Fejér Megyei Hírlap, 2006. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-28 / 24. szám

SZOMBAT­I 2006.01.28. M­ég mindig a mo­dern líra képzelt él­csapata után loho­lunk (biztatásért, elégtéte­lért?), noha gyanítjuk, hogy a modernitás tartozékaként fel­fogott haladásnak már nincs markáns, „vektoriális” irá­nya, a líra meg szétoldódott a posztmodern önkifejezés mű­vészi áramlataiban. A verselésből nosztalgikus, „ke­gyeleti” elfoglaltság, nemes félreértés, a kultúra lelkiisme­reti higiéniájának napi szer­tartása lett. Búsulunk is elég­gé... A szép célokra felhúro­zott idegeinkben ott feszít ez a méltóságteljes sértettség, máskülönben minden „oké”, nagyokat leruhaházunk a ha­veri körben, kacagjuk és sirat­juk magunkat. Most új bekez­dést kellene nyitnom a szö­vegben, amit három okból mellőzök: a szerkesztői taka­rékosság rendszerint az első szakaszt tartja nélkülözhető­­nek, amely leginkább magán viseli az írás kezdeti görcseit, továbbá a tárgyam (Gáspár László: Az éjjeli látogató cí­mű verseskötete) egészét fel­mérő „szemhunyorítás” csak a rácsodálkozás teljesség-il­lúziójából következhet, végül „hangulatilag” (no, nem bá­nom, legyen itt egy rokon­szenves képzavar!) máris Gáspár költészete körül lábat­­lankodom. Bizony, hogy a könyv benne áll a hagyo­mányban: a Csemőn 1986- ban éhen halt Ladányi Mihály újkori vágáns stílusa, Faludy 1937-es Villon-átköltéseinek sötét-édes melodikája és a fél­irodalminak tartott sanzonok (bár Ady is írt Nagy Endrének párat) „emészthető” életböl­csessége közrefogta képzetes térben. Gáspár azonban nem tud nyom nélkül eltűnni (a hatá­sok révén „felszívódni”) eb­ben az esztétikai Bermuda­­háromszögben. Ladányi láza­dása még a totalitárius rend­del meghasonlott társadalmi kísérlet napi gyakorlatával pörlekedhetett, Gáspár László szociális színezetű rossz ked­ve (az illetékességek átlátha­tatlansága miatt) már csak el­vi, s leginkább magánjellegű lehet. A központosított társa­dalom megszűntével az „ér­dekképviseleti” vagy közéleti líra elveszítette korábbi jelen­tőségét, sőt, a hatalmi rend új­fajta „poétikájához” képest egyenesen a „falvédőről ér­keznek” azok a szövegek, amelyek ékesszólással pró­bálják meg szabályozni a köz­viszonyokat. A Faludyból átvett Villon­­zene ott lüktet(ne) a megszo­kott balladastrófákban, de a gyakori enjambement (áthaj­tás) szétszaggatja ezt az él­ményt. Gáspár főleg az ana­­kreoni heteseket és a magyar jambusvers negyedfeles min­táját követi (a kötet negyede ilyen), úgy, hogy az áthajló sorok egy emelt stílusú társal­gási nyelv mögé rejtik a met­rumot. (Ezért tartotta egyik recenzense - tévesen - sza­badversnek Gáspár egyné­mely szövegét.) A forma más­ról is árulkodik: ha összeha­sonlítjuk József Attila Villon­­fordításait (1929.) Faludy átirataival, szembetűnő, hogy Gáspár az utóbbira „rezonál”, nem lévén eszköze a „sűrítet­­tebb”, nagyobb „nyomású" versbeszéd megteremtésére. A recenzensek által meg­kockáztatott József Attila - Gáspár László párhuzam leg­feljebb a szóhasználat, a motí­vumok és a verscímekre való direkt utalások szintjén (az érintett József Attila versek: Két hexameter, Baál, Nagyon fáj, Hazám, A Dunánál, Kész a leltár stb.), és nem a mély­­szerkezetben mutathatók ki. Gáspár négy különböző he­lyen használja a szép szó kife­jezést, másutt viszont torlód­nak a durva szavak (szellent, seggem, kurváztad, fossa, szart, baszott, ribanc stb.). Valószínű, hogy nemcsak a költői kvalitás eltérő mértéké­ről van szó, hanem arról a döntő különbségről, hogy Gáspár László „kisemberé­nek" örök sorsa más kérdés­horizontot nyit meg, mint Jó­zsef Attilának a saját léthely­zete rögzíthetetlenségéből táplálkozó „egzisztencialista" lírája. A József Attiláé helyett talán Ladányi költészetét ha­sonlíthatnám össze Gáspáré­val, ott viszont a történelem „forgószínpada" még egészen más kontextust kanyarított a színielőadás köré. Gáspár írásművészete ak­kor kelti bennem a legkisebb hiányérzetet, ha a verseit san­zon szövegekként olvasom. Például Az éjféli látogató utolsó írása, a Juszt se! József Attilá-san konok, Ladányi­­san pimasz, és merészen ele­gyíti Ady mégis­ moráljának földi mását a Lesz maga juszt is az enyém! szövegvilágával (Id. Eisemann Mihály). A megállapításomban nincs iró­nia, hiszen Szép Ernő, Heltai Jenő vagy Szomory Dezső sem tartotta „rangon alulinak” a műfajt. Gáspár lelki alkata, sőt ambíciói sem mondanak ennek ellent, hogy ne is említ­sem bámulatos termékeny­ségét. Az, hogy „javíthatatlan” romantikus, a kötet és ciklus címadó szerelmes verse bizo­nyítja: (különösen a német) romantika felfogása szerint a költészet akkor ábrázolhatja a világot a maga teljességében, ha megelőzően a világot köl­tészetté alakította át, ehhez pedig kell egy médium, a sze­relem. Bár könyvének csak egy tizedét hatják át a szív­ügyek (épp ezért?), ezekből választotta ki a legfontosabb „üzenetet”. Az anyagi világ kopár realitását kéjesen leltá­rozó és monotonul elégedet­len szerző a magány és a sze­relem összekapcsolásával ad­ja meg munkáinak metafizi­kus „gyöngyházfényét”. A romantika - nála is tetten ér­hető - középkor kultuszát (Ladányi-)Villonnal ápolja, s ugyanilyen okból szemezget a keresztény mitológiából is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a múlthoz kötődés enyhít társadalombírálatának radikalizmusán, mintha csak egy a magyar nép zivataros századaiból típusú „alcím­mel” mérsékelné duzzogá­­sait.) Gáspár László romanti­kus mélyénje ráadásul hajlik a szentimentalizmusra; öniró­niája, harsánysága (a Ne végy kölcsön!-ben tizenegy felki­áltójelet számoltam meg, de jó néhány erkölcsi és élet­módbeli „iránymutatás” is ki­­plakátoltatik a kötetben, pél­dául így is, úgy is.... Kapasz­kodj!, Ne hadonálsz!, Ember legyen stb.) „árnyékában" egy szerethető, néha szánható egzisztencia szorong. Siker­éhségét a népszerűséget bi­zonnyal meghozó sanzonos hangütés tudatosabb formai­poétikai vállalása, követése csillapíthatná. Gáspárnak ta­nácsos volna lemondania az eklektikát „eredményező" motivikus utalásokról, mert Petőfi, Ady, Vajda, Juhász Gyula s a már említettek sze­repeltetése csak a filológiát lelkesítheti, ám lírai hozadéka vajmi kevés. (A szógyakori­ságot vizsgálva az álom szó és származékai viszik el a pál­mát, a versek egyharmadában előfordulnak.) A formai meg­oldásokról részben szóltam, csak néhány bosszantó apró­ság: a Ki mondaná meg? ki­lencesei közé egyetlen nyolcas, a Kár tízesei közé egyetlen kilences, az Ősz a városban nyolcasai közé egyetlen kilences, a Megint az álmok nyolcasai közé egyet­len kilences „keveredett”, a strófaszerkezettől sután (ok nélkül?) tér el a Szél, bokrok, fák vagy az Altató neked stb. A két-két sorral eltérő szótag­számú, illetve a megváltozta­tott (rendszerint azonos szó­tagszámúra „kiigazított”) versszakokat nem jegyzem ide. Az Ősz a városban majd­nem szimultán verselésű lett. kár, hogy Gáspár nem vitte végig a jambus mellett (alatt, fölött?) lüktető felező nyolca­sokat: az Ember legyen (itt-ott kibillenő) felező nyolcasai is hamar átadják a helyüket a jambikus jellegű, változatos szótagszámú soroknak. Fur­csállom a verstani bakikat, hi­szen a Leértékelt életben (az első négy sor kivételével) nem szokványos rímképletű és „tömbösített" Chevy Chase „strófákat” produkál. Az elő­előforduló képzavarokat és zsurnalisztikai közhelyeket nyelvi sziporkákkal hozza helyre (komor korom, kitárul­kozó törülköző). A címadás­ról készített statisztikám sze­rint a versek hetven (!) száza­lékának a versszövegből „köl­csönzött” címe van, nagy­jából arányos eloszlással a kezdő sorok vagy a záró sorok kiválasztása tekintetében. Gáspár László sajnos egy na­gyon fontos „hozzáadott ér­tékről” mondott le, így cím­adási gyakorlata egyszerűen csak „kényelmesnek” tűnik. A ciklusok közül poétikailag és invenció tekintetében is a Lakótelepi hajnal „lóg ki” leginkább, a kötetből - sze­rintem - elhagyható lett vol­na. A könyv borítója és a cik­lusokat nyitó oldal „illusztrá­ciói” egészen mást fogtak meg képileg, mint a Gáspár­­szövegek: Tóth Adrien inkább Kafkához „beszélt”. (Ami azért nem kevés!...) Az éjféli látogató vizsgála­ta közben döbbentem rá, hogy Gáspár László költészetének köszönhetem a felismerést, miszerint József Attila vers­nyelve folytathatatlan. József Attilának, épp centenáriuma másnapján „vége lett”, s te­szem hozzá rögtön, a provo­katív kijelentést helyre téve, olyan értelemben, hogy visz­­szavonhatatlanul klasszikus­sá vált. Sokáig „megtévesz­tettek" az ügyes palimpszesz­­tek, imitációk és parafrázisok; termékenynek és izgalmas­nak ígérkezett „kitalálni" az öreg József Attila költészetét, jótékonyan felkavartak a kul­tusz ürügyén űzött szöveg­botrányok, szóval valódi tör­ténésekre vagy ezek esélyére gyanakodtam. De nem! A 21. század már másképp értve nem érti (értheti?) József Atti­lát, tehát elkezdődött a költő korszakonkénti újraolvasása kötelmének kultúrtörténeti folyamata. Gáspár László nyilván nem elég virtuóz vagy rafinált ahhoz, hogy elterelje a figyelmet József Attila „elné­mulásáról"; fennhangon sza­val a maga szoborparkjában, az ezredforduló „holt költői­nek" saját maga fabrikálta panteonjában. Végül is nincs egyedül. Kovács Imre Attila Elmentek a hősök hét­vége Bakonyi István Csepregi János nem piszkálja fel fölöslegesen egy ország indula­tait, mégis érdemes ráfigyelni. A korábban a székesfehérvári Árgushoz is közel álló, fiatal író első kötete a Mindennapi legen­dák címet viseli. Ma is vannak olyan fiatal, tehetséges írók, akik nem bot­ránykeltéssel, a dokumentatív és fiktív elemek tudatos egy­másba mosásával hívják föl magukra a figyelmet. És nem írnak rágalmazó botrány­könyveket, amelyek fölösle­gesen piszkálják föl egy or­szág indulatait. Közben úgy ragaszkodnak a hagyomány pozitív voltához, hogy meg is tudják újítani a prózát, anél­kül, hogy föladnák elveiket, hiteiket. Ezek közé sorolható a korábban az Árgus köreihez is közel állt Csepregi János, akinek első kötete, a Minden­napi legendák a Fiatal írók Szövetsége gondozásában je­lent meg a közelmúltban. Vele kapcsolatban akár az apák és fiúk nemzedékének viszonya fölött is elmélked­hetne e sorok írója, hiszen Csepregi János 1980-ban szü­letett, tehát - főleg prózaíró­nak - még nagyon fiatal. (Ter­mészetesen az életkornak ke­vés köze van az esztétikum­hoz, dehát bizonyos szte­reotípiákat nehéz megkerül­nünk!) Mindamellett igen fontos számára az ősök szere­pe, s vele együtt a derű, a hu­mor, az irónia, a szelídség, az intellektualitás, az érzelem, a hit, a műveltség. A múlt, amit nem kell végképp eltörölni... Mindezeket jól tükrözik például a Töredékek a családi legendáriumból című fejezet írásai. A líraiság és az álom­szerűség jellemzi ezt az írói világot; ugyan van történet, de annak mélyebb összefüggései izgatják szerzőnket inkább. A sztori „ürügy” a mélyebb, lé­lektani dolgok fölfedezésére. Emellett olvasmányos, fordu­latos ez a kispróza, a közép­pontban a nagyszülők sorsá­val, egy-egy gyerekkori em­lékkel, a maguk titokzatos, misztikus mivoltában. Persze „materiális” emlékképek is akadnak, például egy hajdani lekvárfőzésről. A Szégyentelenek című ciklusban olvasható művek a tömörítés kísérletei. Műfaji­­ságuk vitatható, bár Örkény István egypercesei óta a no­velláról is mások a fogalma­ink, mint korábban. S ha az író azt a címet adja egy helyütt, hogy Novella tizennyolc sor­ban, akkor el kell hinnünk ne­ki, hogy novellát ír... Egy be­teg fodrásznő sorsát rajzolja meg egy korszakot jellemző jelenség közbeiktatásával. A lényeg: egy politikus levélben kér véleményt tőle, „szakmai” kérdés­ben. Igen, ez az a korszak, amelyben kéretlen levelek és reklámújságok hada árasztja el postalá­dáinkat, egyben a dömping az elsze­mélytelenedésnek és a piaci szempontok egyeduralmának is a fényes (?) bizonyíté­ka. S ha már Örkény neve elő­került, jegyezzük meg, hogy óhatatlanul is hat Csepregire a nagy előd látásmódja, ráadá­sul a groteszk fogalmát ő is emlegeti. A Rendőrségi gyorsjelentés mottójában vallja: „Azok, akik megmu­tatták: a groteszk a mindenna­pok hiteles tükre.” A kérdés persze itt is az, ami minden if­jú író esetében izgalmas: ho­gyan tud tovább lépni? Ideje persze valószínűleg bőven van, s az valóban ritka, hogy ilyen érett elsőkötettel találja szembe magát az olvasó. Ma­rad ereje a hivatalos nyelv sal­langjainak leleplezésére is (az imént jelzett műben), másfe­lől pedig erősen érzékelhető nála a biblikum, a hitvilág, a teológia szerepe. Azt is gya­níthatjuk, hogy Csepregi Já­nos számára az irodalom ne­mes ürügy arra, hogy a transz­cendencia igazságait kutassa. Szerencsére ettől még nem lesznek didaktikusak az írá­sai, bár a legjobb értelemben vett tanító szándék sem áll tő­le távol. Idekívánkozik egy idézet a Tézis című műből: „De az igazság nem abban nyugszik, hogy elképzelem a tiszta valót, s azt teszem min­denek urává, hanem abban, hogy tudom, milyen a vég­telen. Talán pont azért, mert személyesen ismerem.” A végtelen vágyának nagyon is emberi megnyilvánulása ez itt. A Babilon pedig a végve­szélybe jutott emberiségről megírt vízió, néhol apokalip­tikus színekkel. Nem kíméli az élethazug­ság és a vallás közli terhelő vi­szonyt sem. „Az iskolásbusz felborulását szemlélő közép­korú hölgy nem lassít, ponto­san akar érkezni az istentisz­teletre." S közben a tőzsdén az emberi lelkek ára lesz egyre magasabb. Az írói érzékeny­ség és a valóságismeret tanú­ságjelei az ilyen pillanatok. Az ígéretek cím alatt na­gyobb lélegzetű, terjedelme­sebb írások olvashatók. (Ide került a kötet címadó írása is.) Míves ez a próza, s itt egyre közelebb kerül Csepregi a hagyomá­nyosnak nevezhető el­beszélő módhoz. Tu­lajdonképpen a legen­dák devalválódásának korát boncolgatja, a mindennapi élet, a hét­köznapok furcsaságait, az emberi kicsinyessé­get, a távlathiányt. S itt is van visszapillantás: az ígéretek szatirikus hangon villantja föl a közelmúlt szo­cializmusának jellegzetessé­geit. Láthatjuk tehát az egész könyvön végigvonuló igényt a különböző történelmi idősí­kok együttes vizsgálatára, s azon belül az emberi sorsok hiteles megmutatására. Hiszen mi más lehetne a széppróza feladata? El kell hinnünk neki, ha mondja: novellát ír Mindamellett igen fontos számára az elődök szerepe, a derű, a szelídség, a hit, a műveltség. A múlt, amit nem kell végképp eltörölni... Az ercsi tűztorony Fotó: Gregority Antal FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 13

Next