A Fejér Megyei Tanács Értesítője, 1964 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1964-01-01 / 1. szám
•A FEJÉR MEGYEI TANÁCS ÉRTESÍTŐJE A tanácsi szervek ügyiratkezelésének új szabályozása A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke 5/1963/TK. 78. számú utasításában szabályozta a tanácsi szervek ügyiratainak nyilvántartását és kezelését. Az utasítás célja, hogy az ügyiratok kezelése egyszerűbb, jobb és főleg egységes legyen az egész országban. Ismeretes, hogy az eddig érvényben lévő Ügyiratkezelési Szabályzatot a megyei tanácsok végrehajtó bizottságai töltötték ki tartalommal és hagyták jóvá, így tehát bizonyos ügykezelési feladatok megoldása más-más képet mutatott az ország különböző részein. Hátrányosan befolyásolta az egyöntetűségre való törekvést az a körülmény, hogy a megyei vb határozattal megerősített ügykezelési szabályzat végrehajtása sem volt egységes. Az utasítás értelmében valamennyi járásnál, városnál és községnél központi iktatórendszert kell bevezetni. Nem kezelhetik tehát külön irataikat az egyes szakigazgatási szervek. Ettől a rendelkezéstől csak utasítás által szabályozott különleges esetekben lehet eltérni. A központi iktatást szakszerűbbnek, eredményesebbnek, az ügyiratok kezelése, nyilvántartása, előkérésése szempontjából mindenképpen jónak tartjuk. A központi iktatás vezetésére azonban minden tekintetben megfelelő, rátermett, kellő szakmai gyakorlattal rendelkező dolgozót kell alkalmazni. A régi Ügykezelési Szabályzat és az új utasítás közötti lényegesebb eltérések a következők: Változás történt az ügyiratkezelés és ügyintézés felügyeletében. Eddig ugyanis a szerv vezetője az iktatókönyvet havonta ellenőrizte és negyedévenként mutatták ki a hátralékokat. Most az ellenőrzés és hátralékkimutatás negyedévenként egybeesik. Ez a rendel- kezés azt a célt szolgálja, hogy az iktatókönyv rendszeres ellenőrzése hathatósan előmozdítsa a hátralékok megszüntetését. A küldemények átvételével kapcsolatban új feladatként jelentkezik, hogyha a fél személyesen nyújtja be a kérelmét azt azonnal iktatni és az átvételt, a benyújtó felé igazolni kell. Az eljárási törvény érvényesülésének oldaláról vizsgálva ezt a kérdést egyúttal azt kívánja az utasítás elérni, hogy az ügy intézésére megadott határidőt minden körülmények között betartsák. Új feladatként jelentkezik a gyűjtőszám alkalmazása is. Itt arról van szó, hogy olyan ügyeket, melyek az év folyamán többször ismétlődnek, egy fő gyűjtőszámon iktatunk be és a hasonló tárgyban keletkezett további ügyiratokat alátöréssel számozzuk. A gyűjtőszám használatára leginkább tanács és vb határozatok, hatósági bizonyítványok, termelői igazolványok, különböző értekezletek anyagának iktatásánál kerül sor, mert ezek az év folyamán többször ismétlődnek azonos tárgyakkal. Határozottan megköveteli az Ügyiratkezelési Szabászat a kézi irattár bevezetését is. Ezzel egyidőben kötelezővé teszi központi irattár létrehozását, még községek viszonylatában is. Erre az intézkedésre azért volt szükség, mert az egyes szakigazgatási szervek, de a községi tanácsok is többéves iratanyagokat egy helyen kezeltek. Ez áttekinthetetlenné és bizonyos esetekben szinte lehetetlenné tette az iratok kezelését. A kézi irattár létrehozásával kapcsolatban azonban fokozottan jelentkezik az a követelmény, hogy az irattárba kerülő ügyiratok vizsgálatánál igényesebbnek kell lenni. Ellenőrizni kell, hogy milyen iratok kerülnek az irattárba. Végérvényesen meg kell szüntetni azt a helytelen gyakorlatot, hogy „elintézve”, „tudomásul”, „bentiek szerint”, stb. megjegyzésekkel kerülnek irattárba az ügyiratok. Az elintézés módjának az ügyiratból mindig világosan ki kell tűnnie. Az iratjegyzék használatát mint körülményes, nehézkes ügykezelési mozzanatot megszünteti az utasítás. Alkalmazása csupán a gyűjtőszámon iktatott iratoknál engedhető meg. Az új gyakorlat szerint az iktatókönyvben a négy alszám betelte után, az ügyazatot új számon kell nyilvántartásba venni. Az előiratokat minden esetben csatolni kell. A gyakorlat azt mutatja, hogy a csatolások nem mindig és nem a szabályoknak megfelelően történnek meg. Új az utasításban az is, hogy a tárgyak megválasztásánál a kiemelt vezérszót alá kell húzni, vagy nagyobb alakú vastagabb betűkkel kell írni. Ebből egyenesen következik az, hogy a névelőket, rendeletszámokat és évszámokat a tárgyak megválasztásánál figyelmen kívül kell hagyni. Meg kell szüntetni azt a helytelen gyakorlatot, hogy a tárgyak helytelen megválasztása miatt a mutatózás nagyon sok esetben az „A” betűnél történik. Külön szabályozza az utasítás az iratok lemásolásának lehetőségét, valamint az ügyfelek iratbetekintési jogát. Az iratbetekintési jog a dolgozóknak olyan lehetőség, melyet számukra minden körülmények között biztosítani kell.Ezt a jogot az eljárási törvény is előírja. Az utasítás természetesen jóval több módosítást a régi szabályzattól való eltérés tartalmaz. Fenti módosításokat azért kívánom kiemelni, mert részben a régi szabályok alkalmazásával is hibás gyakorlat alakult ki, részben pedig az egységes gyakorlat kialakítását kívánjuk ezzel is előírni. Dr. Mészáros János osztályvezető: A családfenntartói igazolások kiadásának szabályozása Az 1960. évi IV. törvény szabályozza a Magyar Népköztársaság polgárainak és szerveinek az alkotmányból folyó azon alapvető kötelezettségeit, amelynek teljesítését a haza védelme békében és háború idején megkívánja. Megyénk állampolgárai a honvédelemmel kapcsolatos kötelességeinek — más állami kötelezettségekhez hasonlóan —, becsülettel eleget tesznek. Társadalmunk jellegéből fakad azonban, hogy a katonai szolgálatra való behívás alól — az 1960. évi IV. törvény alapján —, bizonyos időre mentesülnek mindazok, akiknek behívásuk esetén családjuk megélhetése veszélyeztetve lenne. Tehát a családfenntartók sorkatonai szolgálatának elhalasztása, illetőleg félbeszakítása törvényileg szabályozott, teendő mindazok esetében, akiknél erre a megfelelő indokok megvannak. Kormányunk a családfenntartói fogalom egyöntetű értelmezésére és a családfenntartói jogcím kétséget kizárólagos, indokolt megállapítására 1959.-ben rendeletet adott ki, melyben egyértelműen szabályozta a családfenntartók esetében követendő eljárást, mind a tanácsok, mind a honvédség részéről. A szóban lévő 3 1959./I. 6. számú kormányrendelet érvénybe lépése óta, a sorkötelesek családfenntartói helyzetének elbírálása, a helyi tanácsok jogkörébe tartozik. Nem látszik haszontalan dolognak visszatekinteni a rendelet érvénybe lépésétől napjainkig eltelt időre, s a teljességre való törekvés igényének mellőzésével megvizsgálni, hogy hogyan érvényesültek a gyakorlatban e rendelet előírásai tanácsainknál. A kezdeti időszakban a rendelet hiányos ismerete