Filmvilág, 1972 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1972-12-15 / 24. szám
hegyeinek lakosai között elevenek még azok az ősi morális hagyományok, amelyek szellemében a vérbosszú olykor ma is megengedett, sőt „kötelező” lehet a falusiak felfogása szerint. A cinéma direct teljes művészi eszköztárának fölényes birtokában, egy konkrét eset kapcsán mutatja be a film azt a nehéz és szívós, az emberek tudatának megváltoztatásáért folytatott küzdelmet, amely e barbár hagyomány felszámolásához szükséges. Közel sem ilyen drámai módon látványos, de filmes szempontból szintén attraktív alapszituációra épül az NDK-beli Bernd Felgentreff és Wolfgang Stemmier színes tévériportázsa, A Lengyelországba vezető híd. Mióta nincs szükség útlevélre és vízumra a lengyel-, illetve az NDK-beli állampolgárok kölcsönös utazásaihoz, ugrásszerűen megnőtt a szomszédos turisták száma mindkét országban.A film alkotói — helyenként humorral, iróniával — azokat a problémákat is körüljárják, amelyeket ez az utazási láz okozott például a közellátás, a kereskedelem bizonyos területein, s éppen a gondok nyílt és őszinte feltárásával sikerül igazán hitelesen bemutatniuk, milyen jelentős és üdvös hatással járt ez az intézkedés — a személyes barátságok, emberi kapcsolatok elmélyülése révén — a két szomszédnép alaposabb ,kölcsönös megismerésére. * Hogy a filmdokumentációnak, napjaink eleven történetírásának micsoda döbbenetesek a hatáslehetőségei, azt természetesen azok a filmek bizonyították legérzékletesebben, amelyek összezsugorodott Glóbuszunk forró pontjainak eseményeiről, embereinek életéről hoztak hírt. Egy koncepciózusan megszerkesztett dokumentumfilm képeinek féktelen konkrétsága mindig új, izgalmas, tudatot formáló információt hordoz, s eleven, rendteremtő élményt jelent abban az információözönben, amelyben — minden esti tévéhíradó-nézők — napról napra élünk. Bármennyit hallunk és olvasunk évek óta az amerikaiak vietnami háborújának borzalmairól, s a vietnami nép hihetetlen és szinte érthetetlen, emberfeletti hősiességéről — mégis a székhez szögezve figyeljük Phanthan Lien A Van Kieu-i emberek című filmjeinek képsorait: valóban felfoghatatlan, ahogy ennek az eldugott völgynek a lakói úgyszólván természetes életformájukka kényszerültek hasonítani az ostromlottság természetellenes állapotát, ahogyan szinte természetesen „együtt élnek” az amerikai gépekről folyton folyvást rájuk zúdított bombákkal, s a tányéraknákkal, amelyekkel ösvényeiket elárasztották. Fontos stratégiai útvonal vezet át a dzsungelben ennek a tartománynak a völgyein; szelíd arcú fiatal férfiak és nők haladnak rajta libasorban, hátakon és kerékpárokon lőszert, fegyvereket szállítva a felszabadító hadsereg katonáinak. A csoport előtt néhány lépéssel hosszú botot visz egy fiatalember; ő már messziről észreveszi az amerikai repülőgépekről leszórt, másodszori érintésre robbanó aknákat. Int, a sor nyugodtan megáll mögötte. Botjával ráüt az aknára. Robbanás. A csoport halad nyolc-tíz lépést, aztán minden kezdődik elölről... De az első vonalakban harcoló katonák nem maradnak fegyver nélkül, akárhány tonna bombát és aknát szórjanak is az amerikaiak a Van Kieu-i emberek ösvényeire ... S Kieu Mink operatőr kamerája olyan keresetlen egyszerűséggel rögzíti ezt a döbbenetes menetelést az aknamezővé bombázott ösvényen , s a fiatal fiúk és lányok olyan természetes hétköznapisággal élik át a percről percre megismétlődő életveszélyt —, akárha rizsaratást látnánk. (A film végén szűkszavú felirat közli a nézővel, hogy az egyik operatőr hősi halált halt a felvételek során ...) Napjaink történelemformáló jelentőségű barikádharcainak legelső vonalában küzdenek kamerájukkal a Bolívia: A tábornokok ideje című kollektív film névtelen alkotói is. Az újsághírekből tudjuk, milyen nagy horderejű politikai fordulatot jelentett Bolíviában Torres tábornok haladó kormányának hatalomra kerülése, s micsoda kegyetlen megtorlás és elnyomás következett 1972. augusztus 20-át, Banzer ezredes reakciós katonai államcsínyét követ i