Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-01-14 / 2. szám
A „mérleg havában (Folytatás az 1. oldalról) kelés és selejtezés több esetben vitatható volt. Sokszor hiányzott a számítási anyag az átmenő tételek igazolására, s előfordult, hogy a jogcím is vitatható volt. Mindezek a jelenségek arra figyelmeztetnek, hogy előírásainkat egyértelműbbé tegyük. Nem a merev szabályok visszaállítására gondolunk, hanem arra, hogy jogszabályaink kevésbé legyenek „félremagyarázhatók”. Közismert, hogy a vállalat és a vállalat dolgozóinak anyagi érdekeltsége a mérlegben kimutatott eredményhez fűződik. Az ellenőrzés is egyik fontos feladatának tekinti a nyereséget befolyásoló tényezők vizsgálatát. Éppen ezért célszerű azoknak a kérdéseknek a különös gonddal való kezelése, amelyek az általános tapasztalatok szerint a legtöbb vitára, félreértésre adtak lehetőséget. Ilyen például az állóeszközfenntartás fogalmába tartozó tevékenységek gondos elhatárolása a beruházásnak minősülő tevékenységektől, a saját termelésű készletek értékelésénél a helyes számítási módok megválasztása. Ugyancsak fontos a kalkuláció és az átmenő tételek számbavételének megbízhatósága és bizonylati alátámasztása. Végül, de nem utolsósorban az árbevétel tartalmának és összegszerűségének pontos meghatározása. Voltak-e problémák a mérlegbeszámoló beadási határidejével? • A mérlegbeszámoló beadási határidejének időpontja mindig vita tárgya volt. Az adatszolgáltatók az időpontot mindigkorainak, az adatfeldolgozók és értékelők mindig későinek tartották. Figyelembe kell itt venni, hogy a február 20-i határidő is csak arra biztosít lehetőséget, hogy a népgazdasági színtű értékelésre legkorábban csak áprilisban kerülhet sor. Márpedig az előző évrevonatkozó adatok átfogó értékelését célszerű minél előbbi időpontban biztosítani, s a vállalatnak is érdeke, hogy mielőbb ismertté váljék az érdekeltségi alapok nagyságrendje. Nyilvánvaló, hogy ezért olyan reális megoldást kellett keresni, amely mind az adatszolgáltatók, mind az értékelők igényeit kielégíti. Volt olyan idő, amikor a vállalatok már a tárgyhónapot követő hónap 10. napjára zárlatot készítettek. Világos, hogy ilyen túlzott követelményekkel nem lenne helyes most fellépni. Ezért olyan reális és tartható időpontot szabtunk meg, amely a vállalatok számára megfelelő ütemezés esetén túlzott megterhelést nem jelenthet. Kétségtelen az is, hogy ott, ahol a mérleg megállapítása nem az igazgató, hanem a közgyűlés (küldöttgyűlés) hatáskörébe tartozik, a határidő megtartása nehezebbé válik. Mivel a közgyűlés jóváhagyása nem egy esetben csak formális aktus volt, elképzelhető esetleg ennek a problémának a kiküszöbölése olyan jogszabálymódosítással, hogy ezeknek a gazdálkodó egységeknek a mérlegeit a jövőben a szövetkezet elnöke állapítaná meg. Ugyanakkor természetesen a mérlegmegállapítással kapcsolatban az elnök a közgyűlésnekfelelősséggel tartoznék. Mi volt a célja a mérlegek letétbe helyezéséről szóló intézkedésnek? A rendelkezést azért hoztuk, hogy amennyiben az eredmény számszerűségét illetően bármiféle vita merülne fel, legyen olyan példány, amelyet valósnak kell tekinteni ,és amelynek — ennek következtében — bizonyító ereje van. A mérlegbeszámolóban erre a célra külön példányokat bocsátottunk rendelkezésre. Az évzáró mérleg és eredménykimutatás eredeti példányát a mérleg megállapítását követő 3 napon belül kell benyújtani a pénzügyi revízió szerint illetékes elsőfokú adóhatósághoz, amely a példányokat a vállalat törzskönyvét vezető hatósághoz továbbítja. Hogyan vált be a mérlegek jóváhagyásának új rendje? A korábbi gyakorlattal ellentétben a mérlegeket a felügyeleti szerv nem hagyja jóvá, hanem azt a vállalat igazgatója állapítja meg. A mérleg megállapításának a vállalati igazgató hatáskörébe való utalása növelte az igazgató felelősségét. Megítélésem szerint, a mérleg megállapításának új rendszere bevált, mert a vállalatok felelős vezetőinek, elsősorban az igazgatónak ilyen irányú jogait és felelősségét helyesen juttatja kifejezésre, s említésre méltó hiányosságokat nem is tapasztalunk. Meg kell említeni azt is, hogy a mérleg jóváhagyásával kapcsolatban lényegesen növekedett a vállalat belső ellenőrzésének szerepe is. Nyilvánvaló, hogy az igazgató valamenynyi adat helyességéről, pontosságáról személyesen nem győződhet meg. Indokolt tehát, hogy ezt a munkát a vállalat belső ellenőrzésére bízza, sőt, ha szükségét látja, úgy külső szakértőt is igénybe vegyen. A műszakiak közreműködése ugyancsak elengedhetetlen, például a befejezetlen készletek leltározásánál és értékelésénél, vagy a műszaki fejlesztéssel kapcsolatos költségek elbírálásánál, tehát számos olyan területen, ahol az adatok helyessége vagy helytelensége alapvetően befolyásolja a mérleg valódiságát és az eredmény pontosságát. Szeretném felhívni a vállalatok vezetőinek figyelmét arra, hogy a mérlegek összeállításánál a mérlegrendelet szabályait a messzemenően tartsák be, mert a revízió során a felesleges vita csak így kerülhető el. Úgy vélem, ha mindezeket szem előtt tartják és az elmúlt évi tapasztalatokat hasznosítják, akkor az 1969-es mérlegbeszámolók adatszolgáltatása jobb lesz a tavalyinál. Sie. A* * 44 FIGYELŐ, 1970. JANUÁR 14. )(3,2,P &TD tv xco). A fizetőképtelenség okai A VÁLLALATI ESZKÖZGAZDÁLKODÁS TAPASZTALATAI A GÉPIPARBAN Az elmúlt két évben a vállalatok gazdálkodásában több negatív jelenség volt észlelhető: 1968-ban nagymértékben emelkedtek a készletek, 1969-ben pedig gyakorivá vált a fizetőképtelenség. Az ágazati minisztériumok felelősek vállalataik gazdálkodásáért, ezért a kohó- és gépipari miniszter néhány vállalatnál megvizsgáltatta az eszközgazdálkodást. A különféle kötöttségek feloldása a vállalatok egymás közötti kapcsolatában lényeges változásokat idézett elő. Az anyagi ösztönzők hatására gyakran önző módon érvényesítik avállalati érdeket. . Monopolhelyzetükre támaszkodva hátrányos ár-, szállítási és fizetési feltételeket diktálnak, nem törődve ennek hatásával a partnerek készlet- és pénzügyi helyzetére. Megállapítható, hogy még nem alakult ki a vállalatoknál az egymásra utaltság tudata, a jó és állandó üzleti kapcsolatokban rejlő kölcsönös előnyök felismerése. Sok helyen a vállalati belső szervezet nem biztosítja a ma már nélkülözhetetlen feltételeket. Általánosan jellemző, hogy az egyes főosztályok feladataikat a társ főosztályokkal való összehangolás nélkül hajtják végre, nem veszik figyelembe, hogy állásfoglalásuk, intézkedésük milyen hatást gyakorol más főosztályok tevékenységére és az egész vállalati gazdálkodásra. Elavult anyagnormák Ez tapasztalható az eszközgazdálkodásban, a beszerzésben, a készletezésben és a finanszírozásban is. Bizonyos értelemben még mindig érvényesül a mennyiségi szemlélet; az anyagi-műszaki folyamatok irányítói nem veszik figyelembe a pénzügyi lehetőségeket és következményeket. A termelés szervezésekor, ütemezésekor kevés figyelmet fordítanak a tartalékok feltárására és hasznosítására, a termelés átfutási idejének csökkentésére, a minimális eszközlekötésre és az ütemes árbevétel biztosítására. Az eszközök lekötését hátrányosan befolyásolja a termelési tervek gyakori változtatása, ami viszont arra utal, hogy a termelésszervezés és programozás nem elég reális. Minden vállalatnál találhatók elavult anyagnormák, amelyek nem tükrözik a műszaki fejlődést és lehetőséget adnak az illegális selejtpótlásra. Pedig a vállalati anyagtervezés, anyag- és eszközgazdálkodás egyik legfontosabb alapja a műszaki anyagszükségleti norma. Egyébként — s ez további hiányosság — az alapanyagokat gyakran nem a rendelkezésre álló anyagnormákból számított igények, hanem az előző időszak tényleges felhasználása, a termelés növekedése és egyéb ,,fajlagos"’ mutatók alapján rendelik. Sok esetben az előtervekben szereplő készáru és termelési értékaz anyagrendelés alapja s ettől a valóság általában eltér. A termelés szükségszerű változásait, üzemmódosításait nem mindig követik olyan eszközgazdálkodási intézkedések, amelyek ellensúlyozzák a programváltozás pénzügyi következményeit. Magas készletállomány A vállalatok készletállománya általában magas, a számított készletszintek a termelőegységek igényét és nem a termelés optimális eszközszükségletét tükrözik. Egyébként az eszközszükségletet készletidőnorma-számítások sem mindig támasztják alá. A magas készletállományok természetesen a vállalatok pénzforrásait is jobban terhelik, ami viszont a fizetőképességre hat. A gépiparban a készletnövekedés az elmúlt évben mérséklődött, a vállalatok többségének magas készletállománya azonban még csökkenthető. A forgóeszközgazdálkodásban a nagyvállalatokon belüli centralizáltság egyes hátrányai is érzékelhetők. A gyárak, gyáregységek nem érdekeltek az anyagkészletek optimalizálásában. Kevés vállalat írja elő a gyáregységek anyagkészleteinek szintjét s ennek következtében egyes anyagokból az indokoltnál nagyobb készleteket tárolnak. Célszerű lenne a forgóeszközgazdálkodás egyes területeit decentralizálni és azelőírt készletszintek betartását beépíteni a gyárak, gyáregységek ösztönzési, érdekeltségi rendszerébe. Jelenleg a gyáregységi készletgazdálkodás sehol sem kielégítő. A vizsgálat a készletgazdálkodás személyi feltételeit is felmérte. A kohó- és gépipari miniszter 1962. évi rendelete kimondta, hogy az anyag- és készletgazdálkodással, az eszközök forgalmazásával kapcsolatos munkaköröket csak szakképesítő vizsgával rendelkező dolgozók tölthetik be. Megállapították, hogy e munkakörök dolgozóinak csak alig 30százaléka rendelkezik szakképesítő vizsgával. Az egyetemet, főiskolát és technikumot végzettek aránya 10—15 százalék. Nem kivételes jelenség, hogy szakképesítés és megfelelő iskolai végzettség nélkül töltenek be vezető állásokat. Az anyag- és készletgazdálkodás munkaköreiben a dolgozók többnyire nyilvántartásokat vezetnek, a gazdálkodás technikai, adminisztratív feladatait végzik, hiányos felkészültségük következtében idegenkednek minden kezdeményezéstől, a gazdasági folyamatok, események közgazdasági elemzésétől. Sürgősen meg kell teremteni a készletgazdálkodás személyi feltételeit. Ezt a felügyeleti szerv is kezdeményezhetné és hathatósan támogathatná. A szállító vállalatok átmeneti pénzügyi zavarait majd minden esetben a vevővállalatok fizetőképtelensége okozza. A legtöbb termelő nincs abban a helyzetben, hogy termékeit csak fizetőképes vállalatoknak gyártsa, nem válogathat a vevők között. A megkezdett vagy folyamatban levő termelés, a készletek felhasználására, a kapacitások kihasználására való törekvés többnyire arra kényszeríti a szállítókat, hogy vállalják a vevő késedelmes fizetését s az ezzel kapcsolatos pénzügyi problémákat. Ez persze azt is jelenti, hogy kényszerhelyzetbe jutva maguk is terjesztik a fizetőképtelenséget. • •Önállóság — korlátokkal Az ideiglenes fizetőképtelenség azonban nemcsak a vállalatok gazdálkodásának hibáival és a partnerek késedelmes fizetésével hozható kapcsolatba. A vállalatok pénzügyi önállósága csak részben valósult meg. Már a forgóalap-feltöltésnél több eszközszükségleti tényezőt figyelmen kívül hagytak. A vállalatok pénzügyi önállóságának 1968 elején kialakult kereteit, méreteit több későbbi központi intézkedés csökkentette. A kommunális adó, a telekhasználati díj, a biztosítási díj, a tartalékalap és a vállalatnál maradó amortizáció zárolt számlára történő befizettetése, az import forintfedezetének előzetes lekötése, a nyereségadó-előleg ütemes — de a realizálás ütemétől eltérő — befizetése jelentősen csökkentette a vállalatok tartós pénzforrásait. Ez a tendencia 1969-ben is érvényesült. (Az eszközlekötési járulék fizetési kötelezettségének kiterjesztése, építési-szerelési adó bevezetése, importengedély-illeték.) A vállalatok pénzügyi önállósága az esetek többségében annyira korlátozott, hogy a bank előzetes hozzájárulása nélkül nem tehetnek jelentősebb üzleti, gazdálkodási lépést. A kölcsönnyújtás fogyatékosságai A szabályozók finomításai a pénzügyi források szűkítése mellett a vállalatok orientálódását is zavarják, bizonytalan lett a vállalati magatartás. A többször módosított és a gyakorlatban nem egységesen alkalmazott hitelpolitika bizonytalan és változó pénzügyi függőséget teremtett a vállalatok és a bank között s ez a kívánatos vállalati kezdeményezést, a reális kockázatvállalást, a vállalkozó kedvet korlátozza. A rövid időre — általában félévre — kötött hitelszerződések nem segítik a közép- és hosszútávú vállalati elképzelés, üzletpolitika kialakítását. A jól gazdálkodó, nyereséges és a bank által hitelképesnek minősített vállalatok pénzügyi zavarai a kölcsönnyújtás fogyatékosságaira utalnak. A hitelszerződési ajánlatok elbírálása hosszadalmas, s ez, valamint az újólagos adatkérés okozta időveszteség gyakran kényszerhelyzetbe juttatja a vállalatokat. A banki folyószámlákon — a gépi könyvelés műveleti sorrendje szerint — először a terheléseket könyvelik s csak utána a bevételeket. Ebből az következik, hogy a napi terhelések teljesítéséhez szükséges betétállománynak már a számlán kell lennie, mert az aznapi jóváírások már nem használhatók fel fizetésre. Ez hátrányos a vállalatok számára, feleslegesen köti le pénzeszközeik egy részét.. A tőkés export árbevételének átfutási ideje általában hosszú s a számlázást 30—40 nappal késlelteti a hajórarakás és a behajózást igazoló okmányok beszerzése. Mindezt a bank a hitelszerződések kötésekor nem veszi reális mértékben tudomásul. A tőkés exportkövetelések leszámítolása körülményes, a bankszerű elfogadó nyilatkozatok sokszor kereskedelempolitikai okokból nem szerezhetők be. Ezek a körülmények a tőkés export fejlesztését, növelését gátolják. A fizetési meghagyási eljárás az adóst nem teszi fizetőképessé, sőt még rontja azt, mert eljárási illetéket is kell fizetnie. Ez az eljárás többletmunkát okoz a vállalatoknak és a döntőbizottságoknak. Ennek ellenére a vállalatok igénybe veszik ezt a behajtási módot, mert a bank a követelést — a szűkített önköltség szintjéig — csak akkor hitelezi meg, ha az eljárást megindító keresetlevelet bemutatják. Ugyanazt a követelést fizetési meg- hagyási eljárás nélkül is meg lehetne hitelezni, megtakaríthatnánk a többletmunkát és költséget. A pénzhiányt csökkenteni lehetne a követelések és tartozások kompenzálásával is. Lehetővé kellene tenni, hogy a folyamatos szállító-vevő kapcsolatban álló vállalatok csak követeléseik és tartozásaik egyenlegét számolják el Ez kedvezően hatna a vállalatok pénzszükségletére. Hitel a költségvetésnek A nyereségadó fizetésével kapcsolatos előírások is gyakran okoznak pénzügyi zavarokat. Az adóelőlegeket — mint ismeretes — az előző év azonos időszakában fizetett mértékben kell befizetni. Ha a tárgyidőszakban a realizált nyereség alacsonyabb, mint az előző évben volt, az előlegfizetés pénzhiányt idéz elő. Hasonló a helyzet akkor is, amikora vállalat belföldi vagy külföldi követelését késedelmesen egyenlítik ki. Ugyanis, amikor az árbevételt számvitelileg elszámolják, elszámolandó a nyereségadó is, de az árbevétel még nem realizálódott s így a vállalatok tulajdonképpen hitelt nyújtanak a költségvetésnek. Az állami visszatérítés átlag 9,5 nappal növeli a szokványos pénzbefolyási időt, s ez is hozzájárul a pénzügyi zavarokhoz. A vizsgálat tapasztalataiból két következtetés vonható le. Az eszközgazdálkodás hiányosságainak megszüntetése elsősorban vállalati feladat. A fizetőképtelenség okai azonban kizárólag a vállalati gazdálkodás szférájában nem számolhatók fel s a tapasztalatok a funkcionális irányító szervek számára is alkalmat adnak bizonyos következtetésekre, egyes szabályozók, előírások finomítására. Dr. Faragó István —* Szakácsi László