Evangélikus gimnázium, Felsőlövő, 1903

í Vincze István 1874—1903.] Kedves kollega, szeretett tanár, lelkes hazafi költözött el közülünk s mély bánatot hagyott gyászoló özvegyére, két kisdednek anyjára, nagy szomorúságot öreg és istápolásra szoruló szüleire, de egyszer­smind felejthetetlen emléket mindazokra, akik csak közelebbről érintkeztek vele. Vidám kedélyű, zamatos beszédű volt megboldogult társunk, jóllehet nem láthatta rózsás színben a világot, mert mint szegény származásúnak, igen korán meg kellett ismerkednie az élet küzdel­meivel. De azért derűs humora nem hagyta cserben és számtalan­szor felfrissítette a tanítás nem éppen könnyű munkájában kifáradt lelkünket és ismételve elhárította egy-egy rakoncátlan, kötelességéről megfeledkező tanuló fejéről Damokles kardját, mert mindig volt mentő szava s az argumentálások ellenében főképpen ötletes, fel­­vidámító, bosszankodást oszlató megjegyzése. E tulajdonságai és kortársi érzülete, saját egyéniségének szerényen háttérbe vonása teszik képét vonzóvá, el nem mosódóvá munkatársai előtt. De éppen ilyen felejthetlen a képe tanítványai előtt is, akik emelt szívvel hallgathatták tanítójuk lelkes előadásait a lelke­sedés hevében sokszor ékes előadásban — pedig éppen nem volt szónoki tehetség — a régi dicsőségről, arról a magyar dicsőségről, mely az ő lobbanékony lelkét eltöltötte s amelyet igyekezett átplán­tálni növendékeikek szivébe is az ismeretek gazdag tárházával egyetemben. Ez a dicsőség alkotta mintegy „én“-jét a nyílt, őszinte beszéd­del és gavalléros természettel párosulva. E dicsőséget kereste, kutatta mindenütt nemzeti történetünkben és ennek szentelte tanulmányait. Kéziratai közt található két népszínmű, melyeknek cselekvénye a legutolsó szabadságharcban játszik. Ott van Pertz Monumentajának fordítása is a magyar vonatkozású részeket illetőleg. Amikor pedig l*

Next