Fejér Megyei Hírlap, 2006. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-28 / 24. szám
SZOMBATI 2006.01.28. Még mindig a modern líra képzelt élcsapata után loholunk (biztatásért, elégtételért?), noha gyanítjuk, hogy a modernitás tartozékaként felfogott haladásnak már nincs markáns, „vektoriális” iránya, a líra meg szétoldódott a posztmodern önkifejezés művészi áramlataiban. A verselésből nosztalgikus, „kegyeleti” elfoglaltság, nemes félreértés, a kultúra lelkiismereti higiéniájának napi szertartása lett. Búsulunk is eléggé... A szép célokra felhúrozott idegeinkben ott feszít ez a méltóságteljes sértettség, máskülönben minden „oké”, nagyokat leruhaházunk a haveri körben, kacagjuk és siratjuk magunkat. Most új bekezdést kellene nyitnom a szövegben, amit három okból mellőzök: a szerkesztői takarékosság rendszerint az első szakaszt tartja nélkülözhetőnek, amely leginkább magán viseli az írás kezdeti görcseit, továbbá a tárgyam (Gáspár László: Az éjjeli látogató című verseskötete) egészét felmérő „szemhunyorítás” csak a rácsodálkozás teljesség-illúziójából következhet, végül „hangulatilag” (no, nem bánom, legyen itt egy rokonszenves képzavar!) máris Gáspár költészete körül lábatlankodom. Bizony, hogy a könyv benne áll a hagyományban: a Csemőn 1986- ban éhen halt Ladányi Mihály újkori vágáns stílusa, Faludy 1937-es Villon-átköltéseinek sötét-édes melodikája és a félirodalminak tartott sanzonok (bár Ady is írt Nagy Endrének párat) „emészthető” életbölcsessége közrefogta képzetes térben. Gáspár azonban nem tud nyom nélkül eltűnni (a hatások révén „felszívódni”) ebben az esztétikai Bermudaháromszögben. Ladányi lázadása még a totalitárius renddel meghasonlott társadalmi kísérlet napi gyakorlatával pörlekedhetett, Gáspár László szociális színezetű rossz kedve (az illetékességek átláthatatlansága miatt) már csak elvi, s leginkább magánjellegű lehet. A központosított társadalom megszűntével az „érdekképviseleti” vagy közéleti líra elveszítette korábbi jelentőségét, sőt, a hatalmi rend újfajta „poétikájához” képest egyenesen a „falvédőről érkeznek” azok a szövegek, amelyek ékesszólással próbálják meg szabályozni a közviszonyokat. A Faludyból átvett Villonzene ott lüktet(ne) a megszokott balladastrófákban, de a gyakori enjambement (áthajtás) szétszaggatja ezt az élményt. Gáspár főleg az anakreoni heteseket és a magyar jambusvers negyedfeles mintáját követi (a kötet negyede ilyen), úgy, hogy az áthajló sorok egy emelt stílusú társalgási nyelv mögé rejtik a metrumot. (Ezért tartotta egyik recenzense - tévesen - szabadversnek Gáspár egynémely szövegét.) A forma másról is árulkodik: ha összehasonlítjuk József Attila Villonfordításait (1929.) Faludy átirataival, szembetűnő, hogy Gáspár az utóbbira „rezonál”, nem lévén eszköze a „sűrítettebb”, nagyobb „nyomású" versbeszéd megteremtésére. A recenzensek által megkockáztatott József Attila - Gáspár László párhuzam legfeljebb a szóhasználat, a motívumok és a verscímekre való direkt utalások szintjén (az érintett József Attila versek: Két hexameter, Baál, Nagyon fáj, Hazám, A Dunánál, Kész a leltár stb.), és nem a mélyszerkezetben mutathatók ki. Gáspár négy különböző helyen használja a szép szó kifejezést, másutt viszont torlódnak a durva szavak (szellent, seggem, kurváztad, fossa, szart, baszott, ribanc stb.). Valószínű, hogy nemcsak a költői kvalitás eltérő mértékéről van szó, hanem arról a döntő különbségről, hogy Gáspár László „kisemberének" örök sorsa más kérdéshorizontot nyit meg, mint József Attilának a saját léthelyzete rögzíthetetlenségéből táplálkozó „egzisztencialista" lírája. A József Attiláé helyett talán Ladányi költészetét hasonlíthatnám össze Gáspáréval, ott viszont a történelem „forgószínpada" még egészen más kontextust kanyarított a színielőadás köré. Gáspár írásművészete akkor kelti bennem a legkisebb hiányérzetet, ha a verseit sanzon szövegekként olvasom. Például Az éjféli látogató utolsó írása, a Juszt se! József Attilá-san konok, Ladányisan pimasz, és merészen elegyíti Ady mégis moráljának földi mását a Lesz maga juszt is az enyém! szövegvilágával (Id. Eisemann Mihály). A megállapításomban nincs irónia, hiszen Szép Ernő, Heltai Jenő vagy Szomory Dezső sem tartotta „rangon alulinak” a műfajt. Gáspár lelki alkata, sőt ambíciói sem mondanak ennek ellent, hogy ne is említsem bámulatos termékenységét. Az, hogy „javíthatatlan” romantikus, a kötet és ciklus címadó szerelmes verse bizonyítja: (különösen a német) romantika felfogása szerint a költészet akkor ábrázolhatja a világot a maga teljességében, ha megelőzően a világot költészetté alakította át, ehhez pedig kell egy médium, a szerelem. Bár könyvének csak egy tizedét hatják át a szívügyek (épp ezért?), ezekből választotta ki a legfontosabb „üzenetet”. Az anyagi világ kopár realitását kéjesen leltározó és monotonul elégedetlen szerző a magány és a szerelem összekapcsolásával adja meg munkáinak metafizikus „gyöngyházfényét”. A romantika - nála is tetten érhető - középkor kultuszát (Ladányi-)Villonnal ápolja, s ugyanilyen okból szemezget a keresztény mitológiából is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a múlthoz kötődés enyhít társadalombírálatának radikalizmusán, mintha csak egy a magyar nép zivataros századaiból típusú „alcímmel” mérsékelné duzzogásait.) Gáspár László romantikus mélyénje ráadásul hajlik a szentimentalizmusra; öniróniája, harsánysága (a Ne végy kölcsön!-ben tizenegy felkiáltójelet számoltam meg, de jó néhány erkölcsi és életmódbeli „iránymutatás” is kiplakátoltatik a kötetben, például így is, úgy is.... Kapaszkodj!, Ne hadonálsz!, Ember legyen stb.) „árnyékában" egy szerethető, néha szánható egzisztencia szorong. Sikeréhségét a népszerűséget bizonnyal meghozó sanzonos hangütés tudatosabb formaipoétikai vállalása, követése csillapíthatná. Gáspárnak tanácsos volna lemondania az eklektikát „eredményező" motivikus utalásokról, mert Petőfi, Ady, Vajda, Juhász Gyula s a már említettek szerepeltetése csak a filológiát lelkesítheti, ám lírai hozadéka vajmi kevés. (A szógyakoriságot vizsgálva az álom szó és származékai viszik el a pálmát, a versek egyharmadában előfordulnak.) A formai megoldásokról részben szóltam, csak néhány bosszantó apróság: a Ki mondaná meg? kilencesei közé egyetlen nyolcas, a Kár tízesei közé egyetlen kilences, az Ősz a városban nyolcasai közé egyetlen kilences, a Megint az álmok nyolcasai közé egyetlen kilences „keveredett”, a strófaszerkezettől sután (ok nélkül?) tér el a Szél, bokrok, fák vagy az Altató neked stb. A két-két sorral eltérő szótagszámú, illetve a megváltoztatott (rendszerint azonos szótagszámúra „kiigazított”) versszakokat nem jegyzem ide. Az Ősz a városban majdnem szimultán verselésű lett. kár, hogy Gáspár nem vitte végig a jambus mellett (alatt, fölött?) lüktető felező nyolcasokat: az Ember legyen (itt-ott kibillenő) felező nyolcasai is hamar átadják a helyüket a jambikus jellegű, változatos szótagszámú soroknak. Furcsállom a verstani bakikat, hiszen a Leértékelt életben (az első négy sor kivételével) nem szokványos rímképletű és „tömbösített" Chevy Chase „strófákat” produkál. Az előelőforduló képzavarokat és zsurnalisztikai közhelyeket nyelvi sziporkákkal hozza helyre (komor korom, kitárulkozó törülköző). A címadásról készített statisztikám szerint a versek hetven (!) százalékának a versszövegből „kölcsönzött” címe van, nagyjából arányos eloszlással a kezdő sorok vagy a záró sorok kiválasztása tekintetében. Gáspár László sajnos egy nagyon fontos „hozzáadott értékről” mondott le, így címadási gyakorlata egyszerűen csak „kényelmesnek” tűnik. A ciklusok közül poétikailag és invenció tekintetében is a Lakótelepi hajnal „lóg ki” leginkább, a kötetből - szerintem - elhagyható lett volna. A könyv borítója és a ciklusokat nyitó oldal „illusztrációi” egészen mást fogtak meg képileg, mint a Gáspárszövegek: Tóth Adrien inkább Kafkához „beszélt”. (Ami azért nem kevés!...) Az éjféli látogató vizsgálata közben döbbentem rá, hogy Gáspár László költészetének köszönhetem a felismerést, miszerint József Attila versnyelve folytathatatlan. József Attilának, épp centenáriuma másnapján „vége lett”, s teszem hozzá rögtön, a provokatív kijelentést helyre téve, olyan értelemben, hogy viszszavonhatatlanul klasszikussá vált. Sokáig „megtévesztettek" az ügyes palimpszesztek, imitációk és parafrázisok; termékenynek és izgalmasnak ígérkezett „kitalálni" az öreg József Attila költészetét, jótékonyan felkavartak a kultusz ürügyén űzött szövegbotrányok, szóval valódi történésekre vagy ezek esélyére gyanakodtam. De nem! A 21. század már másképp értve nem érti (értheti?) József Attilát, tehát elkezdődött a költő korszakonkénti újraolvasása kötelmének kultúrtörténeti folyamata. Gáspár László nyilván nem elég virtuóz vagy rafinált ahhoz, hogy elterelje a figyelmet József Attila „elnémulásáról"; fennhangon szaval a maga szoborparkjában, az ezredforduló „holt költőinek" saját maga fabrikálta panteonjában. Végül is nincs egyedül. Kovács Imre Attila Elmentek a hősök hétvége Bakonyi István Csepregi János nem piszkálja fel fölöslegesen egy ország indulatait, mégis érdemes ráfigyelni. A korábban a székesfehérvári Árgushoz is közel álló, fiatal író első kötete a Mindennapi legendák címet viseli. Ma is vannak olyan fiatal, tehetséges írók, akik nem botránykeltéssel, a dokumentatív és fiktív elemek tudatos egymásba mosásával hívják föl magukra a figyelmet. És nem írnak rágalmazó botránykönyveket, amelyek fölöslegesen piszkálják föl egy ország indulatait. Közben úgy ragaszkodnak a hagyomány pozitív voltához, hogy meg is tudják újítani a prózát, anélkül, hogy föladnák elveiket, hiteiket. Ezek közé sorolható a korábban az Árgus köreihez is közel állt Csepregi János, akinek első kötete, a Mindennapi legendák a Fiatal írók Szövetsége gondozásában jelent meg a közelmúltban. Vele kapcsolatban akár az apák és fiúk nemzedékének viszonya fölött is elmélkedhetne e sorok írója, hiszen Csepregi János 1980-ban született, tehát - főleg prózaírónak - még nagyon fiatal. (Természetesen az életkornak kevés köze van az esztétikumhoz, dehát bizonyos sztereotípiákat nehéz megkerülnünk!) Mindamellett igen fontos számára az ősök szerepe, s vele együtt a derű, a humor, az irónia, a szelídség, az intellektualitás, az érzelem, a hit, a műveltség. A múlt, amit nem kell végképp eltörölni... Mindezeket jól tükrözik például a Töredékek a családi legendáriumból című fejezet írásai. A líraiság és az álomszerűség jellemzi ezt az írói világot; ugyan van történet, de annak mélyebb összefüggései izgatják szerzőnket inkább. A sztori „ürügy” a mélyebb, lélektani dolgok fölfedezésére. Emellett olvasmányos, fordulatos ez a kispróza, a középpontban a nagyszülők sorsával, egy-egy gyerekkori emlékkel, a maguk titokzatos, misztikus mivoltában. Persze „materiális” emlékképek is akadnak, például egy hajdani lekvárfőzésről. A Szégyentelenek című ciklusban olvasható művek a tömörítés kísérletei. Műfajiságuk vitatható, bár Örkény István egypercesei óta a novelláról is mások a fogalmaink, mint korábban. S ha az író azt a címet adja egy helyütt, hogy Novella tizennyolc sorban, akkor el kell hinnünk neki, hogy novellát ír... Egy beteg fodrásznő sorsát rajzolja meg egy korszakot jellemző jelenség közbeiktatásával. A lényeg: egy politikus levélben kér véleményt tőle, „szakmai” kérdésben. Igen, ez az a korszak, amelyben kéretlen levelek és reklámújságok hada árasztja el postaládáinkat, egyben a dömping az elszemélytelenedésnek és a piaci szempontok egyeduralmának is a fényes (?) bizonyítéka. S ha már Örkény neve előkerült, jegyezzük meg, hogy óhatatlanul is hat Csepregire a nagy előd látásmódja, ráadásul a groteszk fogalmát ő is emlegeti. A Rendőrségi gyorsjelentés mottójában vallja: „Azok, akik megmutatták: a groteszk a mindennapok hiteles tükre.” A kérdés persze itt is az, ami minden ifjú író esetében izgalmas: hogyan tud tovább lépni? Ideje persze valószínűleg bőven van, s az valóban ritka, hogy ilyen érett elsőkötettel találja szembe magát az olvasó. Marad ereje a hivatalos nyelv sallangjainak leleplezésére is (az imént jelzett műben), másfelől pedig erősen érzékelhető nála a biblikum, a hitvilág, a teológia szerepe. Azt is gyaníthatjuk, hogy Csepregi János számára az irodalom nemes ürügy arra, hogy a transzcendencia igazságait kutassa. Szerencsére ettől még nem lesznek didaktikusak az írásai, bár a legjobb értelemben vett tanító szándék sem áll tőle távol. Idekívánkozik egy idézet a Tézis című műből: „De az igazság nem abban nyugszik, hogy elképzelem a tiszta valót, s azt teszem mindenek urává, hanem abban, hogy tudom, milyen a végtelen. Talán pont azért, mert személyesen ismerem.” A végtelen vágyának nagyon is emberi megnyilvánulása ez itt. A Babilon pedig a végveszélybe jutott emberiségről megírt vízió, néhol apokaliptikus színekkel. Nem kíméli az élethazugság és a vallás közli terhelő viszonyt sem. „Az iskolásbusz felborulását szemlélő középkorú hölgy nem lassít, pontosan akar érkezni az istentiszteletre." S közben a tőzsdén az emberi lelkek ára lesz egyre magasabb. Az írói érzékenység és a valóságismeret tanúságjelei az ilyen pillanatok. Az ígéretek cím alatt nagyobb lélegzetű, terjedelmesebb írások olvashatók. (Ide került a kötet címadó írása is.) Míves ez a próza, s itt egyre közelebb kerül Csepregi a hagyományosnak nevezhető elbeszélő módhoz. Tulajdonképpen a legendák devalválódásának korát boncolgatja, a mindennapi élet, a hétköznapok furcsaságait, az emberi kicsinyességet, a távlathiányt. S itt is van visszapillantás: az ígéretek szatirikus hangon villantja föl a közelmúlt szocializmusának jellegzetességeit. Láthatjuk tehát az egész könyvön végigvonuló igényt a különböző történelmi idősíkok együttes vizsgálatára, s azon belül az emberi sorsok hiteles megmutatására. Hiszen mi más lehetne a széppróza feladata? El kell hinnünk neki, ha mondja: novellát ír Mindamellett igen fontos számára az elődök szerepe, a derű, a szelídség, a hit, a műveltség. A múlt, amit nem kell végképp eltörölni... Az ercsi tűztorony Fotó: Gregority Antal FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 13