Filológiai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1972.
1–2. szám - Tanulmányok - Király Gyula: Dosztojevszkij és az orosz irodalom
Dosztojevszkij nemzedéke világképének kialakulásában a polgárosodó vagy a polgáriasult szemlélet játszik nagy, sőt kizárólagos szerepet. Emiatt aztán a gogoli ember- és társadalomlátás, bár felszabadítja az új generáció elemző és kritikai kedvét (Dosztojevszkijét is felszabadítja), a nemesi társadalom örök fikcióként való elfogadása (ez a gogoli szlavofil reformeszmény a nemesi államiság megtartásával) mint a gogoli társadalomláttatásnak elválaszthatatlan összetevője azonban már nem lelkesíti ezt a nemzedéket, sőt inkább ellenkezésre serkenti. Dosztojevszkij nevetségesnek és anakronisztikusnak látja Gogol gondolkodásának eme konzervativizmusát. Ez a kritikai felismerés segít többek között túlzökkenteni kisember-ábrázolását a gogoli koncepció korlátain, persziflálni a gogoli világnézetet, világképet a „tömegember" szintjén. A fiatal író ezt azáltal éri el, hogy gogoli „hozzáállással" ítélő jellemeket farag, pszichológiailag hiteles eszméiket ad absurdum viszi, az ezeket az eszméket valló embereket pedig ily módon erkölcsi és anyagi csődbe juttatva, elvezeti annak belátásáig, hogy a nemesi berendezkedést illető minden illúziójuk végérvényesen szentimentális és hazug önáltatás, nevetséges álmodozás marad. Mindez egybeesik a kor romantikaellenes irányzatával, amelynek vezéregyénisége Puskin után éppen Gogol volt. Csakhogy Gogol egy vonatkozásban maga is romantikus maradt: a feudális nemesi formációt még tabuként kezelte. Tanítványai ezt a tabut ostromolják s rombolják le. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a gogoli iskola egyik vagy másik fiatal írója számára ez a taburombolás önmagában nem volt elegendő eredeti műalkotás, ember- és regénykoncepció kialakítására. Dosztojevszkijnek meg kellett találnia a kor hősének ilyen ily természetű ellentmondásokkal terhes jellemét. A kisember sorsában azt az általánost és konkrétat, európait és nemzetit, ami a XIX. századi fejlődés problémáinak és ellentmondásainak európai és orosz szempontjából egyaránt tanulságos és jellemző a század embersorsának tipikus alakulására. Ennek az egyetemesnek és nemzetinek egybehangolni kívánása indította el Dosztojevszkij kisregényeiben a kisember-csinovnyikot azon a „kalandos" úton, amely letéríti majd a rendiség megszokott, beidegzett ösvényéről. Dosztojevszkij, kora eszméiből és szociális törekvéseiből vett, a kisember tudatában is ott fészkelődő gondolatokkal alakítja különössé e típust. A mű kontra-gogok kicsengését élesítette, hogy az egyéni sors a társadalmi berendezkedés falán zúzódott szét, s hogy elégséges naiv „poézis" volt a hős egyéniségében ahhoz, hogy a legjobbakat tételezze fel a társadalomról, s önmaga lehetőségeiről. Az illúziókat tehát teljes mértékben szertefoszlatta az egyén reálisan és tragikusan alakuló sorsa. Ehhez a törekvéshez egy prekoncepcióval rendelkező entellektüel figura, a társadalom berendezkedését magas szinten elemző hős alkalmatlannak bizonyult. Dosztojevszkijnek olyan alakot kellett találnia, aki jóhiszemű, naiv, védtelen a társadalmi berendezkedéssel szemben. Az kellett, hogy a kisember, a tömegember sorsának alakulása kerüljön szembe a „Renddel", s mindig evidensebben és indokoltabban az olvasó előtt, mint azt a hős maga belátni tudná vagy merné. S a Dosztojevszkij-alakok sorsukként kezelik, amit az olvasó a cselekmény esztétikai evidenciájának tarthat. Ezért tűnik el, s kell is, hogy eltűnjék az író, a maga szubjektivált közvetlenségében az ilyen koncepciójú regényből. Gogol kisemberének élete a nemesség viselkedésének vagy a tarthatatlan