Fejér Megyei Hírlap, 2022. október (67. évfolyam, 229-254. szám)
2022-10-22 / 247. szám
10 FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 2022. OKTÓBER 22., SZOMBAT Ünnep TIHANYI TAMÁS szerkesztoseg@fmh.hu Még ma is sokan szembesülnek azzal, hogy családtagjaikat miként tette tönkre a kommunista diktatúra brutális változata, amitől csak 1956- ban váltotta meg a magyarságot a forradalom, hogy bukásával átadja a helyet egy valamivel enyhébb, szocialista változatnak. Egy ilyen történet következik. „Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón”, írta Paul Verlaine. Ezt a sorát az Őszi chanson című versnek hadműveleti jelszóként használták a második világégés során, amely kegyetlen veszteséget jelentett a hazának, nemkülönben az, ami utána jött. Az őszi napon, amikor a fák lombkoronájába már vöröst és sárgát festett az idő múlása, ezek a sorok jutnak eszembe, amikor a Mátrában rákanyarodok az egykori recski kényszermunkatábor felé vezető keskeny útra. A szürke aszfaltcsíkra a fák két oldalról árnyékot vetnek, majd ezek az árnyak, mintha az egykori rabok szellemei lennének, egészen a kapuig kísérnek. A bejárat deszkáin néhány nemzeti szalag, bent, a mai múzeum területén a kerítés egy része még az eredeti. Nem először járok a pokoli helyen, mindjárt eljöttem, amint lehetett őszintén írni róla a rendszerváltás idején. Most a közelbe vetett egy feladat, és egyik munkatársamat rávettem, jöjjön el velem egy történelmi időutazásra. Útra, amit szerintem minden magyarnak kötelessége lenne megtennie legalább egyszer az életben. Ahogy belépünk, mellettünk egy őrtorony magasodik, kissé odébb pedig emlékmű mindazok nevével, akik itt raboskodtak egykor. Akivel eljöttem, szótlanul olvassa a neveket, és tekintete végigfut a sorokon, ahol a sajátját keresi. A K betűknél. Egyik pillanatról a másikra a döbbenet fátyla borítja el az arcát: a saját családnevét látja, mellette egy férfi keresztnevével. Kereskedő Jenő - ez áll a táblán. Mintha megroggyanna a térde, de lehet, ezt csak én képzelem. Megváltozott hangon kérdezi: Lehetséges volna, hogy ő... A rokonom? Ott helyben megkeresem az interneten egy elektronikus könyvtár segítségével Böszörményi Géza „Recsk 1950— 1953, Egy titkos kényszermunkatábor története” című könyvében Kereskedő Jenő nevét, amely mellett először ennyit találok: „Volt rab. Huszonegy éves szabósegéd volt, amikor 1950-ben letartóztatták. Recskre internálták, 1953-ban szabadult. Utána szabóként dolgozott nyugdíjazásáig. Az interjú készítése idején Budapesten élt. Elhunyt.” Mint később kinyomoztuk, ő munkatársam kecskeméti újságíró édesapjának az unokatestvére volt. A Rákosi-féle kommunista diktatúra munkatáborai közül Recsk volt a legkegyetlenebb. A magyar Gulágon 1950-től három éven át bírósági ítélet nélkül másfél ezer politikai fogoly raboskodott, akikkel nem kellett elszámolni. Szenvedett ott szociáldemokrata, egykori horthysta katonatiszt, papok, grófok, nagygazdák, bárki oda kerülhetett, aki vétett a kommunista rendszer ellen, hazafinak számított, harcolt a szovjetek ellen, vagy csak rosszkor volt rossz helyen. A tábort egy háromméteres, kettős drótkerítés vette körbe, annak mentén ötvenméterenként őrtornyokat ácsoltak, így az évek során csupán két embernek sikerült megszöknie. Recskre még az őröket is büntetésből vezényelték. Hajnali öt órától estig kellett követ törniük a bányában, amitől a foglyok egyre gyengültek. Aki nem bírta ki a földi poklot, azon már Sztálin 1953-as halála sem segített: ezután felszámolták a lágert, amelynek volt olyan lakója, aki előtte megjárt náci koncentrációs tábort is, de Recsket tartotta szörnyűbbnek. A legnevesebb rabok egyike Kéri Kálmán volt, a tüzértiszt, aki a világháború végén vezérkari ezredesként szolgálta az I. magyar hadsereget. A vereség után Recskre került. Túlélte, ám a tábor feloszlatásakor négy és fél évre ítélték. A rendszerváltás után az első szabad parlament legidősebb képviselője lett. Faludy György jelentős költőnek számított már a harmincas években, élt Párizsban, majd Marokkón át az Egyesült Államokba távozott. A háborúban amerikai katonaként harcolt a távol-keleti hadszíntéren, 1946- ban tért haza és a Népszava újságírójaként helyezkedett el, 1950-ben Recskre internálták. A táborban fejben írt verseket. A forradalom ismét nyugatra sodorta, de hazajött, a rendszerváltás után itthon élt. Életének egy fejezete nekünk, fehérváriaknak nem annyira szép emlék, mert az ő vezetésével döntötték le 1947-ben Prohászka püspök szobrát a fővárosban. (A szobor fő alakja ma a Prohászka-emléktemplom mellett látható.) Michnay Gyula sorsa sem kevésbé izgalmas. Apja katonatiszt volt, anyját németellenessége miatt le akarta tartóztatni a Gestapo, de agyonlőtte magát. Michnay a háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál tolmácsként dolgozott, ezért 1947-ben Recskre vitték. 1951 májusában a táborból hét társával megszökött. Harmincezer ávós kereste őket, mindenkit elfogtak, csak neki sikerült átjutnia a határon és a Szabad Európa Rádióban beolvasta hatszáz rabtársának nevét. Tabódy István Ludovikát végzett és a háború alatt huszártisztként harcolva sebesült meg. A vereség után internálták, Recskén raboskodott. Katolikus pap lett, de még akkor sem hagyták békén, 1961-ben letartóztatták és 12 évre ítélték, 1973-ban szabadult. Összesen 19 évet töltött börtönben, majd Fehérváron szolgált, Csabdi, Kisláng és Bicske plébánosa lett. Mielőtt 2000-ben meghalt, még interjút készíthettem vele a fehérvári kórházban. Böszörményi Géza könyvében megszólaltatta recski útitársam rokonát, az 1929-ben született Kereskedő Jenőt, egykori budapesti szabómestert is. Őt idézzük. 195Q. április elején a Szőnyi út sarkán, a velünk szemben levő házba mentünk volna át az egyik barátunkhoz. Nem találtuk otthon, és ahogy kijöttünk a Kozma Sanyi barátommal együtt, megláttunk a ház oldalán egy nagy plakátot, Sztálint és Rákosi Mátyást ábrázolta. Szemben álltunk a plakáttal, az utcában egy lelket sem láttunk, illetve jobbra tőlem ötméternyire egy öt-hat éves kisgyerek játszott a homokban, őtőle nem tartottunk, tehát megnéztük a plakátot és elkövettük azt a butaságot, hogy ráköpködtünk, tudatosan, ötször-hatszor vagy még többször. Utána hazamentünk, harmincméternyire édesanyámhoz, és készültünk az ebédhez. Alighogy hazaérek, anyám tálalja az ebédet, jön az egyik szomszéd néni és mondja: „Jenő, mit csináltatok? Rohanjatok vissza, mert a gyerek jelentette az apjának, hogy Sanyi és Jenő ráköpött a Sztálin és a Rákosi plakátjára! Rohanjatok vissza, mert a gyerek jön az apjával a ház elé és megnézi, hogy tényleg rá van-e köpve.” Rohantunk vissza a Sanyival, és papírral kezdtük törölgetni a plakátot. Ebben a pillanatban jelent meg a kisgyerek az apjával, Tiszavérrel, így hívták. Ismertük jól, mert a velünk szemben levő házban házmester volt. Törölgettük a plakátot. Ránk nézett és azt mondta: „Ti voltatok azok? Ti köptétek le a plakátot?” Hát úgy gondoltuk, hogy ebből nagy baj nem lehet, és elvállaltuk, pláne, ott volt a szemtanú, a kis ötéves gyerek, nem tagadhattuk le. „Igen, mi köptük le, de már le is töröljük, tetszik látni? Már töröljük is...” „Hát nem úgy van az, mert aki a Sztálin elvtársat leköpi, meg Rákosi elvtársat, annak a továbbiakban kell számolni a büntetéssel... Bemegyünk a rendőrségre.” A fiúk azt hitték, nem lehet nagyobb baj, legfeljebb kapnak valamilyen pénzbírságot. Azonban a rendőrségről átvitték őket az Andrássy út 60.-ba, majd onnan tovább a Markó utcai ÁVH-kirendeltségre. Ott aztán nekik estek, gumibottal verték őket. Előretartott két kézzel kellett állnunk. Megmondták, hogy ne csukjam be az ujjaimat, mert eltöri az ujjamat. Tartottam a kezemet, és huszonötöt, ötvenet, az isten tudja, vagy talán százat is belecsaptak. Az egyik ávós, amilyen erővel csak tudta, suhintotta a gumibotot a két tenyerembe, és amikor az megvolt, hasra kellett feküdnöm, levenni a cipőt, az egyik rám tette a lábát, a térdemet fel kellett így hajtanom, mezítláb voltam, és ütötték ugyanígy. Olyan dagadtra verték a kezemet és a lábamat, mintha egy kilós kenyér lett volna minden darab testrészem, olyan volt. Ezt ismételték kétszer, háromszor, aztán éheztették, csak vizet kapott. Amikor Jenő már szédelgett az éhségtől, enni kért. Ez volt a válasz: — Jóságos hangon mondta: „Éhes?” Mondom: „Igen, nagyon éhes vagyok, három napja nem ettem...” „Na jöjjön”, azt mondja, és kivezetett ebből a szobából, be az ő szobájába, de nem fogadta el az udvariasságomat, én mentem előre a szobájába. Becsukta maga mögött az ajtót. Olyan 165 cm magas, borzasztó erős felsőtestű, széles vállú volt, azt mondták róla, birkózó lehetett valamikor. Becsukta maga mögött az ajtót, és megfogja jobb kézzel vagy bal kézzel, nem tudom biztosan, a grabancomat, a mellkasomat, megmarkolja, és nem tudom, hogy hányat, ameddig ő el nem fáradt, ököllel ütött arcba, szembe. Ömlött a vérem, a gennyem, a szemem majd kifolyt, az orromból patakokban ömlött a vér, a számból is, ami alul-felül felrepedt, és ő csak ütött, ütött. Április 21-én internálták Kistarcsára, és a következő év januárjában került Recskre. Böszörményi könyvében többet nem szerepel Jenő, aki Faludy barakkjába került, és sokat köszönhetett az írónak, aki igyekezett őt szellemileg lélekben egyben tartani. Kereskedő Jenő fia, Tamás kiváló művész, a Zeneakadémia egyetemi tanára lett a zongora tanszéken. Apjára úgy emlékezik, mint aki nem sokat és nem szívesen beszélt a recski időszakról, ezt egyébként megtiltották az egykori elítélteknek. Gyakran csontot evett, annyira éhes volt, az elégtelen táplálkozás mellett kellett embertelen munkát végeznie a kőbányában, miközben, mint mások is, azzal tartotta elméjét épségben, hogy Faludy fejben kitalált verseit tanulta. A mája azonban nem bírta a szörnyűségeket, amiket ennie kellett, és annak „Igen, mi köptük le, de már töröljük is" „Aki Sztálin, meg Rákosi elvtársat leköpi, annak számolnia kell a büntetéssel..." ellenére, hogy soha nem ivott alkoholt, súlyos májbetegségben szenvedett egész életében, végül ez vitte el 2003-ban. Előtte azonban hűségéért és kitartásáért még megajándékozta az Isten. Mialatt a haláltáborban szenvedett, megfogadta, ha élve szabadul, elmegy a templomba, ahová még szabad életében járt, és hálát ad Teremtőjének, így is történt. Ima után a templomból eljőve találkozott egy gyönyörű nővel, aki a közeli óvodában dolgozott. Véletlen lett volna vagy isteni kegy? Mindenesetre az a hölgy lett a felesége, életének párja, aki haláláig, nagy szeretetten tartott ki mellette. Kereskedő Jenő egyike volt azoknak, aki bár fizikailag túlélte a kommunisták őrjöngését, ám szabadulása után nem lehetett már soha többé ugyanolyan, mint amilyen előtte volt, vagy lehetett volna. Megölni nem sikerült, de egészségét és lelkének egy darabját biztosan otthagyta a Mátrában. Ahol a szarvasok bőgése után mostanában mintha az egykori halálra szántak sóhaját is hallani lehetne. Néhány köpés A POKOLRA VETETTE KÁRPÁTHY KAMU. Az egyik barakkot újra felépítették, hogy örök mementó legyen Széltépte nemzeti színű szalagok a bejáratnál: zarándokhely lett a recski haláltábor Fotók: TT KECSKÉS ANDRÁS KENÉZ GÉZA KERBOLT LAJOS KERESKEDŐ JENŐ KERÉKFY ZOLTÁN Keresztesi Lóránt KERNER OTTÓ KERTÉSZ IMRE Kereskedő Jenő neve az emlékmű tábláján a többi rab között