Film Színház Muzsika, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-05-25 / 21. szám
az . UTOLÓ TANÚA WOLFGANG STAUDTE ÚJ FILMJE: egyúttal rendszerint késleltető — dramaturgiai akció nyíltságát és izgalmasságát veszélyeztetné. A témnyeket tekintve most sincs másképpen. Miért is ne lehetne Ingrid Bernhardy négy hónapos kisgyermekének gyilkosa? A feslett előéletű lány végtére is csak azért hozta világra gyermekét, mert bizton remélte, hogy az apa, a dúsgazdag gyárigazgató a gyermek kedvéért elválik feleségétől és őt veszi el. Ingrid reménye azonban nem vált valóra, ezért a gyermek csak útjában állt, zavarta újabb szeretőjével, egy fiatal orvossal tartott kapcsolatát. A néző tehát maga is együtt tart a nyomozó és a vádhatóság érveinek és logikájának láncolatával, amikor aztán egyszerre érezni kezdi, hogy a nyomozói gyakorlat, a paragrafus és a perrendtartás által szentesített igazságtól kezd mindinkább különválni egy tisztultabb igazság: az alkotók kritikai és emberi ítélkezése. S Ingrid akkor már a szemünkben nemcsak a gyilkosság vádjával nyomósan terhelt nő, hanem a gyermeke elvesztésének fájdalmában tehetetlenül vergődő, meghurcolt anya is, aki mellé érzéseinkkel oda kell állni. És az Ingrid romlottságát illetően bizonyító erejűnek elfogadott levelek és fényképek ellenére, e rossz úton tévelygő életsorson is átsugárzik az elesett és kiszolgáltatott ember bánata, akit most már nemcsak a társadalom, hanem a törvény érzéketlensége is sújt. A védő és a vádló momentumok mérlegelésének, az ügyészi és védőügyvédi riposztoknak nem vagyunk többé csupán értelmi résztvevői; a dráma a mi lelkiismeretünkön belül is csatázik. A fennhangú, indulatos összecsapás a bírói pulpitus előtt nemcsak egy bűncselekmény tettesének. Megszoktuk már, hogy a regényes bűnesetek különösebb együttérzést nem követelnek tőlünk. A gyanú alá vonható szereplőknek az író és a rendező egyenlően szokott kártyát osztani, s így a játszma kap egyenlő az esélyük nyerésre, vesztésre egyaránt. A néző érzelmileg és erkölcsileg természetesen nem válhat tartósan elfogulttá egyik gyanúsított irányában sem, hiszen ez a tettesfelderítését célzó és kérdések kérdése, amely érzelmi részvételünket a film pengetése közben szakadatlan és feszülten ébren tartja, most sem más: ki a tettes? Wolfgang Staudte, az egyik legnagyobb német filmrendező a bűnügyi drámák megszokott rekvizitumaival áll ki a porondra, és hamarosan bebizonyítja, hogy e művészi értelemben némiképp lebecsült műfajnak is „all round” mestere. De ha csakis ezért kellene most becsülnünk, egész vállalkozása sokkal több szót már nem is érdemelne. Staudte azonban a szokásos pályán, amelyen az efféle bűnügyi történet szabályosan haladni szokott, valamilyen mélyebb jelentőségű gondolatot is útjára indít. Ingridet a Mrtencelában faggatja az ügyvédnő. (Ellen Schwierg és Lore Hartling)