Filológiai Közlöny – XXI. évfolyam – 1975.

4. szám - Közlemények - Kemény Gábor: Alakmások és önarcképek Krúdy prózájában

önmagáról mintázta — és igaza volt. De igazuk van a kritikusoknak és az irodalomtörténészeknek is, akik ezen figurákat lírai alakmásoknak tekintik. Az ellentmondás csak látszólagos: Szindbádban és Rezeda Kázmérban Krúdy valóban önmagát rajzolja, de jellemének, személyiségének csak egy-egy aspektusát, végtelenül összetett és ellentmondásos énjének egy-egy jellegzetes vonását kölcsönzi nekik (Szindbádnak a kalandvágyó állhatatlanságot és könnyes nosztalgiát, Rezedának a szerelmes költő — ironikus felhangokkal megjelenített — érzelgősségét), az egykori szerep egy-egy változatát, egy-egy álarcot a sok közül.lu A Krúdy-alakmásoknak ez a típusa azért válhat az írói önvizsgálat eszközévé, mert ezek a hősök teljesebben, végletesebben élik azt az életformát — a kóbor lovag, a csavargó trubadúr, az ellenállhatatlan nőhódító amorális, szivárványszínű életét, mely annyira vonzotta (és taszította) Krúdyt. Az író mintegy játszik a lehetőségekkel, ellentmondásos egyéniségének egy-egy tendenciáját az alteregókban ad absurdum viszi, a regényt és novellát szinte az ,,élet-kísérlet" terepévé változtatja. A Napraforgó három férfi főhőse (Végsőhelyi Kálmán, Álmos Andor, Pistoli) közül egyiket sem tekinthetjük önarcképnek, de mindegyikben vannak jellegzetes Krúdyjellemvonások. Krúdy valószínűleg azt írta meg bennük, mivé válhatott volna, ha nem őrködik felette géniuszként a költői hivatástudat.17 Krúdy írói alkata — mint mondottuk — alapvetően a lírikusé: emberábrázolásának, világlátásának ezért válik centrális mozzanatává a tízes évek elejétől a lírai alteregók szerepeltetése. Első írói korszakában mindvégig kitapintható a fiatalságából hozott irodalmi ihletés, a romantikus szerepjátszás maradványai és fejleményei. Ezért találjuk jellemzőnek a tízes évek Krúdyjára is azt, amit Németh László ,,a század betegségéről", a romantikáról mond: „Ez a betegség . . . voltaképp egy óriási méretű irodalmi mérgezés volt . . . , s lélektani jellemzője, hogy az ember a maga életét is csak irodalmi sémákban, szerepekben tudta alakítani."18 Ilyen romantikus irodalmi séma Krúdy kedvelt hőse (és alteregója), aki éjszakánként ábrándos hölgyek ablaka alatt sétál, vagy „puskát poroz", hogy egy holdfényes estén, szerelmi bánatában szíven lője magát (Szindbád, Nagybotos Viola, Emléki, Levrey Konstantin stb.). Csakhogy Krúdy ezt a szerepet, ezt a kopott sémát saját bonyolult egyéniségének színeivel, mozgalmas életének eseményeivel töltötte meg. Sikerült elkerülnie a romantikus szerepjátszás, az önstilizáló álarcos realizmus legfőbb buktatóját, a szerepekre szakadást, igazi énjének, tulajdonképpeni önmagának elvesztését. A romantikus szépirodalmi ihletés, a valóságot irodalmi illusztrációnak néző közvetettség, másodlagosság érett műveiben már majdnem mindig ironikus és önironikus felhangokkal kezelt formai kellékké minősül át: a hősnő rendszerint olyan bájos, mint Roselli Gemma „Turgenyev Iván Tavaszi hullámaiból", minden valamirevaló újságíróról Thackeray Pendennise jut eszébe stb. A fiatal Krúdy szerepjátszó és szerepkereső önstilizációját azonban nem volna helyes elszigetelten, szellemi környezetéből kiszakítva vizsgálni. Krúdy — noha szervezetileg-irodalompolitikailag nem kötődött szorosabban a Nyugat-mozgalomhoz — életkorát tekintve az első Nyugat-nemzedék nagyjainak kortársa, írói szemléletmódja, stílusa a századelő túlfűtött, esztétizáló egyéniségkultuszának légkörében forrott ki, annak hatására, azzal összefüggésben. Németh László utalt erre egy 1927-es bírálatában, nem feledkezve meg arról sem, hogy Krúdy a keresett és megtalált szerepet a maga vérével és életével bűvölte emberivé.19 A tízes évek elejének Krúdyja, az illúziótlan és ironikus novellista, a magyar „történelmi osztály" kísértet voltának legjobb ábrázolója a Szindbád-novellákban rendkívül nehéz feladatra vállalkozik: a dzsentri-múlt tárgyilagos, önáltatástól mentes szemléletét a lírai szemé- 16 Szindbád és Rezeda Kázmér, e két romantikus önarckép-figura úgyszólván egész írói pályáján végigkíséri Krúdyt. Még nyíregyházi gimnazista korában, alig több mint tizenhat évesen egyik novelláját Rezeda Marcell álnéven adja ki (Nagyságos asszonyom a doktor. Debreceni Ellenőr 1895. febr. 19. sz.). Ugyanez év szeptemberében Rezeda-ként szignál egy hírlapi cikket (Egyesek és négyesek. Debreceni Ellenőr 1895. szept. 12. sz.). Az első nagy sikert az A vörös postakocsi hozza meg, amelynek Rezeda Kázmér a főhőse, s az utolsó remekműben, a már posztumusz megjelent Rezeda Kázmér szép életében az ő alakját felidézve zárja le életművét. Szindbád, az ezeregyéjszakai hajós valamivel később tűnik fel írásaiban, mint Rezeda, de jelentősége talán még nagyobb: Krúdy lényegében a Szindbád-alteregóval tör be a magyar irodalom köztudatába (az első Szindbád-novella : Egy kis tánciskola. Világ 1911. jan. 17. sz.), és Szindbád-történetekkel búcsúzik. Az utolsó Szindbád-históriában, a Purgatóriumban az író és alakmása egymásba olvad, azonosul (ezt jelzi az egyes szám első személyes előadásmód), s ezzel ez a kifejezési forma felszámolódik. A kör bezárul, író és alterego a betegség, az őrület és a halál örvényében végleg egymásra találnak, hogy Krúdy most már teljesen Szindbáddá és Szindbád Krúdyvá válva tűnjön el szemünk elől. 17 Féja Géza: Krúdy, a lángelme. In: Lázadó alkonyat. Bp. 1970. 53. 18 Németh László: Kiadatlan tanulmányok. Bp. 1968. II. 249. 19 Uo. I. 89.