Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám
, ám ez, éppen itt s most nem csökkenti erényeit. Hadd tegyem hozzá, hogy minden kritikai élével, antimilitarizmusával együtt is, ez a legsikeresebb népszerűsítője az amerikai embernek és életmódnak. Ha formájában, látásmódjában kevésbé eredeti is, kitűnő film a fesztivál záróműsorán szerepelt (versenyen kívüli) másik amerikai film, Sidney Pollack „Agyonlőtték a lovakat, nemde?" furcsa címet viselő munkája, amely ráadásul nem is lovakról szól, hanem a gazdasági válság éveinek Amerikájában lejátszódó „maratoni táncversenyről”. E furcsa súly jellegzetesen amerikai „show” a szuggesztív kerete a benne résztvevők történetének. A szokatlanul kemény, kegyetlen történet néhol beleesik ugyan a melodráma csapdájába, de egészében igazi élményt nyújtó, nagyszerű „mozidarab”. Bár a díjazottak listáján szerepel (alighanem a franciák számára adott csekély vigaszként), sok jót nem mondhatunk az operatőrből lett rendező, Raoul Coutard debütálásáról a „Hoa Binh" szenvelgően hatásvadász történet a vietnami háborúról, amely gondosan elkerüli az állásfoglalást. Annál jelentősebbnek vélem Andrzej Wajda új filmjét, a „Tájkép, csata után”-t, de gondolom, ez úgyis bemutatásra, s nem az elutasítás sorsára kerül majd nálunk, amint ez az olasz Mauro Bolognini igazán rokonszenves, nemes mondanivalójú s gondosan megcsinált művével történt. A „Metello” egy századeleji firenzei sztrájk egyik vezetőjének története, Pratolini regénye nyomán, főszerepében Massimo Ranierivel s a női alakítás díját nyert fiatal Ottavia Piccolóval. A rokonszenves mondanivalójú fesztiválfilmek között kell megemlíteni a francia Michel Drach „Elise, vagy az igazi élet" című filmjét, amely a nálunk is ismert regény talán túlságosan is hűséges filmváltozata. S bár egy sor film kimaradt e beszámolóból, hadd térjek rá most mégis néhány általánosabb érvényű kérdésre. Ebben az évben Cannes a filmek még sosem látott bőségével szolgált. A levetített művek száma, a különböző fórumokon, a rendkívül zsúfolt hivatalos programtól a filmvásárig, meghaladta a négyszázat. Egy átlagos munkanapon megszámoltam a programban felsorolt vetítéseket. Arra a napra hatvan jutott belőlük. Ez természetesen áttekinthetetlenné tette a mezőnyt. Annyi azonban így is megállapítható volt, hogy a bemutatott filmek igen széles ívet nyitottak, amelynek egyik végén a szélsőséges politikai pamfletek lelhetők, a másikon a sexfilmek sosem látott hulláma, amely meghökkentő hitelességgel nyújt panorámát a nemi élet legkülönbözőbb változatairól. Mindkét típus közös jellemzője, hogy a filmművészetnek elemei sem lelhetők fel benne. A sexfilmeknél ez eléggé magától értetődő. Annál nagyobb baj a másik esetben. Ezek a többnyire fiatal filmesek, tizenhatmilliméteres kamerájukkal, a szakmai ismeretnek a minimumával sem rendelkeznek, s erre épp oly büszkének látszanak, mint politikai analfabétizmusukra, amely elégségesnek véli, ha kimondják a „forradalom” jelszavát. Ám e kontesztációnak kétségtelenül eleven jelenlétét felfedezték a nagy vállalkozók is s a „haszon szent” elvét követve sorozatosan vállalkoznak az ilyen filmek finanszírozására, megkövetelve természetesen a legmagasabbfokú szakmai felkészültséget, filmalkotói kvalitást. Így vált lehetővé, hogy az idei hivatalos fesztiválprogram az amerikai film eddig legsikeresebb szereplését hozta, amellyel csak az olaszok vetélkedhettek. A francia „profi” film azonban, amely mindebből semmit sem ragadott meg, az „új hullám” lecsendesedése óta nem talál magára; formában és tartalomban önmaga közhelyeit ismételgeti csak. Még egy — más jellegű, de alighanem igen fontos — tapasztalat: a színes filmek abszolút diadala. A programban kivétel nélkül ilyeneket láthattunk csak, de még a fent említett „fél-amatőr” filmek túlnyomó része is erre készül. Ha versenyben akar maradni filmgyártásunk a nemzetközi piacon, erre feltétlenül tekintettel kell lenni. Ugyanakkor viszont a cinemaszkóp s más panorámikus eljárások erősen háttérbe szorultak. S végezetül — összegezésképp — a fesztivál magas színvonalú hivatalos műsora s a köréje csoportosuló programok gazdagsága igenlő választ adott a fesztiválok szükségességéről és létjogosultságáról szóló meditációkra, amit első cannes-i beszámolónk ürügyén elmondtunk. Ami ez évben fenyegetni látszott, az inkább az információk, a filmek számának szinte kóros elburjánzása. Ez azonban nemcsak a fesztivál aggasztó és megoldatlan jelensége ... Bán Róbert A FÉLTÉKENYSÉG DRÁMÁJA. Marcello Mastroianni ezért a filmért kapta a férfialakítás díját. Képünkön baloldalt Marcello Mastroianni és Monica Vitti NYOMOZÁS EGY MINDEN GYANÚN FELÜL ÁLLÓ SZEMÉLYISÉG ÜGYÉBEN. A zsűri külön nagydíját nyerte Elio Petri filmje. Képünkön a főszereplő: Gian Maria Volonté AZ UTOLSÓ LEO. John Boorman filmje a rendezés díját kapta. Jelenet a filmből