Film Színház Muzsika, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-08 / 45. szám
öltözőasztalán térkép. — Negyedik hónapja térképekkel közlekedem, és még a térképeket is gyakran kell váltogatnom, — mondja. — Nemrég Londonban jártam, a szovjet filmhét ünnepségein vettem részt, azután mintegy negyedévre Varsóba költöztem. Andrzej Wajda tanítványa és barátja, a debütáns Andrzej Piotrowski éppen mestere művészi irányításával készítette „Az évad csillaga” című lélektani drámát, én játszom a női főszerepét. Még el sem készült ez a film, amikor Budapestre szólított a kötelesség. Szász Péter „Kapaszkodj a fellegekbe!” című filmjében láthat majd a közönség. — Először jár nálunk, Magyarországon és Budapesten? — Ó, nem. Négy esztendeje (vagy öt is már?) egy delegáció tagjaként, egy sikeres filmem, a „Moszkvai séta”, premierjére látogattam önökhöz. De akkor csak nyolc napot tölthettem itt. — Hány nagy szerepet játszott azóta? — Munkám mindig nagyon intenzíven foglalkoztat, de az időrenddel legtöbbször bajban vagyok. összesen tizenhárom filmben szerepeltem eddig, közülük legjobban talán az elsőt szeretem, a „Ballada a komisszárról" című tévéjátékban alakított szerepemet. Nagyszerűek voltak a dialógusok, és magától élt minden. Ehhez hasonló nagy élményem csak egy volt: mesteremmel és kedvelt tanárommal, Szergej Geraszimovval dolgozni, „Az újságíró” Surocskáján, ezen a drámai figurán, amelyet nagyon, de nagyon szerettem. Mert mai, kedves, természetes lányokat szeretek alakítani. Külföldön először Konrad Wolff „Tizenkilencéves voltam” című filmjében játszottam egy epizódszerepet, — szívemnek kedveset — majd nem sokkal később az NDK-ból Londonba vezetett az utam, Londonból pedig Varsóba, s onnan most Budapestre, ahol ismét egy bájos epizódszerepet alakítok. — A sok utazás hogyan fér össze családi életével? — Férjem filmrendező, ő ismeri hivatásunk messze vezető útjait. Két kislányom közül a kilencéves szeretne maga mellett látni, de megérti, hogy dolgoznom kell, az egyéves pedig még nem érzékeli a távolságokat. Azt viszont én sajnálom, hogy nem láthatom állandóan... — Kik a partnerei, itt Magyarországon ? — Elsősorban Darvas Iván, akivel először találkoztam. Nagyszerű és nagyon vonzó színész. Továbbá Mensáros László, akit már ugyancsak több filmben láttam. Nagyon kell igyekeznem közöttük, bár nagyon hálás a szerepem. A magyar stúdiókban filmbéli nevem Maruszja. Épp az ágyakat igazgatom, amikor a sztyeppéi faházam oldalfalát átüti egy kényszerleszállást végző repülőgép motorja. A beáramló hidegben egy álomszerűen szép és csinos férfi emelkedik ki a repülőgépből, mosolyogva belép a hálószobámba, köszönt, majd megkérdezésem nélkül átölel, csókolni kezd. Közben kifogástalan oroszsággal érdeklődik: „Vodkája van?” Csak bólintani tudok, azután nem bírom az ostromot — megadom magam. Később rá kell döbbennem, hogy e megnyerő úr, tulajdonképpen vodkát akart, ezt önti, ugyanis, benzin helyett a repülőgépbe, hogy folytathassa útját. Később az is kiderül, hogy fontos ember, fontos üzenettel, s hogy amit velem tett, azt nem szerelemből tette, hanem helyhűségből... Az epizód, amelynek később még folytatása is lesz a filmben, frivolsága ellenére lenyűgöz, sőt a felvételek közben magam is igen jókat mulatok a szellemes párbeszédeken. Azt hiszem, ezúttal igen jó film elkészítésében segédkezhetem ... (fenyves) Az űrhajós szoborportréjával Tárlatlátogatás