Forum, 1946 (1.évfolyam, 1-4. szám)

1946-12-15 / 4. szám

Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek szépségét élvezi és elzárkó­zik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat; csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével érthetjük igazán költeményeit is“. Az előbbihez annyit, hogy Petőfi depolitizálásának folyamata nem az első világháború után veszi kezdeti keltezését. Visszanyúlik ez a folya­mat már a múlt századba, mint ahogy 1848 egész értelmének elhomályo­­sítása meglelhető a kiegyezés beköszöntésével uralomra jutó politikában. Ekkor lesznek először hamis koszorúkká a márciusi koszorúk s Petőfi és Kossuth életet és társadalmat átalakítani akaró jelszavai patetikus szó­­cséplésnek eszközei. Ha terünk volna elemzés tárgyává tenni a XIX. század utolsó évtizedeinek világát arra a következtetésre jutnánk, hogy a 67 utánra következő márciusi évfordulók ünnepeinek nem volt sokkal több köze 1848-hoz, mint a Függetlenségi Pártnak az eszmékhez, ame­lyekre hivatkozott, Petőfi költő-epigonjainak Petőfihez, vagy a népszín­műnek a paraszti valósághoz. Kérdések sora jelentkezik emlékezetemben. Adatok tömege kívánko­zik papírra arról, milyen orgazdaságot folytatott közelmúltunk 48 poli­tikai, társadalmi, gazdasági és kulturális eredményeivel. A kérdések soro­zatából azonban csak egyet emelek ki. A Klebelsbergtől kiinduló két világháború közti művelődéspolitikánk, amely olyan büszke volt kultúr­­fölén­yére és tudományos eredményeire, miként magyarázta 1848 alkotá­sát? Az a csekélyszámú mű, ami a szabadságharccal, az ezt megelőző és az ezt követő eseményekkel foglalkozott, milyen értelmet és tanulságot tudatosított témájából a közelmúlt emberében? Az időszak 1848-szemlélete — az előzőkből következik, hogy volt ilyen — azonos felépítésű, mint az egész magyar múltról alkotott ekkori kép. Egy szoborcsoport körvonalai jelennek meg előttem, amelyek jel­képesen fejezik ki e kor szellemét. Történelmi szoborcsoportról lévén szó, a múltszemléletét is. A budapesti Kossuth-szoborra gondolok, Kossuth és minisztertársainak szoborcsoportjára. Midőn felállításra került, újságcikkek egész sorát hívta ki maga ellen, mégis hűséges kifejezője a kornak, amely­ben létrejött. Kossuth Lajos emlékét több mint száz szobor hirdeti világ­szerte; tudtommal ez az egy­etlen közöttük, amely a bukott politikust ábrázolja. Miként a szobor, a közelmúlt negyedszázad is, 1848-49 világá­ból a bukott szabadságot hangsúlyozza legszívesebben. Ahogy a szobor a bukás jelképének fokozásául Kossuth körül felsorakoztatja miniszter­­társait gyötrődő, szenvedő arckifejezéssel, ugyanígy az irodalom sorra fedezi fel a bukás és a megtorlás dokumentumait, a forradalom felszá­molóinak személyiségét és a felszámolás körülményeit. A 20-as, 30-as évek tanulmányozója, midőn a szabadságharcról szól, minden mondatával saját kortársaihoz beszél. Mintha mondaná: — lásd hová vezetett a láza­dás? hová vezetett a meggondolatlan, az eshetőségekkel rém számoló politika? Vond le a tanulságot, legyen eszményképed a „bölcs mérséklet“, a számító, gyáva megalkuvás! — Említettem, hogy nemcsak a szabadság­­harcot, egész múltúnkat egyazon szemüveggel nézi a német szellemtör­téneti módszer hatására megújult magyar történetírás. Csupán egy példát. Miként 1848-49 történetéből nem a nagy tettek, az évtizedek óta készülő

Next