Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
szavakat filmre vettük, most itt formáljuk belőle a mondatokat. Ha ez így is van, a vágószobában sok minden már megváltoztathatatlan. A filmre vitt anyag vajon megfelel-e szubjektív elképzeléseinek? — Én most csak annyit mondhatok, hogy nem tudom. A forgatás örökös kompromisszum, ha van is rendező, aki makacsul és még önmagához is könyörtelenül ragaszkodik az elképzeléseihez. A filmet nagyon elevenen el tudom képzelni előre, de a forgatáskor adódó helyzeteket és körülményeket nem mindig. Ezért tisztelem az olyan rendezőt is, aki filmjének koncepcióján belül jó előre felkészül több eshetőségre és a felvételekkor rugalmasan azt alkalmazza, amit éppen a legkedvezőbbnek tart. Beletörődhetnék ebbe a „nem tudom”-ba azzal, hogy az olyan személyes hangú filmeknél, amilyenek Szabó István munkái, talán még a forgatás is a magánügyek szférájába tartozik. De hát a nagy létszámú stáb, s a technikai gépezet jelenléte, azt hiszem, lehetetlenné teszi a forgatás magánjellegét. — A stáb odaadóan végigküszködte velem a forgatás ezer viszontagságát, ők az én alkotótársaim. Nálunk még a legkisebb gyerekszereplőnek is szava van: ha elfogadhatót mond, elfogadjuk. Kétségtelen, hogy Szabó István nem a despotikus hajlandóságú rendezők közül való. A fontos az, hogy belső rendet tudjon tartani filmjének a szokásosnál sokkal több képre és beállításra bontott, az utóbbi negyed évszázad több korszakában felváltva játszódó, a múltban, jelenben és a fantáziában ide-oda kalandozó, az asszociációk sokszoros ívén táncoló érzelmi történései közt. Itt nagy szerepe van két zöld kis hátizsáknak, a lány haján átizzó napsugárnak, a hullongó hónak, a Dunapart vaskorlátjának is ... — A képek számán, a beállítások „modern” hosszúságán, vagy éppen villanásnyi rövidségén semmi sem mérhető. A divatnak hódolni, vagy éppen a divat ellen dolgozni, szerintem egyaránt nem egyéb, mint divathóbort. Mondhatnám azt is hogy ma, amikor a filmművészetben az elidegenedés divatját éljük, igazán rendhagyó vállalkozás a szerelmet, az emberi kapcsolatokat boncolgató, elemző filmmel jelentkezni. De mi van, ha a közönség vállat von az én legszebb igyekezetem felett? Akkor kinek használ a teória? Minden arra vall, hogy Szabó István hű maradt magához. Most is kortársairól, s közvetlen életélményekről szóló, tipikusan szerzői filmen dolgozik. — Én egy történetet mondok el, amit történetesen magam írtam. Ettől ez még nem szerzői film. Fellini, vagy Antonioni például sohasem, maga írja a filmjeit. Ezért azok talán nem szerzői filmek? Tévhitben élünk. A szerzői filmnek mélyebb titka van. A film képein a férfi főszerepben most is Bálint Andrást látom. Talán tendenciát jelez, hogy Szabó István mindhárom eddigi filmjének ő a főszereplője; valamilyen azonosságot fejez ki, amely magának a rendezőnek a filmjeiben való személyes jelenlétére utal? Talán a rendező önmagát bízta rá? — Semmiféle iyen meggondolásnak nincs köze Bálint Andráshoz. Ahogyan egy építész szeret mindig együtt dolgozni ugyanazzal a belsőépítésszel, úgy szeretek én is Bálint Andrással. Most már a film írása közben is az ő gesztusaiban gondolkodom. De a gondolkodásunk is közeli. Jó barátunk vagyunk. Mégis, kell valami folytonosságnak, kontinuitásnak lenni a „Te”, az „Álmodozások kora”, az „Apa” és a „Szerelmesfilm” között. Annyi minden szép hasonlatosság van köztük. — Semmiféle folytonosságról nincs szó. Amikor a következő filmet csinálom, eszembe sem jutnak az előzők. A hasonlóságok felfedezését pedig köszönöm, igen megtisztelő. Úgy léptem ki a műhelyből, hogy szimatolgatásom nem sok eredménnyel járt. De hát fontos ez? Csendesen tettem be az ajtót. Odabent a költészet készül szárnyra kelni. Azt hiszem, Sas György Brittenpantomim a Bábszínházban Február 28-án premier lesz az Állami Bábszínházban. Benjamin Britten „A pagodák hercege” című táncjátékából készült bábjátékot mutatják be, elsősorban az ifjúságnak, de a tervek szerint néhány előadást majd a felnőtteknek is tartanak. Britten művének bemutatására a Bábszínház vezetősége először 1968-ban gondolt,. amikor az együttes Angliában vendégszerepelt, s találkoztak Benjamin Brittennel. A zeneszerző megemlítette, hogy szívesen látná egyik művét bábszínpadon. A Bábszínház megszerezte a bemutató jogát, s egyúttal Benjamin Britten hozzájárulását ahhoz, hogy a művet ne az eredeti formájában, hanem új librettóval, pantomimikus feldolgozásban mutassák be. Az eredeti táncjáték zenéje távol-keleti zenei motívumok felhasználásával készült. A mesét francia közvetítéssel ismerjük, ott „A szűz és a szörny” néven közismert. A mese magja egyébként valamennyi európai ország meseirodalmában szerepel. Arról van szó, hogy egy déli ifjú hőst gonosz erők állatbőrbe varázsolnak, s csak úgy változhat vissza ismét ifjúvá, ha ebben az elvarázsolt állapotában egy ifjú lány megcsókolja. Szilágyi Dezső librettója a táncjáték eredeti meséjét kissé megváltoztatta, a zenét lerövidítette, tekintve, hogy az eredeti, mintegy kétórás zenei anyag túl sok lenne az ifjúságnak. Két felvételünk Britten „A pagodák hercege” című bábpantomimjának egy-egy jelenetéről készült; a bábokat Bródy Vera, a díszletet Koós Iván tervezte. Rendező: Szőnyi Kató MTI-fotó: Keleti Éva )