Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-08-22 / 34. szám
A Film-Színház-Irodalom elmúlt esztendejének egyik legnagyobb szerkesztőségi sikere Edelsheim- Gyulay Ella grófnőnek, a finom és érdekes tollú újságírónőnek és írónőnek bekapcsolása volt a lap szerkesztőségi munkájába. Levelek százai mutatták, hogy Edelsheim-Gyulay Ella kitűnő szeme, friss és pezsgő stílusa nagy sikert aratott a Film-Színház- Irodalom közönségénél. Éppen ezért elhatároztuk, hogy kibővítjük az írónő működési területét s megkértük, hogy a mozikritikákon túl színházról, képzőművészetről és általában minden olyan művészi eseményről, amelyet érdekesnek tart, »női szemmel« számoljon be rendszeresen ezentúl lapunk közönségének. Örömmel jelentjük, hogy a mesterségünket nagyon szerető és érte lelkesedő Edelsheim grófnő szívesen vállalta ezt a munkatöbbletet és ezentúl speciális »női szemmel« fog beszámolni hétről-hétre minden olyan eseményről, amelyről mint a Film- Színház-Irodalom női közönségének nagykövete érdemesnek tartja majd megemlékezni ... Itt közöljük első »női szemmel« megírt levelét. Falusi magányomat megszakítva, néhány napot a fővárosban töltöttem és mint a hanyag tanuló, aki egyszerre akarja behozni minden mulasztását és belevetettem magam a nyári Budapest szórakozásaiba. Voltam a Szabadtéri Színházban, a cirkuszban és végiginspekcióztam a mozikat. Érdekes, hogy utóbbiak teljesen szakítottak a régi gyakorlattal, mintha csak saját külön meteorológusai figyelmeztették volna őket, hogy ezért, a rövid nyárért nem érdemes becsukni kapuikat. Beszámolómat a kétségtelenül legnagyobb színvonalú nyári, produkcióval, a Szabadtéri Színpadon előadott Három a kislánnyal kezdem. Itt határozottan szerencsém volt, mert két esős este között egy csodás nyári éjszakán, egy valóságos Szentivánéji álmot láttam. Nem lehet azt szóval elmondani, milyen szép egy csillagos augusztusi este a Szigeten. Már maga az égboltozat egy külön színházi előadó, az esti szellőben susogó fák, mély árnyékával és a bokrok közt röpködő szentjánosbogarakkal. De mivel nem Urát, hanem beszámolót szerették írni, közlöm megfigyeléseimet. A legtökéletesebb műélvezet is csak akkor öröm, ha testi jóérzés is járul hozzá. A nézőközönségnek hasznos öltözködési utasításokat kellene adni, hogy a szeszélyes légáramlások ellen védeni tudják magukat. Sok embertől hallottam, hogy a második rész előtt ■elmentek a hideg miatt. Szegények nem tudják, mit mulasztottak. Magáról az előadásról egyébként lásd Egyed Zoltán cikkét. A produkció méltó volna arra, hogy a tengerentúlról is idecsalja a közönséget. Mivel ez ma lehetetlen, csak magunk közt lehetünk rá büszkék. Ha mindenkit meg akarnék dicsérni, nevekkel kellene megtöltenem a rendelkezésemre álló helyet. így en bloc fejezem ki legnagyobb fokú elragadtatásomat úgy a szereplőknek, mint azoknak, akik azt a felejthetetlen szabadtéri előadásttető alá hozták.* Cirkuszba is mindig nagy örömmel megyünk, mert azt hiszem, mindnyájunk első emlékét idézi vissza. Ugyanaz a boldog izgalom jár végig minden generációt, mikor megkezdődik a nagy csinadratta-bum-bum-bum. A cirkusz az én számomra a csodák világa. Most is a Fényes Cirkuszban egyik ámulatból a másikba estem. Van egy zsonglőr, akinek minden idege és izma külön életet él. Nem lehet megérteni, hogyan tudja központilag irányítani azt a sokféle tevékenységet, amit ugyanabban a pillanatban végez. Kitűnőek a légtornászok. Nyugodtan oda lehet nézni. Olyan könynyedén és mosolyogva csinálják dolgukat, mintha az volna természetes, hogy ők egy magas rúd tetején tótágast állnak és az volna nyaktörő, ahogy mi lent ülünk a porond körül. A görkorcsolya-revü már szinte színpadi mutatvány (a berlini Wintergarten nagy attrakciója volt a télen). Geraldot és társait a régi ismeretségnek kijáró meghatott örömmel látjuk viszont. Izgalmasan szép a Göndör-csoport mutatványa. A »Tandam-szabtó« titkát talán csak úgy tudnám megmagyarázni, hogy egy ügyes nő ■mindig a férfinak a nyakán marad, akit kiszemel magának. A világ minden részében láttam már cirkuszt, de ilyen kitűnő produkcióval alig találkoztam. A Scalában a »Mindenkit érhet, szerencse« című vígjátékot láttam." Az előadás végén az volt az érzésem, mintha a rendező »így élni jó« című Pulitzer-díjas szatíra ellenfilmjét akarta volna megcsinálni. Utóbbinak ugyanis az a tanulsága, hogy kár többet dolgozni, mint amennyit okvetlenül muszáj. Míg a mostani azt példázza, hogy tisztességes munkából is meg lehet élni. Ezen az értelmi antitézisen kívül nincs rokonság a hét film között. Legfeljebb annyi, hogy ez is nagyon mulatságos, különösen a javulás útjára tért szálhámos család kitűnő. * A három nap rövid volt, sajnos, gyorsan elrepült, ezért több mondanivalóm ezúttal nincsen. De jön az ősz s én is berukkolok újra a Film-Színház-Irodalom regimentjébe, hogy az új szezonban most már nemcsak a filmekről, de minden más érdekes művészi eseményről is »női szemmel« beszámolhassak a lap közömé