Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
Elbert János fordította a darabot. És nemcsak azt, hanem — a szerepeket is: sajátos magyar nyelvet — mást és mást teremtve házfelügyelőnek, cárnak, betörőnek. Olyan ötleteinek, hogy a „régiül” beszélni képtelen filmrendező szájába „isa pur és homu” szavakat ad, az író — ha élne, ha elmagyarázhatnánk neki! — igenigen örülne. Major Tamás játssza a két Iván Vasziljevicset. Házfelügyelője úgy groteszk, úgy nevetséges, hogy a hideg futkos a hátunkon: mennyi veszélyt rejt ez az alakoskodó, ez a rosszindulatú, ez a gyanakvó típus. A házmester az írói kézzel gazdagabban megalkotott figura. Major is az ő mezében érzi jobban magát; cárja, a szerep szűkebb lehetőségei miatt, egy árnyalattal halványabb. Major Tamást új nagyszerű alakítása után szívesen látnánk Bulgakov „Moliére”-jének címszerepében is. Törőcsik Mari immár mindent tud! Három nagy jelenésében a színészi alkotás tökéletes perceivel ajándékoz meg: kétarcú Zinaidája hosszú elemzést érdemel: hogyan rakódik össze vörös parókából és szelídségből, prémkucsmából és sima fejkendőből, kopejkás hisztériából és teát készítő, fáradt asszonyiságból. Sztankay István csaknem Osztap Bendert farag a talpraesett betörőből, annyi zsivány kedvességgel, szeretni való bájjal rabolja ki a ruhás szekrényt vagy a történelmet. Sinkó László feltalálója a játéknak tán legnehezebb szerepe, úgy protagonista, hogy közben, majd mindig, „untermannnak” kell lennie. Emberi tisztaság, rendíthetetlen hit, ábrándos rajongás sugárzik Sinkó alakításából, egy kissé mintha Bulgakovot is játszaná. Mulatságos perceket szerez Szendrő József akkurátus íródeákja, Horváth József Spak polgártársa, Gyulay Károly filmrendezője, Pártos Erzsi házmesternője, Kalpagos Sz. Ágnes, Sugár Lajos, Gyalog Ödön és Kun Tibor játssza a darab egy-egy epizódfiguráját. Bakó József ismét ügyesen kihasználható színpadot szerkesztett — egy talpalatnyi helyen. Schaffer Judit jelmezei közül Zinaida „álombundája”, Iván Vasziljevics kötöttmellénye és Spak „keresztbe-ruhája-zakója” tetszett leginkább. Fővárosi Operettszínház NÉGYEN PIZSAMÁBAN Nevetésünket itt semmi sem árnyalja. A „Négyen pizsamában” ugyanis — párizsi környezetben „nemzetközi” szereplőkkel — a „Nem magánügy” című szovjet vígjáték (Iszajev és Galics írta, nálunk 1953-ban játszották nagy sikerrel) ötletéből készült, meghagyván, sőt, interkontinentális méretűvé kitágítván azt a szép gondolatot, hogy az embereknek, nehéz helyzetben, segíteniük kell egymáson. Az ősdarabból Kardos G. György írta ezt a zenésítésre szánt változatot. Az eredeti játék szállodai szobájából itt is szállodai szoba maradt, egyetlen szoba, némi előtérrel ugyan; megmaradt tehát a figurák behozásának és kivitelének fokozott nehézsége. Bár, ugye, a szállodai szobák táján eléggé kötetlenül járhatnak-kelhetnek az emberek. Jönnek is. A nagy jövés-menés folytonos mozgásban tartja a játékot, zenére sok a kedvező alkalom. Él is vele Vujicsics Tihamér, aki minden stílusban, minden kifejezési formában, minden ritmusban bámulatosan otthon érzi magát, sikerültnél sikerültebb számokkal tűzdelte meg a cselekményt. A sok jó muzsikájú dal közül is hadd emeljünk ki kettőt. Üdén, játékosan lírai az egyik, „A nap keleten kel” kezdetű, szelíden szentimentális és a „lélegzet-elállító” a másik, a „Hurrá”. Vujicsics Tihamérnak kitűnő társa Brand István, a dalszövegek írója. Könnyűzenei, főleg tánczenei szövegírásunk katasztrofális eljelentéktelenedése korában, amikor a maximális „rím” így hangzik: „járunk-várunk”. Brand István kitűnő prozódiájú verseket ír finom, okos, találó rímekkel; méltó utóda Gábor Andornak, Harmath Imrének, Szilágyi Lászlónak, akik már évtizedekkel ezelőtt bizonyították: verset kel írni a zenéhez is, nem klapanciát. Kalmár András rendezése száguldó ritmusban pergeti a cselekményt Csinády István jó játékteret kínáló díszletében. Rátonyi Róbert impresszáriója arról tanúskodik, mennyi új vonás tűnt fel népszerű művészünk legújabb szerepeiben: túl a „rátonyis” lendületen kitűnő megfigyelésekből táplálkozó emberábrázolása szülte ezt a figurát. Várhegyi Teréz Puck-szerű leányalakja csupa friss szín a zenés színpadok sok szabványszíne után. Konrád Antal pedig olyan szeretetre méltóan játszik el egy ábrándos szemű, félszeg szerelmes szovjet mérnököt, hogy telitalálat-figuráját kedvünk volna átcsalogatni más darabokba is. Kertész Péter már egészen sajátos egyéniségévé nőtt az új törekvésű zenés játékoknak; ő a cselekmény motorja ; rokonszenves, szépen beszélő színész. Homm Pálnak egy angol ezredes sablonjába sikerült új vért fecskendeznie: igen mulatságos. Kovács Zsuzsa szerepével kissé mostohán bántak az írók. Fónay Márta ellenállhatatlanul játssza a hajdani cirkuszosnőt, ifj. Latabár Kálmán pedig az örökké megérkező Giacomót (de miért a név második szótagját hangsúlyozza, amikor az elsőt kell!). Rajnay Elly, Pogány Margit, Arányi Adrienne és Márkus Ferenc egy-egy epizódjára emlékszünk vissza szívesen. Az Artistaképző növendékei szépen szerepeltek. NÉGYEN PIZSAMÁBAN. Teljes a félreértés-sorozat (Kovács Zsuzsa, Konrád Antal, Rátonyi Róbert, Homm Pál, Várhegyi Teréz) Valaki a maffiától (Dvorák István, Kertész Péter, Várhegyi Teréz) (MTI — Fotó: Keleti felv.) .