Filmvilág, 1962 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1962-01-01 / 1. szám
A ZSENI PARADOXONA A Filmvilág számára írta: NYIKOLAJ A. LEBEGYEV professzor, a Szovjet Filmművészeti Főiskola filmtörténeti tanszékének vezetője Negyven évvel ezelőtt, 1922 januárjában mondta Lenin Lunacsarszkijnak, aki akkor a kulturális ügyek népbiztosa volt: „Maga nagy pártfogója a művészetnek, így hát jó erőssen vésse az eszébe, hogy a legfontosabb művészet a film.” Már sok millió szovjet mozilátogató jó néhányszor olvasta vagy hallotta ezt a mondatot, megszokták, szinte axiómának tetszik. Mégis, amikor tizenöt hónap múltán, 1923 áprilisában először hangzott el nyilvánosan ez a mondat (Lunacsarszkij idézte a művészeti dolgozók kongresszusán) sokakat, különösen a művészeti értelmiséget váratlanul érte Lenin gondolata, s csak irodalmi fordulatként, a zseni paradoxonaként fogadták. A forradalom első éveiben készített néhány szovjet film felületes és kezdetleges volt. Nemcsak hogy más művészeti ágak klasszikus műveivel nem lehetett összehasonlítani őket, de még a fiatal szovjet irodalom, színház és festészet legjobb alkotásaival sem. Hogy nevezhetjük akkor a „legfontosabb” művészetnek ? A művészeti értelmiség körében, beleértve a haladó gondolkodásúakat is, szélesen elterjedt az a meggyőződés, hogy a film nem művészet, hanem más művészeti ágak (a színház és egyéb látványosság) sokszorosításának technikai eszköze és körülbelül olyan szerepet játszik, mint a nyomtatás. „Lehet-e a film önálló művészet?” — kérdezte a fiatal Majakovszkij nem sokkal a forradalom előtt. Meg is felelt rá: „Természetesen, nem.” „Csak a művész teremtheti meg a valóságos életből a művészi alakokat, a film csupán ügyes vagy kevésbé ügyes sokszorosítója ezeknek a figuráknak. Film és művészet különféle nagyságrendű jelenségek.” Gyökeres változás történik a tízes évek végén, a húszas évek elején. Egyes filmeken (Griffith Itolerance-ján és egyéb művein, Protazanov legjobb alkotásain, Vertov és Kulesov kísérletezésein) akkor már felfedezhető a film kifejezési eszközeinek tudatos alkalmazása, s ezek az eszközök már megkülönböztették őket más művészi jelenségektől. Megkezdődik a folyamat, és a filmművészet a színház pótszeréből önálló művészetté válik. Ám a filmvásznat elözönlő selejtek zavaros áradatában szinte észrevétlenek maradnak az újnak ezek a hajtásai. „Nevetséges dolog ,filmművészetről’ beszélni — írta 1922-ben egy ismert színikritikus, a Pravda és más szovjet újságok munkatársa, Vlagyimir Blum. — Ez a hírhedtművészet’ magába sűrített valamiféle pótszert, meg különféle sarlatán és szmergyakori vonásokat. . . Természetesen semmifélefilmművészet’ nem létezik.” És akkor elhangzik a kijelentés: , film nemcsak hogy művészet, hanem a legfontosabb művészet! Sok száz más esethez hasonlóan a paradoxul hangzó mondat Lenin zseniális előrelátását bizonyította. Mint ahogy a kegyetlen nélkülözés és összeomlás éveiben a „Kreml álmodozója” megrajzolta Wells előtt a holnapi Oroszország fantasztikusnak tetsző képét — az ezernyi hatalmas gyárral, üzemmel, villanyteleppel benépesített óriási ország jövendőjét —, éppen így az akkori filmművészet nyomorúságos külseje mögött Lenin meglátta a nemrég született új művészet jövőjét. És Leninnek igaza lett. Néhány év múlva a filmvásznon felcsillantak a szovjet filmművészet első gyöngyszemei: Patyomkin páncélos. Az anya, Szentpétervár végnapjai és a Dzsingisz kán utóda, továbbá Dovzsenko filozófiai filmkölteményei. Eszmeiségük mélysége és szenvedélyessége, az erő és élesség, amellyel az élet