s a szo­rongás tüzei elkezdenek lobog­ni. Rimbaud látja az „Őrült Szűz” vergődését, de egyre in­kább megveti: az elkényeztetett egykét, a polgárt, a papucsférjet látja már csak benne, amint ol­csó, filléres boldogságot kerget és hajhász... Rimbaud-nak is többre lenne szüksége. Végül Verlaine — a zilált viszony kö­zepette — minden létező straté­giát kipróbál, hogy visszatartsa azt, aki már nem tartozik hoz­zá... Végső kétségbeesésében kétszer is rálő a Démonra, de csak a csuklóján sebesíti meg... S egy újabb melodramatikus je­lenet után Rimbaud rendőrhöz menekül... Verlaine-t letartóz­tatják... * E furcsa, ellentmondásos, sokszor talányos talajon virág­zott ki Paul Verlaine nagyszerű költészete, amely melankolikus zeneiségével elbájol és megba­bonáz mindenkit, aki megnyitja szellemi kapuit az emberi lét pokla és mennyországa előtt... Dienes Ottó POLITIKAI HIRDETÉS LE 1E 1E 4SI 5.SI 6.S 7. X 8. 1 9.1 10.x 11.1X1 12 X jáfer Kuncze Gábor, '' az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: ff 5 _A tnemgjzdjMe­­­uLÉ ilhmávin kutorxr. gonddal szabályozón aj csak K.wmwsank ensam­­ fle me? ma«auk, hogy érzelmi alapon el «Br­ankiihjvéuaaiKigtaadmáneitól lancmkezzal. Az újjáépítés idő­­szaka kosí1Í£/ik.m£j­ii£Íaüpkmei a rendezett tulajdon. a piacra jutás se­­sztése: i pun zas sra4 elleni vascrem­. a helyi szakmai önigazgatás, kiszámít­hashes ilihaó hndraxkra.valamit olyan támogatás, ami a termelőt és A nem a kereskedőt .dmr/a meg l-^ész gazdaságpolitilankat állaga annak he Mh- JMB|­lu­sa,hogy gazdaságunk egyensúlyához nélkülözhetetlen a mezőgazdasag ^^^B*^** gjKB erpon képe vesének megeresné* és az, hogy fals­aink biztonsága érdekében jZLémr . mnd föl* emhernd tassitsuk a mezőgazdasági jövedelem lehetőséget I V\ -------------------------| Országos AG­R­ÁRIN­FORMÁCIÓS RENDSZER keres lehetőleg agrár vagy kertész végzettségű munkatársakat FEJÉR megye területéről. A részletes tájékoztató időpontja: 1994. március 21.14 óra helye: Székesfehérvár, Technika Háza 3. sz. előadóterem /Rákóczi u. 25 . AGRÁRKAPCSOLATOK 94. (1296VtH) 1994. MÁRCIUS 19. SZOMBAT Paul Verlaine Az én meghitt álmom E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret, s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek, és soha csupa másnak, s szeret s megért híven. Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen, hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered, ó jaj, csak ő, s könnyétől, rrmely lassan megered, izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden. Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? — nem tudom, s neve? — emlékszem erre, zengő és lágy nagyon, mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet; nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme, s bús hangja mintha halkan, távolból zengene, mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek. Tóth Árpád fordítása Intelmek III. A hatalomról „A távolságot, mint üveggolyót megkapod...” József A. A hatalom gyengesége és ere­je: „Aki véleményét soha vissza nem vonja, jobban szereti ön­magát, mint az igazságot.” (Jou­­bert) — „Szabad államban min­denki gondolhatja, amit akar, és kimondhatja, amit gondol. (Spi­noza) A kormányzás módszereiből: „A jó pásztor tulajdonsága, hogy megnyírja a juhokat, de nem nyúzza meg őket.” (Sueto­nius) — „Meg kell engedni a szatírát és a panaszt: a visszafoj­tott gyűlölet veszélyesebb, mint a nyílt gyűlölet.” (Diderot) — Ismerős, ellenszenves és lehet, hogy igaz: „Kell, hogy dicsérje­nek, s ezt könnyű elérni. Az iro­dalmárok megrontásához oly kevés költség kell. Sok nyájas­ság és simogatás, meg egy kevés pénz.” (Diderot) A kormányzás stílusáról: „Aki fél a kemény bírálattól, az nem tud kormányozni.” (Sene­ca) — „Nem tud uralkodni, aki minden apróságon fennakad.” — „Az a baj, amiről előre tu­dunk, még ha nehéz is, jól elvi­selhető.” (Seneca és Livius) — „Semmi sincs elrejtve, ami nyil­vánosságra ne kerülne, s olyan titok nincs, ami ki ne tudódnék egyszer.” (Máté Evangéliuma 10,26) — „Elvégzi azt a higgadt hatalom, amit az erőszak nem tud.” (Claudianus) Nyájasan a kollaboránso­­kért: „Urad bűneiért, ha semmi részed nem volt is bennök, szen­vedned kell.” (Horatius) — „Nemcsak a lázadás, a lojalitás is kockázatos.” (Feleki L.) — „Ahol mindenki büdös, egynek a bűze nem érezhető.” (Berrar­­dus) Az önmagukat mentő rágcsá­lókhoz, akik „igaz”célokra hi­vatkoznak: „A döglött oroszlán­nal még a nyulak is szemtelen­­kednek.” — „Az árulókat azok is gyűlölik, akiknek szolgál­nak.” (Tacitus) — „Okos pat­kány menekülés előtt meggyő­ződik arról, hogy valóban süly­­lyed-e a hajó.” (Feleki L.) — „Gyűlöletes madár az, amelyik saját fészkébe piszít.” Intelmek:„Éhes gyomor nem hallgat a parancsokra.” (Seneca) — A hitet elvenni a legnagyobb bűn!... „Ha azonban a népből a hit hiányzik, minden kormány­zás lehetetlen.” (Kung Fu-ce)— „Az állam, amelyben a szellemi ember nem talál otthonra, az a pusztulás elé megy.” (Mo-ce) Végül is minden országnak * (népnek) olyan kormánya van, amilyent megérdemel. Sz.A. A latin bölcsességgel egysze­rűen elintézhetnők: „Olyan az ország, amilyenek a vezetők er­kölcsei.” Hogy fejtől, lábtól, vagy mindkettőtől? Egyáltalán bűzlik-e? Inkább a végektől? Hogy a tárgyiasult bűzből iszap­­szerűen illatanyagot is gyár­tunk? Hogy szaglószervünk mi­lyen? Náthásak vagyunk-e? Ő­­rölt borssal, vagy erőspapriká­val szórják be nyomaikat? Kérdik-e, ugye finom!? Mon­dod-e: igen, nagyon finom! Vagy megvárod, míg orrod vérétől úgysem érzed a bűzt és csak utána mondod: soha ilyen finomat... Nem szagoltál? — kérdik. Eddig? Ezután? Már? Még? Többet? Szagold meg! — „kérlelnek”. Sóhajts mélyeket (ha tudsz)! — mondom én, könnyedén. „Még az ártatlano­kat is hazugságra kényszeríti a szenvedés.” (Publ. Syrus) „Tud­­játok-e, hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő, hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie...” (Szilágyi Domokos) Nem mindig és nem minden hatalom aláz meg nem minden­kit. A demokrácia, anarchia és diktatúra és ezek kifinomult, vagy elkendőzött, de folytono­san egymásba alakuló „bűv”­­körében pillanatnál is rövidebb létünk alatt, hiszem, arra törek­szünk, hogy hasznosak legyünk. Külön és érdekek szerinti cso­portokba tömörülve támogatjuk és támadjuk, felemeljük és le­döntjük, hozsannázzuk és ócsá­roljuk, korlátozzuk és béklyói­tól szabadítva rettegjük a ma­gunk teremtette Hatalmat. Köz­ben sebeket ejtünk, szerzünk és elmúlunk. Arról, hogy válasz­­szunk! Rügyező demokráciák­ban nem mondhatunk le a vá­lasztás lehetőségéről! „Az e­­gyes polgárnak a közdolgok fo­lyásába tekinteni joga, s kötelessége van.” (Kölcsey) Ha mégsem, akkor maradnak a böl­csek „sirámai”: „A bölcs, aki nem akar részt venni a közü­gyekben, azt a büntetést szenve­di, hogy gonoszok és ostobák kormányzata alatt kénytelen él­ni.” (Emerson) „Nehéz dolog hitványabbak uralma alatt áll­ni.” (Demokritosz) Jobb esetben a magabiztatás:„A bölcs ellehet a hatalmas kegye nélkül, de a hatalmas nem lehet el a bölcs ta­nácsa nélkül.” (Bodestede) A hatalom telhetetlen: „Aki­nek többet engednek meg, mint amennyi megilleti, többet kí­ván, mint ami megengedett.” (Publ. Syrus)

Next