Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-10 / 32. szám
— A főiskolán az én fejem fölött is ott lebegett Damoklész kardja. Félévkor egyes hangadók vészes hangulatú diákgyűléseken teregették ki a magamfajta hallgatók származását, magánéletét. Sajnos, akadtak a megtámadottak közül, akik nyomban felálltak, és megtagadták a szüleiket. Én a gyermekkoromból, a szülői házból semmit sem tartottam elítélendőnek, vagy ha igen, azt nem tartottam kiteregetnivalónak. Jóval később megkérdeztem az egyik apját-anyját megtagadó társamat — hogyan tehetett ilyet, ő csodálkozó szemmel visszakérdezett: — Miért, neked megérte? Hiszen kirúgtak, meghurcoltak, börtönbe csuktak... — Igaz. De itt vagyok. S a megpróbáltatásaimból még merítettem is. — Emberséged próbájának tartottad, hogy ne dobjál sarat a fészekbe, ahonnan kirepültél? — Igen. De ez nem jelenti azt, hogy kritikátlan voltam a múltamhoz. Amikor rádöbbentem, mi minden történt a háború végéig Magyarországon, bizony, lelki válságon mentem át. Gyötört a lelkiismeret, miért nem tettem legalább valami keveset ellene. De nyilvánosan nem mea culpáztam. Azért, hogy még a halvány gyanúját is elkerüljem az új helyzethez való türleszkedésnek, a helyezkedésnek. Hiba volt? Ma sem tennék másként. Mint ahogyan, a főiskolai rágalomhadjáratok egyik céltáblájaként sem tettem. — Végül milyen indokkal távolítottak el? — No, nem azzal, mintha alkalmatlan lennék. Még azzal sem, hogy osztályidegennek tekintenek. Az volt a vád ellenem, hogy nem látogatom rendesen az órákat. Ez meg is felelt a valóságnak, mert bizonyos órákra nem jártam el. Azokra, amelyek, meggyőződésem szerint, nem voltak szükségesek a színjátszáshoz. Egy mentőövet azért dobtak felém. Azt ajánlották, ismételjem meg az osztályt, akkor maradhatok. Nem fogadtam el a lehetőséget, mert tudtam, hogy a mellőzött órákat azután sem fogom bepótolni. Valaki azt is tanácsolta, költözzem be a Horváth Árpád Színészkollégiumba, attól majd jobb szemmel néznek rám. De végső eltávolodásomat az akkori főiskolától mégsem csak a saját helyzetem idézte elő. — Volt más oka is? — Volt. Egyesek szervezni kezdték a főiskolásokat, hogy menjenek el a Városi — a mai Erkel — Színházba, és tüntessenek az ott fellépő Karády Katalin ellen. Sőt, Bajor Gizi-ellenes hangulatot is szítottak közöttünk. Méghozzá olyan színésztanárok, akik tehetség és népszerűség dolgában alatta maradtak kisebbeknek is, mint Bajor vagy Karády. Az ilyenfajta jelenségek engem rettentően elkeserítettek. Lám, ezen a pályán számomra nem terem fű. Kiváltképp, hogy nem voltam a megkívánt munkás-paraszt típus. Ha színész akarok lenni, véltem, mennem kell innen. — Nem lett volna helyesebb kitartanod? Ha összeszorított fogakkal is. Nem hittél a jobb idők bekövetkeztében? — Leküzdhetetlen menekülési vágy fogott el. Elhatároztam, hogy disszidálok. Nagy titokban megállapodtam egy embercsempésszel, aki vállalta, hogy csoportosan, szekéren, széna alá bújtatva átvisz a határon. 1949. november 17-én hajnalban Körmenden egy házban gyülekeztünk. Vártunk egész nap, de nem történt semmi. Késő délután aztán az embercsempész beültetett minket egy városszéli kocsmába. Ott azonban már nagyon ideges lettem, mert körülöttünk bőrkabátos emberek mozgolódtak gyanúsan. A szekér pedig csak nem jött. Egy pillanat alatt átvillant rajtam, jobb, ha innen odébbállok. Megfutamodtam, méghozzá egyetlen svunggal egészen a vasútállomásra. Gyorsan jegyet váltottam Pestre, mert már indulófélben volt egy vonat. Amint felléptem a lépcsőjére, hátulról jobbról-balról belémkarolt két pályaudvari ügyeletes államvédelmi*, és leemelt. A kalandnak ezzel vége szakadt. A bírósági tárgyaláson nem fogadták el, hogy már a zsebemben volt a hazáig megváltott menetjegy. A bíróság feltételezte, hogy aki egyszer megkísérelte a diszszidálást, az másodszor is nekivág. — Nem találtak enyhítő körülményt? il® — Ellenkezőleg. 1950. január elsejétől az ilyen cselekményért súlyos ítéleteket kezdtek kiszabni. Az addigi három-négyhónapos büntetések helyett tizenhárom hónapot kaptam. Egy hónapig Szombathelyen tartottak őrizetben. Cédulákat nyomtak a kezünkbe, ki melyik cellába kerül. A pincelejáratnál egy őr állt, akinek ezt a cetlit át kellett nyújtanunk. Én gyanútlanul és zavartan megkérdeztem tőle: — Tessék mondani, melyik lesz az én szobám? Dühbe gurult. — Mit képzel, szállodában van?! És lekent egy jókora pofont, amitől legurultam a lépcsőn. Betuszkoltak egy pincehelyiségbe. Harmincad-negyvened magammal ott vártam további sorsomat. Ítélet után a szombathelyi fogházba vittek. Értelmes elítéltekkel kerültem egy cellába. Volt bankemberekkel, földbirtokosokkal, sőt, az ügyvédi kamara volt főtitkárával. — Vagyis az úri osztályok levitézlett tagjaival. — A kényszerhelyzet egészen jó társaságot kovácsolt belőlünk. Használtuk az eszünket, az intelligenciánkat, fejlesztettük a memóriánkat. Gyakoroltuk egymás között a nyelvtudásunkat. Szópókert játszottunk, mert ahhoz nem kellett semmiféle eszköz. De csináltunk bridzskártyákat is vécépapírból, azokkal vívtunk elkeseredett csatákat. Lehetett otthonról tisztálkodószereket küldeni. A fog- és a hintőporos dobozokba szeretteink fluszpapírra gépelt irodalmi szövegeket rejtettek el. Nekem például egész Shakespearedrámákat, József Attila- és Arany-verseket. Ezeket tanultam, volt rá időm. Aztán átszállítottak a kaposvári fogházba, ahol a cella huszonhat lakója közül már legfeljebb csak a fele számíthatott tanult embernek. Hat hónapig egy cellában raboskodott velem Cziffra György. Emlékszem, gyakran mozgatta az ujjait, kvázi zongorázott. Nagyon szomorú, csöndes ember volt. A cella másik fele bűnözőkből állt. — Vagyis nem választották szét az úgynevezett politikaiakat a köztörvényesektől? — Akkor, 1950 derekán már nem, legalábbis a mi fogházunkban. A köztörvényesek közt voltak átmenők, rövid időre lecsukott biciklitolvajok. Tőlük szenvedtünk a legtöbbet. Sas György sorozata 6. I# m * • v „Remélhettem-e, hogy még főszerepeket játszhatok az oldalán — Tolnay Klárival a Reumavalier című tévéjátékban (Fotó: Csicsay Claudia)