Filmkultúra, 1978 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1978-03-01 / 2. szám
tiel álomvalóságot teremt — mint minden jelentős művében. A szereplők a fantasztikumot arcrebbenés nélkül, természetesen tűrik. Ezáltal a szimbólumnak hitt, könnyen „lefordíthatónak” vélt Utalások is gazdagabbak, sokrétűbbek lesznek. A zárós legösszetettebb epizód. A Rendőrfőnököt titokzatos telefon hívja egy éjszakai, temetőbeli, kriptamélyi randevúra. A Rendőrfőnököt ott végül is hullarablónak, sírgyalázónak nézik, s összeverve szállítják be az őrszobára. A szerencsétlen addig siránkozik, hogy ő tulajdonképp maga a Rendőrfőnök, míg betuszkolják (a néző által már látott) irodájába. Természetesen ott ül az íróasztal mögött egy másik Rendőrfőnök. Nyugodt, fölényes, jeges (ám diszkrét!) pillantással tekint az idétlen és csapzott alakra. (Michel Piccoli játssza a második számú Rendőrfőnököt, de játszhatná megint Fernando Rey.) „Ön tehát azt állítja uram, hogy ön a Rendőrfőnök? ” — kérdi úgynevezett diplomáciai tónussal. (S finom, alig észrevehető mozdulattal megnyom egy gombot) A besiető alkalmazottaknak pedig utasítást ad, hogy ... - hogy azonnal simítsák el az ügyet. Feláll az íróasztaltól, átadja helyét, így a film zárójelenetében már nem is egy, de két Rendőrfőnök irányítja a tüntetés szétverését. Az „egyes számú” és a „kettes számú”. Elegánsan és diszkréten. A sortűzre sem ők, hanem egy különös, óriási struccmadár hunyorog riadtan. Metsző antilogika és a legforróbb humor nedveiben fürdő alkotói képzelet. Parafrázis egy minden előrejelzést megcáfoló történelem-fejlődésre. 1977 nyarán mutatták be (ez idáig) utolsó filmjét. A forgalmazók merész kísérlete, a nyári premier sikert hozott a pénztáraknál is. Cet obscur objet du désir — merev, szó szerinti fordításban: A vágyának eme sötét tárgya — a század elején erotikus írónak tartott Pierre Louys regényének szabad felhasználása. Minden kritika rámutatott, hogy ezzel a regénnyel sok filmrendező pórul járt már. Még leginkább Joseph von Sternberg adaptációja érdemel figyelmet (The Devil is a Woman, 1935), Marlene Dietrich egyik híres „fémmé fatale”-szerepét játszhatta itt el. „Duvivier 1958-as verziója a pipiskedő Brigitte Bardot-val viszont egyszerűen nézhetetlen” — írja az egyik angol szaklap. Ugyanez a méltatás Buffuel vállalkozásának eredetiségét a következőkben látja: „Amint az a címből is kiderül, ennek a vágynak a konkrét tárgya homályban marad, sőt az sem kizárt, hogy ez esetben éppen a vágyakozás megsemmisítése a vágy igazi tárgya ...” Szerencsére maga a film nem ilyen körmönfontan metafizikus. A szexuális vágy és a társadalmi berendezkedés elválaszthatatlan, egymást meghatározó összefüggéséről szól - mint minden Buffuel-film. Az 1930-as Aranykorban az állandóan szeretkezni próbáló férfi és nő ezzel a vággyal tagadta a fennálló erkölcsi rend egészét. Ma, csaknem fél évszázaddal később, Buffuel némileg pesszimistább, ezért komoran, a régi „fekete humorral”, kinevetteti már magát a szexuális vágyat is. Magát a vágyat? Itt kell „pontosítanunk”: azt a szexualitást, azt a vágyat nevetteti ki, amivé az a „legújabb korban”, a 20. század fejlett ipari társadalmában vált. Amiről már azt sem lehet tudni, hogy vagy-e. . . vagy gyűlölet. . . vagy ahogy egy bizonyos Kiáltvány-ban olvashattuk, még 1847-ben: „pénzben kifejezhető csereérték lett”. Foglaljuk össze a Films and Filming kritikusa, David L. Overbey nyomán a film cselekményét: „Mathieu, a középkorú éveinek vége felé járó gazdag úr (Fernando Rey) felszáll egy vonatra, majd csakhamar jókora vödör vizet zúdít le a peronon álló, amúgy is kékre-zöldre vert fiatal nőre. Útitársainak elmeséli a különös tett előzményeit. A lány nála szolgált cselédként, s ő mind érzelmileg, mind szexuálisan rabjává vált. A lány — Conchita — azonban ellenállt próbálkozásainak, sőt egy fiatal férfivel ingerelte, zsarolta. Mathieu úr végül házasságot, vagyont ajánl a lánynak - aki ekkor már táncosnő egy éjszakai lokálban. 66