Fejér Megyei Hírlap, 1994. március (50. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-19 / 65. szám
10. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP HÉTVÉGI MELLÉKLET 150 éve született a hányatott sorsú francia költő Verlaine, a homoduplex „Amilyen mértékben közeledsz Isten felé, olyan mértékben közeledik feléd a Sátán.” (középkori szerzetes) Amikor bárki is bármit akar Paul Verlaineről (1844-18%) mondani, szembetalálja magát ezzel a kérdéssel: melyik Verlaine-t válasszam, s ha még pontosabban akarnánk fogalmazni: a költő által felvett maszkok közül melyiket emeljem ki? Annyi bizonyos, hogy Verlaine igen összetett egyéniség, s aki — ráadásul — még maga is azon igyekszik, hogy más legyen, ami éppen... így tehát az egyéniség sokszor még ugyanazon természetű nüanszára is igencsak oda kell figyelni. Nehéz tehát Verlaine igazi énje közelébe férkőzni, de ha valamelyest is tetten akarjuk érni, akkor nem feledkezhetünk meg arról a sarkallatos tényről, hogy a tükör mindkét oldalát vizsgálnunk kell — a színét és a visszáját, az állatot és az angyalt, a tragikát és a bohócot, a testi-érzékiség mocsaraiban fetrengő alkoholista vagabundust és a templomok homályos kulisszáiban térdre hulló, mélyen vallásos embert. Anélkül, hogy a gondolati szálat részletesebben kifejtenénk, elmondhatjuk róla, hogy Verlaine az úgynevezett homoduplex illusztris képviselője. Halála pillanatáig együtt élte meg ezeket az egymásnak — legalábbis a józan polgári létben — ellentmondó világokat, talán pontosabban: léttöredékeket. Apja, Nicolas Verlaine hidegszívű, rabbiátus ember, anyja Stéphanie Dehée buzgón vallásos asszony, akit fia iránti vak szeretet vezérel, aki minden iránt elnéző, megbocsátó, lényege e kapcsolatnak az önzetlen odaadás. A gyermek Verlaine sokat utazik, de iskola helyett inkább a Soufflot utcai kabarékocsmák környékén ügyeleg. Semmiféle polgári hivatás iránt nem érez kedvet, s egy biztosító társaságnál is csak ímmel ámmal végzi munkáját. A sorsával elégedetlen fiatalember hamarosan az alkohol rabja lesz, s ettől a bilincstől soha nem is tud majd megszabadulni. Egyre inkább a fantázia és az álmok világába menekül, s mondhatnánk, valamiféle köztes létben él, amelyben az alkoholmámort szörnyű magáraeszmélések követik. Idealista ködben kötött házassága hamarosan megromlik, majd egyre inkább zátonyra fut. Sokszor durva feleségéhez és fiához is, s egyre szeszélyesebbé és kiszámíthatatlanná válik. Börtönnel „fűszerezett” csavargások, Rimbaud-val, a Mágikus Angyallal való zaklatott kapcsolata — erről még szólunk — újabb kalandok, fertőben való fetrengések, alpári szerelmek, nagy megbánások... Családja tönkremegy, az odaadó, hűséges anya is meghal, s Verlaine az egyre ijesztőbb magányba és egyedüllétbe zuhan. Negyvenkét éves korában — tíz évvel halála előtt — már valóságos aggastyán. Utolsó éveit két utcalánnyal osztja meg, akiket az utókor egymással vetélkedő „sorshúzásos szeretők”-nek nevez. Az ápolatlan, csavargó külsejű Verlaine e két feslett nő között vergődik, pokol az élete. Kórházról kórházra vándorol, mindenütt ismerik már, ahová csak beteszi a lábát — kétes híréről és viselt dolgairól. Költői hírneve viszont egyre inkább kezd kibontakozni, sok fiatal költő csodáltja lesz, s Leconte de Lisle halála után a Költők Hercegévé választják. * Részeges csavargó vagy bourgeois semmittevő? Nos, mindenesetre Szent Verlaine sehol nem fog szerepelni, de az ördög Fekete Könyvébe sem kerül a neve. Verlaine helye inkább Bacchus adeptusai és Cupido hívei között jelölhető ki. Igazából vallási fellángolásait sem lehet komolyan venni. Gyermekkorából hozza magával a bűnre ingerlő láz és a morálra való szigorú késztetés stigmáit, s e kettős pólusból adódó minden lelkitesti feszültséget. Egész életfolyamata rögtönzések szakadatlan sora. Hol túlságosan gyengéd, hol erőszakos, hústesti, másszor misztikus, öntetszelgő, naiv vagy egyenesen gyáva. Nehéz lenne a homoduplex minden rezzenetét leltárba venni... Lássuk meg Verlaine-t egy felvillanásnyi időre néhány prizmaüvegen keresztül. Anatole France „falusi vajákos”-nak titulálja. Gide egy hallatlanul éles szokratészi arcot vizionál. Az igencsak boltozatos homlok alatt fölöttébb „sanda” faunszemek. A rendezetlen szakáll egészen a szemvonalig terjed, az állán rendkívül ritkás... Jules Renard így jellemzi a világirodalom egyik legkifinomultabb költőjét: „A rémes Verlaine, komor Szókratész és koszos Diogenész: kutya és hiéna. Teljes testében remegve hull a gondosan mögéje tolt székbe. Oh, ez az arcból kibuggyanó nevetés, elefántormányhoz hasonlatos orr, meg a szemöldök, meg a homlok... Egy részeges istenre hasonlít. Csak a róla alkotott kultuszunk marad meg belőle. Egy gúnyaromhalmaz — sárga nyakkendő, egy elnyűtt felöltő, amely több helyütt egyenesen a test húsára tapad — egy omladozó kőfej.” Arthur Symons az I. Ferenc kávéházban pillantja meg: „Arca furcsa volt, ellentmondásos, duzzadó homlok, széles, szinte állatias állkapocs, zavaros faunszemek. Azonban az összbenyomás mégis valami zseniális jelleget öltött magára; különös és egyedülálló humanitás sugárzott belőle, és az előbb elmondottak ellenére egészében választékos volt.” A homoduplex újfent. Az egyik Verlaine, egy göncökbe burkolt emberroncs, aki sántikálva, lábát húzva jön lefelé a Boulevard Saint-Michelre, vándorbotjával — vakok módjára — ütögetve a kövezetét; arca morózus, tekintete viszont olyan fenséges, mintha az egy kegyetlen és despota istené lenne... A másik Verlaine: császárkabátos férfi, tekintélyt követelő fizimiskával, a becsületes polgármester sötét öltözékében, s aki hideg méltósága távolából tekint alá reánk. Egy akadémikushoz hasonlít — szeretett is volna az lenni! —, vagy valamiféle minden gyanú felett álló igazságügyi minisztériumi tisztviselőhöz. Már messziről magára vonta a figyelmet, kirívó volt a koravén rossz fiú, picaro-regényekbe illő árnyalakjával, s aki éjszakánként rója a Latin Negyed járdáit kocsmát keresve az utolsó pohár elfogyasztásához. Paul Brulat eléggé naturális állapotban pillantja meg egy alkalommal a költőt: alkoholos delériumában egy utcai vizeldében mosakszik, és arcát egy zsebéből előhúzott újsággal törli meg. Az utcagyerekek röhejének tárgya, de rázza a zokogás, amikor egy Racine-kötet csodálatos sorait olvassa... Az egyre mélyülő emberi tragédiát szomorú sorokban örökíti meg Jean Rictus, aki akkor találkozik vele, amidőn éppen „papírcsákót nyom a fejébe híveinek röhögcsélő gyülevész hada, és jómaga olyan részeg, mint a csap, s aztán a következő pillanatban hajadonfőtt alpári refréneket gurgulázik ki magából.” A mindennapi történet vége pedig vagy egy ócska szállodai szoba, vagy valamilyen odú egy örömlánnyal, aki kizsebeli az utolsó filléréig... Verlaine bonyolult és sokrétegű életének csak kis töredékét tudtuk felvillantani e néhány sorban. De talán még időzzünk pár pillanatig a számos botrányba fulladó Rimbaud-Verlaine viszonynál. Ne maradjunk meg a dolgok felszínénél és sikamlósságánál azonban. Ezt a párost úgy emlegetik, hogy „droie de ménage” (fura egy pár). S ez valóban rájuk is szolgált. Verlaine-t állandóan gyötri a kielégületlenség egy olyan valósággal szemben, amely valóságot képtelenség átalakítani, ideálisabbá tenni. Rimbaud felől várja a mágikus megváltást, ami azonban egyre csak késik. A nagy kérdés: hol a valódi lét, valódi élet? Verlaine megszállottan keresi meg, szinte frenetikusan, annak a Paradicsomnak a biztonságát, amelyet a különös gyermekköltő egyedül volt képes megsejtetni vele. A kezdeti eufória—Verlaine családjával is szakít Rimbaud miatt — lassan kihuny, s a szorongás tüzei elkezdenek lobogni. Rimbaud látja az „Őrült Szűz” vergődését, de egyre inkább megveti: az elkényeztetett egykét, a polgárt, a papucsférjet látja már csak benne, amint olcsó, filléres boldogságot kerget és hajhász... Rimbaud-nak is többre lenne szüksége. Végül Verlaine — a zilált viszony közepette — minden létező stratégiát kipróbál, hogy visszatartsa azt, aki már nem tartozik hozzá... Végső kétségbeesésében kétszer is rálő a Démonra, de csak a csuklóján sebesíti meg... S egy újabb melodramatikus jelenet után Rimbaud rendőrhöz menekül... Verlaine-t letartóztatják... * E furcsa, ellentmondásos, sokszor talányos talajon virágzott ki Paul Verlaine nagyszerű költészete, amely melankolikus zeneiségével elbájol és megbabonáz mindenkit, aki megnyitja szellemi kapuit az emberi lét pokla és mennyországa előtt... Dienes Ottó POLITIKAI HIRDETÉS LE 1E 1E 4SI 5.SI 6.S 7. X 8. 1 9.1 10.x 11.1X1 12 X jáfer Kuncze Gábor, '' az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: ff 5 _A tnemgjzdjMeuLÉ ilhmávin kutorxr. gonddal szabályozón aj csak K.wmwsank ensam fle me? ma«auk, hogy érzelmi alapon el «BrankiihjvéuaaiKigtaadmáneitól lancmkezzal. Az újjáépítés időszaka kosí1Í£/ik.m£jii£Íaüpkmei a rendezett tulajdon. a piacra jutás sesztése: i pun zas sra4 elleni vascrem. a helyi szakmai önigazgatás, kiszámíthashes ilihaó hndraxkra.valamit olyan támogatás, ami a termelőt és A nem a kereskedőt .dmr/a meg l-^ész gazdaságpolitilankat állaga annak he Mh- JMB|lusa,hogy gazdaságunk egyensúlyához nélkülözhetetlen a mezőgazdasag ^^^B*^** gjKB erpon képe vesének megeresné* és az, hogy falsaink biztonsága érdekében jZLémr . mnd föl* emhernd tassitsuk a mezőgazdasági jövedelem lehetőséget I V\ -------------------------| Országos AGRÁRINFORMÁCIÓS RENDSZER keres lehetőleg agrár vagy kertész végzettségű munkatársakat FEJÉR megye területéről. A részletes tájékoztató időpontja: 1994. március 21.14 óra helye: Székesfehérvár, Technika Háza 3. sz. előadóterem /Rákóczi u. 25 . AGRÁRKAPCSOLATOK 94. (1296VtH) 1994. MÁRCIUS 19. SZOMBAT Paul Verlaine Az én meghitt álmom E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret, s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek, és soha csupa másnak, s szeret s megért híven. Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen, hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered, ó jaj, csak ő, s könnyétől, rrmely lassan megered, izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden. Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? — nem tudom, s neve? — emlékszem erre, zengő és lágy nagyon, mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet; nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme, s bús hangja mintha halkan, távolból zengene, mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek. Tóth Árpád fordítása Intelmek III. A hatalomról „A távolságot, mint üveggolyót megkapod...” József A. A hatalom gyengesége és ereje: „Aki véleményét soha vissza nem vonja, jobban szereti önmagát, mint az igazságot.” (Joubert) — „Szabad államban mindenki gondolhatja, amit akar, és kimondhatja, amit gondol. (Spinoza) A kormányzás módszereiből: „A jó pásztor tulajdonsága, hogy megnyírja a juhokat, de nem nyúzza meg őket.” (Suetonius) — „Meg kell engedni a szatírát és a panaszt: a visszafojtott gyűlölet veszélyesebb, mint a nyílt gyűlölet.” (Diderot) — Ismerős, ellenszenves és lehet, hogy igaz: „Kell, hogy dicsérjenek, s ezt könnyű elérni. Az irodalmárok megrontásához oly kevés költség kell. Sok nyájasság és simogatás, meg egy kevés pénz.” (Diderot) A kormányzás stílusáról: „Aki fél a kemény bírálattól, az nem tud kormányozni.” (Seneca) — „Nem tud uralkodni, aki minden apróságon fennakad.” — „Az a baj, amiről előre tudunk, még ha nehéz is, jól elviselhető.” (Seneca és Livius) — „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s olyan titok nincs, ami ki ne tudódnék egyszer.” (Máté Evangéliuma 10,26) — „Elvégzi azt a higgadt hatalom, amit az erőszak nem tud.” (Claudianus) Nyájasan a kollaboránsokért: „Urad bűneiért, ha semmi részed nem volt is bennök, szenvedned kell.” (Horatius) — „Nemcsak a lázadás, a lojalitás is kockázatos.” (Feleki L.) — „Ahol mindenki büdös, egynek a bűze nem érezhető.” (Berrardus) Az önmagukat mentő rágcsálókhoz, akik „igaz”célokra hivatkoznak: „A döglött oroszlánnal még a nyulak is szemtelenkednek.” — „Az árulókat azok is gyűlölik, akiknek szolgálnak.” (Tacitus) — „Okos patkány menekülés előtt meggyőződik arról, hogy valóban sülylyed-e a hajó.” (Feleki L.) — „Gyűlöletes madár az, amelyik saját fészkébe piszít.” Intelmek:„Éhes gyomor nem hallgat a parancsokra.” (Seneca) — A hitet elvenni a legnagyobb bűn!... „Ha azonban a népből a hit hiányzik, minden kormányzás lehetetlen.” (Kung Fu-ce)— „Az állam, amelyben a szellemi ember nem talál otthonra, az a pusztulás elé megy.” (Mo-ce) Végül is minden országnak * (népnek) olyan kormánya van, amilyent megérdemel. Sz.A. A latin bölcsességgel egyszerűen elintézhetnők: „Olyan az ország, amilyenek a vezetők erkölcsei.” Hogy fejtől, lábtól, vagy mindkettőtől? Egyáltalán bűzlik-e? Inkább a végektől? Hogy a tárgyiasult bűzből iszapszerűen illatanyagot is gyártunk? Hogy szaglószervünk milyen? Náthásak vagyunk-e? Őrölt borssal, vagy erőspaprikával szórják be nyomaikat? Kérdik-e, ugye finom!? Mondod-e: igen, nagyon finom! Vagy megvárod, míg orrod vérétől úgysem érzed a bűzt és csak utána mondod: soha ilyen finomat... Nem szagoltál? — kérdik. Eddig? Ezután? Már? Még? Többet? Szagold meg! — „kérlelnek”. Sóhajts mélyeket (ha tudsz)! — mondom én, könnyedén. „Még az ártatlanokat is hazugságra kényszeríti a szenvedés.” (Publ. Syrus) „Tudjátok-e, hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő, hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie...” (Szilágyi Domokos) Nem mindig és nem minden hatalom aláz meg nem mindenkit. A demokrácia, anarchia és diktatúra és ezek kifinomult, vagy elkendőzött, de folytonosan egymásba alakuló „bűv”körében pillanatnál is rövidebb létünk alatt, hiszem, arra törekszünk, hogy hasznosak legyünk. Külön és érdekek szerinti csoportokba tömörülve támogatjuk és támadjuk, felemeljük és ledöntjük, hozsannázzuk és ócsároljuk, korlátozzuk és béklyóitól szabadítva rettegjük a magunk teremtette Hatalmat. Közben sebeket ejtünk, szerzünk és elmúlunk. Arról, hogy válaszszunk! Rügyező demokráciákban nem mondhatunk le a választás lehetőségéről! „Az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga, s kötelessége van.” (Kölcsey) Ha mégsem, akkor maradnak a bölcsek „sirámai”: „A bölcs, aki nem akar részt venni a közügyekben, azt a büntetést szenvedi, hogy gonoszok és ostobák kormányzata alatt kénytelen élni.” (Emerson) „Nehéz dolog hitványabbak uralma alatt állni.” (Demokritosz) Jobb esetben a magabiztatás:„A bölcs ellehet a hatalmas kegye nélkül, de a hatalmas nem lehet el a bölcs tanácsa nélkül.” (Bodestede) A hatalom telhetetlen: „Akinek többet engednek meg, mint amennyi megilleti, többet kíván, mint ami megengedett.” (Publ. Syrus)