Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-14 / 11. szám
el. — Legjobb szerepeinek elemzése meghaladná e rövid család-krónika kereteit, meg kell elégednünk annak summázásával, hogy Latabár Kálmán egyforma műgonddal készült mind vázlatosan odavetett, mind jól megírt szerepekre. Igenis, művészi műgond és gyötrelem szülte azokat a figurákat, melyeket a harmincas évek közepetáján a „Félórás feleség”-ben, a „Budapest—Wien”-ben, a „Szeressen kedves”-ben, a „Csipetkében”, az „Egy bolond százat csinál”-ban, a „Marinka, a táncosnő”-ben és számtalan, más darabban kialakított és sikerre vitt. Filmszerepekben De hagyjuk el rövid időre a színházak táját, hogy felidézhessük: mi történt a harmincas évtized kezdetén a filmstúdiók körül. A Moziegyesület tagjai mindenesetre riadtan vették tudomásul a hangosfilm térhódítását, mert egy 1930. november 4-i közgyűlési jegyzőkönyv tanúsága szerint arról panaszkodtak, hogy a „hangosfilm teljesen felforgatta a szakmát... és nem hozott áldást!” Mindez nem változtatott azon, hogy a Hunnia műtermében 1931 április végén „A kék bálvány” forgatásával Magyarországon is elindult hódító útjára a hangosfilm. A Latabár-fivérek ez idő tájt — mint megírtuk — sokat voltak külföldön, de sem Berlinben (ahol pedig a hitleri hatalomátvételig jócskán szerepeltek magyarok), sem itthon nem találtak (talán nem is kerestek) összeköttetést a hangosfilmmel. (Érdekes, hogy ifj. Latabár Árpád sem, aki pedig a húszas évek kezdetén, mint operatőr és segédrendező is dolgozott a filmszakmában !) ... Amikor pedig — 1937- ben — bekapcsolódtak a filmművészetbe is, egyre sokasodtak már a problémák Magyarországon. Darányi Kálmán miniszterelnök cinikus nyíltsággal hirdette meg Hitlerrel való rokonszenvét, a nyílt fasizmust. Az egyre hangosabbá váló szélsőjobboldal elemei szították a közhangulatot. A turulisták egyebek közt Egy szoknya, egy nadrág — Csortos, Latabár Kálmán, Mihályi Ernő Latabár Kálmán „A szerencsés flótás” című filmben Tolnay Klárival, Bilicsi Tivadarral és Mihályi Ernővel paprikajancsi. A repertoárod csapnivaló. A sanzonjaid közönségesek. — Sikerem van velük. — Azért, mert Marseille-ben négy év óta nem hallottak egyebet. Montand a fogát csikorgatja. — Köszönöm, madame Piaf. Értettem. — Várj, még nem fejeztem be. Biztos vagyok benne, hogy énekes vagy, valódi. Hajlandó vagyok foglalkozni veled. Ha rám hallgatsz, ha engedelmeskedsz, ha bízol bennem, a legnagyobb sanzonénekes leszel. — Még egyszer köszönöm — veti oda a fiatalember és elrohan. De másnap a próbán nincs rajta zakó, csak inget visel. Délután Montand megjelenik az énekesnő lakásán. — Igaza van. Hallottam énekelni. Maga mindent tud, amit nekem meg kell még tanulnom. Azon nyomban munkához látnak. — Frakkod nincs, ugye? Sebaj! Ingujjban fogsz énekelni... A marseille-i dialektust hagyd azoknak, akiknek csak ez jutott. Elárulok egy színésztrükköt. Ceruzát helyezel a fogaid közé és úgy gyakorolod a beszédet, a sanzonjaidat. Szöveget is összeállítok, csupa „o”-val. Mindennap többször felmondod nekem... AZ A VÉKONY KIS NŐ Yves Montand Csupa napfény a szívem című, magyarul is megjelent viszszaemlékezésében szintén leírja első találkozásukat. A „szépítő eltérések” ellenére nagyon érdekes összevetni a két írást. Montand szempontjából természetesen még izgalmasabb volt ez a találkozás, hiszen a karrierje függött tőle. „Edith Piafnak aranyból van a szíve, aki hallotta énekelni, az tudja. De a színpadot érintő kérdésekben szörnyen nagy igényű” — olvassuk a könyv hetedik fejezetében. Ezután ő is felsorolja azokat a kifogásokat, amelyeket Piaf vele kapcsolatosan felvetett. A kritikát duzzogva fogadta, de végül is munkához látott, hogy változtasson kiejtésén, megjelenésén. Majd így emlékszik vissza a Piaf előtti „próbaéneklésre”: „Amikor a Moulin Rouge színpadán Edith Piaf előtt kellett énekelnem, olyan lámpaláz fogott el, mint talán még soha. Hiába nyugtattam meg magam. Az a vékony kis nő, aki A sikerek időszakában: Edith Piaf és Yves Montand 25