Filológiai Közlöny – XIX. évfolyam – 1973.

3–4. szám - Tanulmányok Petőfi Sándor emlékére – születésének 150. évfordulójára - Biernaczky Szilárd: Petőfi „dalai” a nép között (Vázlat a folklorizálódási folyamat kutatásához)

tott kérdéseire.5 Ortutay Gyula egyhelyütt a következőket írja: ,, . . . milyen hasznos lenne, ha mi is gondosabban vizsgálnák a mi magyar deáki, tanító, kántor stb. összekötő, költészet-alkotó rétegünket : szerepük a magyar népköltészet történetében bizonyára nem jelentéktelen." Mindemellett sem a folklór életmódját általában vizsgáló tanulmányokban, sem pedig a műdal nép közé jutásával elméleti szinten foglalkozó cikkekben nem kapunk teljes választ abban a tekintetben, hogy a folklorizálódás miképpen megy végbe, melyek legjellemzőbb fázisai, hogyan alakul át a műdal nyelve, kifejezésvilága, szemléletmódja, sőt esetleg a szerkezete is a folyamat során, és ebből önként következően milyen állomásokat (pl.: ismert nagy költő alkotása — műdalos-népies átalakulás — félnépivé válás — folklorizálódás), illetve milyen ízlésformákat, stíluscsoportokat (pl.: paraszti — félművelt gazdag paraszti — falusi értelmiségi — iparos rétegre jellemző — városi félművelt — városi művelt stb.) érdemes megkülönböztetnünk ahhoz, hogy akár konkréten Petőfi egy-egy versének útját végigkísérhessük, akár a folklorizálódási folyamat törvényszerűségeit kutathassuk. Bár elegendő példaanyag alapján született összefoglaló munkára Petőfikutatásainkban nem támaszkodhattunk, mégis néhány fontos tanulmányról már elöljáróban meg kell emlékeznünk. Mindenekelőtt egy Petőfivel foglalkozó munkát, Terbe Lajos Petőfi és a népi című kis kötetét szeretném kiemelni, amely különösen a konkrét adatok, összefüggések felkutatásában jelentős. E kettősség fenntartása természetesen szükséges általános felosztási szempontból. A folklorizálódás kutatásánál azonban egyszerűen nem szolgálhat kellő alapként, pusztán a két szélső pontot rögzíti. Témánk esetében a cél éppen az átmeneti fázispontok megjelölése. S ehhez viszont valamennyi történetileg keletkezett nép- és műköltészeti stílust, ennek továbbélését, egymásrahatását, másrészt egy-egy korszak valamennyi „rétegét", ízléskörét, tartalmiformai csoportját össze kell gyűjteni. A népművészet — hivatásos művészet kettősségéből kiinduló tanulmányok között kell említenünk Kodály Zoltán idevágó munkáit, jóllehet a folklorizálódás bonyolult kérdésére ráérez már korai előadásában (Erkel és a népzene, i. m.) is. A magyar népzene (Magyarság néprajza IV. 9 — 88.) fejezeteiben pedig bőven kifejti a műzene történeti rétegei és a népzene kapcsolatait (VII. fej. Műzene nyomai 47—61.), de foglalkozik a múlt századi mű-, népies és népzene kapcsolataival is (Népies műdal 9 —11., A népies műdal hatása 34 — 39.). Utóbbi helyeken és különösen a Népzene és műzene című tanulmányban (In: Úr és paraszt a magyar élet egységében — szerk. Eckhardt Sándor — 1941, 212 — 222.) Kodály a két pólus mellett felismeri a harmadik kategória (népies műzene) szerepét, bár azt egyértelműen az első kategóriához kapcsolja. A kétpólusú szemlélet tulajdonképpen önként fakad a magyar népzenei kutatásokból, hiszen az első lépésektől kezdődően mind a mai napig erőfeszítések történnek a népies réteg és a népzene szétválasztására. E kétpólusú cikkek sorában kell megemlítenünk Ortutay Gyula Népköltészet és műköltészet című tanulmányát is (szintén az Eckhardt szerkesztette kötetben, 161—181.), amely lényegében az alapvető elvi kiindulópontot jelenti a hazai folklorizálódás és folklorizmus kutatás tekintetében. De ide sorolhatók Marót Károly dolgozatai is (Népköltészet és műköltészet, Puszták népe 1947. 13 — 18., Mi a népköltészet? Ethn. 1947. 162 — 173., A népköltészet elmélete és magyar problémái, 1949.), amelyekben ismét a két sarkított pólus kapcsolatának dilemmája bukkan elő, s míg Benedetto Croce (Poesia popolare e poesia d'arte, Bari, 1933) művészi esztétikai szempontból vonja meg a határokat (lásd még G. Cocchiara : Az európai folklór története, 1962. 490 — 494), addig Maróinál az elválasztás a művészet (népi és hivatásos egyaránt) szociológiai vonatkozásában jelentkezik, hiszen a sokat feszegetett „közköltészet" kategória mire vonatkozhatna másra, mint magára a művészetfogyasztásra (a műfajok, stílusok elterjedettségére, közös vagy nem közös voltára). „. . .a közösségi mérték sem lehet szigorú és így a változó népinek és félnépinek határai sem élesek, mert különbség csak a köz nagyságában és az alkotás élettartamában van." — írja (A népköltészet elmélete... 14.), máshol viszont esztétikai értelmezéssel is ezt igyekszik igazolni, amikor arról szól, hogy nem válhat „közköltészetté" az, ami felszínes, sekélyes (Mi a népköltészet? 6.). 6 Ortutay Gyula: A francia népdal, in Halhatatlan népköltészet, 1966, 312. 7 Alcíme: Mit vett át Petőfi a néptől? Mit vett át a nép Petőfitől, Bp., 1930. 1959.