Fejér Megyei Hírlap, 2022. október (67. évfolyam, 229-254. szám)

2022-10-22 / 247. szám

10 FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 2022. OKTÓBER 22., SZOMBAT Ünnep TIHANYI TAMÁS szerkesztoseg@fmh.hu Még ma is sokan szembesülnek azzal, hogy család­tagjaikat miként tette tönkre a kom­munista diktatúra brutális változata, amitől csak 1956- ban váltotta meg a magyarságot a forradalom, hogy bukásával átadja a helyet egy vala­mivel enyhébb, szocialista változat­nak. Egy ilyen­ tör­­ténet következik. „Ősz húrja zsong, jajong, bu­­song a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón”, írta Paul Verlaine. Ezt a sorát az Őszi chanson című versnek hadmű­veleti jelszóként használták a második világégés során, amely kegyetlen veszteséget jelentett a hazának, nemkülönben az, ami utána jött. Az őszi napon, amikor a fák lombkoronájába már vöröst és sárgát festett az idő múlása, ezek a sorok jutnak eszembe, amikor a Mátrában rákanyarodok az egykori recs­ki kényszermunkatábor felé vezető keskeny útra. A szürke aszfaltcsíkra a fák két oldalról árnyékot vetnek, majd ezek az árnyak, mintha az egykori rabok szellemei lennének, egé­szen a kapuig kísérnek. A bejárat deszkáin néhány nemzeti szalag, bent, a mai mú­zeum területén a kerítés egy ré­sze még az eredeti. Nem először járok a pokoli helyen, mindjárt eljöttem, amint lehetett őszintén írni róla a rendszerváltás idején. Most a közelbe vetett egy fel­adat, és egyik munkatársamat rávettem, jöjjön el velem egy történelmi időutazásra. Útra, amit szerintem minden magyar­nak kötelessége lenne megten­nie legalább egyszer az életben. Ahogy belépünk, mellettünk egy őrtorony magasodik, kissé odébb pedig emlékmű mind­azok nevével, akik itt rabos­kodtak egykor. Akivel eljöttem, szótlanul olvassa a neveket, és tekintete végigfut a sorokon, ahol a sajátját keresi. A K be­tűknél. Egyik pillanatról a má­sikra a döbbenet fátyla borítja el az arcát: a saját családnevét lát­ja, mellette egy férfi keresztne­vével. Kereskedő Jenő - ez áll a táblán. Mintha megroggyanna a térde, de lehet, ezt csak én képzelem. Megváltozott han­gon kérdezi: Lehetséges volna, hogy ő... A rokonom? Ott helyben megkeresem az interneten egy elektronikus könyvtár segítségével Böször­ményi Géza­ „Recsk 1950— 1953, Egy titkos kényszer­munkatábor története” című könyvében Kereskedő Jenő nevét, amely mellett először ennyit találok: „Volt rab. Hu­szonegy éves szabósegéd volt, amikor 1950-ben letartóztatták. Recskre internálták, 1953-ban szabadult. Utána szabóként dol­gozott nyugdíjazásáig. Az inter­jú készítése idején Budapesten élt. Elhunyt.” Mint később kinyomoztuk, ő munkatársam kecskeméti új­ságíró édesapjának az unoka­­testvére volt. A Rákosi-féle kommunista diktatúra munkatáborai közül Recsk volt a legkegyetlenebb. A magyar Gulágon 1950-től három éven át bírósági ítélet nélkül másfél ezer politikai fo­goly raboskodott, akikkel nem kellett elszámolni. Szenvedett ott szociáldemokrata, egykori horthysta katonatiszt, papok, grófok, nagygazdák, bárki oda kerülhetett, aki vétett a kommu­nista rendszer ellen, hazafinak számított, harcolt a szovjetek ellen, vagy csak rosszkor volt rossz helyen. A tábort egy há­romméteres, kettős drótkerítés vette körbe, annak mentén öt­­venméterenként őrtornyokat ácsoltak, így az évek során csu­pán két embernek sikerült meg­szöknie. Recskre még az őröket is büntetésből vezényelték. Hajnali öt órától estig kellett követ törniük a bányában, ami­től a foglyok egyre gyengültek. Aki nem bírta ki a földi poklot, azon már Sztálin 1953-as halá­la sem segített: ezután felszá­molták a lágert, amelynek volt olyan lakója, aki előtte megjárt náci koncentrációs tábort is, de Recsket tartotta szörnyűbbnek. A legnevesebb rabok egyike Kéri Kálmán volt, a tüzértiszt, aki a világháború végén vezér­kari ezredesként szolgálta az I. magyar hadsereget. A vereség után Recskre került. Túlélte, ám a tábor feloszlatásakor négy és fél évre ítélték. A rendszerváltás után az első szabad parlament legidősebb képviselője lett. Faludy György jelentős köl­tőnek számított már a harmin­cas években, élt Párizsban, majd Marokkón át az Egyesült Álla­mokba távozott. A háborúban amerikai katonaként harcolt a távol-keleti hadszíntéren, 1946- ban tért haza és a Népszava újságírójaként helyezkedett el, 1950-ben Recskre internálták. A táborban fejben írt verseket. A forradalom ismét nyugatra sodorta, de hazajött, a rendszer­­váltás után itthon élt. Életének egy fejezete nekünk, fehérvári­aknak nem annyira szép emlék, mert az ő vezetésével döntötték le 1947-ben Prohászka püspök szobrát a fővárosban. (A szobor fő alakja ma a Prohászka-em­­léktemplom mellett látható.) Michnay Gyula sorsa sem kevésbé izgalmas. Apja katona­tiszt volt, anyját németellenes­­sége miatt le akarta tartóztatni a Gestapo, de agyonlőtte magát. Michnay a háború után a Szö­vetséges Ellenőrző Bizottság­nál tolmácsként dolgozott, ezért 1947-ben Recskre vitték. 1951 májusában a táborból hét társá­val megszökött. Harmincezer ávós kereste őket, mindenkit el­fogtak, csak neki sikerült átjut­nia a határon és a Szabad Euró­pa Rádióban beolvasta hatszáz rabtársának nevét. Tabódy István Ludovikát végzett és a háború alatt hu­szártisztként harcolva sebesült meg. A vereség után internál­ták, Recskén raboskodott. Ka­tolikus pap lett, de még akkor sem hagyták békén, 1961-ben letartóztatták és 12 évre ítélték, 1973-ban szabadult. Összesen 19 évet töltött börtönben, majd Fehérváron szolgált, Csabdi, Kisláng és Bicske plébánosa lett. Mielőtt 2000-ben meghalt, még interjút készíthettem vele a fehérvári kórházban. Böszörményi Géza köny­vében megszólaltatta recski útitársam rokonát, az 1929-ben született Kereskedő Jenőt, egy­kori budapesti szabómestert is. Őt idézzük.­­ 195Q. április elején a Szőnyi út sarkán, a velünk szemben levő házba mentünk volna át az egyik barátunkhoz. Nem találtuk otthon, és ahogy kijöttünk a Kozma Sanyi ba­rátommal együtt, megláttunk a ház oldalán egy nagy plakátot, Sztálint és Rákosi Mátyást áb­rázolta. Szemben álltunk a pla­káttal, az utcában egy lelket sem láttunk, illetve jobbra tőlem ötméternyire egy öt-hat éves kisgyerek játszott a homokban, őtőle nem tartottunk, tehát meg­néztük a plakátot és elkövettük azt a butaságot, hogy ráköpköd­tünk, tudatosan, ötször-hatszor vagy még többször. Utána ha­zamentünk, harmincméternyire édesanyámhoz, és készültünk az ebédhez. Alighogy haza­érek, anyám tálalja az ebédet, jön az egyik szomszéd néni és mondja: „Jenő, mit csináltatok? Rohanjatok vissza, mert a gye­rek jelentette az apjának, hogy Sanyi és Jenő ráköpött a Sztálin és a Rákosi plakátjára! Rohan­jatok vissza, mert a gyerek jön az apjával a ház elé és megnézi, hogy tényleg rá van-e köpve.” Rohantunk vissza a Sanyival, és papírral kezdtük törölgetni a plakátot. Ebben a pillanatban jelent meg a kisgyerek az ap­jával, Tiszavérrel, így hívták. Ismertük jól, mert a velünk szemben levő házban házmes­ter volt. Törölgettük a plakátot. Ránk nézett és azt mondta: „Ti voltatok azok? Ti köptétek le a plakátot?” Hát úgy gondoltuk, hogy ebből nagy baj nem lehet, és elvállaltuk, pláne, ott volt a szemtanú, a kis ötéves gyerek, nem tagadhattuk le. „Igen, mi köptük le, de már le is töröljük, tetszik látni? Már töröljük is...” „Hát nem úgy van az, mert aki a Sztálin elvtársat leköpi, meg Rákosi elvtársat, annak a továb­biakban kell számolni a bünte­téssel... Bemegyünk a rendőr­ségre.” A fiúk azt hitték, nem lehet nagyobb baj, legfeljebb kap­nak valamilyen pénzbírságot. Azonban a rendőrségről átvit­ték őket az Andrássy út 60.-ba, majd onnan tovább a Markó utcai ÁVH-kirendeltségre. Ott aztán nekik estek, gumibottal verték őket.­­ Előretartott két kézzel kellett állnunk. Megmondták, hogy ne csukjam be az ujjaimat, mert eltöri az ujjamat. Tartot­tam a kezemet, és huszonötöt, ötvenet, az isten tudja, vagy talán százat is belecsaptak. Az egyik ávós, amilyen erővel csak tudta, suhintotta a gumibotot a két tenyerembe, és amikor az megvolt, hasra kellett feküd­nöm, levenni a cipőt, az egyik rám tette a lábát, a térdemet fel kellett így hajtanom, mezítláb voltam, és ütötték ugyanígy. Olyan dagadtra verték a keze­met és a lábamat, mintha egy kilós kenyér lett volna minden darab testrészem, olyan volt. Ezt ismételték kétszer, há­romszor, aztán éheztették, csak vizet kapott. Amikor Jenő már szédelgett az éhségtől, enni kért. Ez volt a válasz: — Jóságos hangon mondta: „Éhes?” Mondom: „Igen, na­gyon éhes vagyok, három napja nem ettem...” „Na jöjjön”, azt mondja, és kivezetett ebből a szobából, be az ő szobájába, de nem fogadta el az udvariassá­gomat, én mentem előre a szo­bájába. Becsukta maga mögött az ajtót. Olyan 165 cm magas, borzasztó erős felsőtestű, szé­les vállú volt, azt mondták róla, birkózó lehetett valamikor. Be­csukta maga mögött az ajtót, és megfogja jobb kézzel vagy bal kézzel, nem tudom biztosan, a grabancomat, a mellkasomat, megmarkolja, és nem tudom, hogy hányat, ameddig ő el nem fáradt, ököllel ütött arc­ba, szembe. Ömlött a vérem, a gennyem, a szemem majd ki­folyt, az orromból patakokban ömlött a vér, a számból is, ami alul-felül felrepedt, és ő csak ütött, ütött. Április 21-én internálták Kistarcsára, és a következő év januárjában került Recskre. Bö­szörményi könyvében többet nem szerepel Jenő, aki Faludy barakkjába került, és sokat kö­szönhetett az írónak, aki igye­kezett őt szellemileg­ lélekben egyben tartani. Kereskedő Jenő fia, Tamás kiváló művész, a Zeneaka­démia egyetemi tanára lett a zongora tanszéken. Apjára úgy emlékezik, mint aki nem sokat és nem szívesen beszélt a recski időszakról, ezt egyébként meg­tiltották az egykori elítélteknek. Gyakran csontot evett, annyira éhes volt, az elégtelen táplálko­zás mellett kellett embertelen munkát végeznie a kőbányá­ban, miközben, mint mások is, azzal tartotta elméjét épségben, hogy Faludy fejben kitalált ver­seit tanulta. A mája azonban nem bírta a szörnyűségeket, amiket ennie kellett, és annak „Igen, mi köp­tük le, de már töröljük is" „Aki Sztálin, meg Ráko­si­ elvtársat leköpi, annak számolnia kell a büntetéssel..." ellenére, hogy soha nem ivott alkoholt, súlyos májbetegség­ben szenvedett egész életében, végül ez vitte el 2003-ban. Előtte azonban hűségéért és kitartásáért még megajándé­kozta az Isten. Mialatt a haláltá­borban szenvedett, megfogad­ta, ha élve szabadul, elmegy a templomba, ahová még szabad életében járt, és hálát ad Terem­tőjének, így is történt. Ima után a templomból eljőve találkozott egy gyönyörű nővel, aki a kö­zeli óvodában dolgozott. Vélet­len lett volna vagy isteni kegy? Mindenesetre az a hölgy lett a felesége, életének párja, aki ha­láláig, nagy szeretetten tartott ki mellette. Kereskedő Jenő egyike volt azoknak, aki bár fizikailag túl­élte a kommunisták őrjöngését, ám szabadulása után nem le­hetett már soha többé ugyano­lyan, mint amilyen előtte volt, vagy lehetett volna. Megölni nem sikerült, de egészségét és lelkének egy darabját biztosan otthagyta a Mátrában. Ahol a szarvasok bőgése után mosta­nában mintha az egykori ha­lálra szántak sóhaját is hallani lehetne. Néhány köpés A POKOLRA VETETTE KÁRPÁTHY KAMU. Az egyik barakkot újra felépítették, hogy örök mementó legyen Szél­tépte nemzeti színű szalagok a bejáratnál: zarándokhely lett a recski haláltábor Fotók: TT KECSKÉS ANDRÁS KENÉZ GÉZA KERBOLT LAJOS KERESKEDŐ JENŐ KERÉKFY ZOLTÁN Keresztesi Lóránt KERNER OTTÓ KERTÉSZ IMRE Kereskedő Jenő neve az emlékmű tábláján a többi rab között

Next