Film Színház Muzsika, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)
1983-12-10 / 50. szám
FILM-FILM-FILM-FILM-FILM-FILM A történelem majd’ minden nemzet számára „biztosított” egy-egy olyan háborút, melynek valamelyik vesztes ütközete — még a halottak összeszámlálása előtt, a végleges csend előtt — metaforikussá vált. S nem azért, vagy nem csak azért, mert a csata valamiféle minőségi vagy mennyiségi „rekordot” hozott volna; nem soha nem látottsága, nem egyfajta „leg” miatt, hanem mert a fájdalommal emlékező nemzet számára a vereség az erkölcs és az erkölcstelenség, az alázat és az elvakultság, az önfeláldozás és az ostoba demagógia ötvözetéből kovácsolt századokon át érvényes jelet. Másképpen fogalmazva ezek a vesztes ütközetek nem egyszerűen a háború értelmetlenségét példázzák hanem egy olyan kollektív tragikai vétséget, mely szükségszerűen torlódik meg mészárlással; szükségszerűen, mert a döntések, a parancsok erkölcstelenebbek az általában elviselhetőnél. Tiszta képletek tehát e csaták. Kísértetiesen azonos mechanizmussal „működnek”, így a morális példabeszédek alapjai lehetnek. Így „használják” az angolok Balaklavát, a krími háború vérfürdőjét, mi a Don-kanyart, az ausztrálok pedig Gallipolit, az első világháború (végül is) másodrendű mészárszékét. Ám Ausztrália számára a törökországi helységnév nemcsak megmérettetésre, hanem a nemzeti identitástudat, azonosság-érzet vizsgálatára is módot ad, legalábbis Peter Weir törekvése ezt példázza. Gallipoli című filmje — melynek rendezője és forgatókönyvírója is — egyszerre firtat olyan alapvető kérdéseket, mint „mi az ausztrál?”, „mi a hazaszeretet?”, „mi a kötelesség?”. A válasz — a gallipoli vereség példázatával — végül is rettenetesen elkeseredett: az ausztrál heroikus tettekre képes balek (volt 1915—16-ban). Kiszolgáltatva Angliának, saját kisebb ferdőségű érzéseinek, a háború céljait illető bizonytalanságának világvégiségének Ausztrália végül is szükségszerűen vérzett el. Weir felelete kegyetlenül józan, ahogy filmjének formája is az. Egyenes vonalú történetvezetése, realizmusa, keménysége angol példákra, angol irodalmi és filmes hagyományokra emlékeztet, s ezt — azt hiszem — akár célzásnak is tekinthetjük. Hogy tudatos vagy önkéntelen utalások ezek, vagy csak a kulturális örökség hatása-e, nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy a Gallipoli jelértékű motívumai, eszközkészlete — a sport vagy a self-made-man alakjának kultusza, a barátság és a kötelességvállalás mítosza — az „angolság” kitüntetett jegyei. De találhatunk pontosan megnevezhető filmi élőképet is: A könnyűlovasság támadása című, a balaklavai vereséget gyászoló filmet, melyhez a Gallipoli történeti és filmi értelemben is sok-sok szál szövevényével kötődik. Weir tehát nemigen talált ki semmi újat, ám az ismert elemekkel rendkívül pontosan bánva építette fel munkáját. S bár színészei is már látott figurákat elevenítenek meg — a főszereplő, a rokonszenves Mark Lee pedig kísértetiesen emlékeztet a fiatal Michael Yorkra (újabb kötődés) —, plasztikus típusokat képesek formálni. Úgy tűnik, az ausztrál rendező elsősorban a képletekre figyelt, de filmje mégsem illusztratív, didaktikus kinyilatkoztatás Megmenti ettől gondos realizmusa, és a válaszadás szándéka, mellyel végül egyetemessé tudta tennia) Gallipolit, saját országa kínjait. Számomra Weir filmjének ez ad igazi értéket. Nem mintha a puszta vereség örök példázatossága önmagában időszerűtlen lenne, szó sincs róla. De ma sokkal fontosabbnak tűnik egyfelől az azonosságtudat, másfelől a külön(kívül)élés vagy állás lehetőségeinek vizsgálata, a hátatfordítás elképzelhető módozatainak elemzése. S ha Weir nem is jár a dolog végére, azzal, hogy nem ad egyenes és érvényesnek hitt vagy szánt választ, mert nem is adhat, figyelmeztet legalább, felszólít a további feleletkísérletekre. Hajdú István GALLIPOLI Néhány perccel a halál előtt. Mark Lee (kalapban)