Fotóművészet, 2015 (58. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 4. szám

a média átalakulása át fogja alakítani a fotós szerepét kijön belőle, megcsinálom. Egy óra múlva visszahívtak, hogy na­gyon sajnálják, de valaki olcsóbb ajánlatot adott. Nem igazán szerettem meg ezt az életformát, kiszámíthatat­lan, ráadásul korábban mindig csapatban tevékenykedtem. Ha asszisztenssel dolgozom, aki a világításban vagy másban segít, akkor mindig kikérem a véleményét, ez biztonságot ad nekem, sokat dolgozom együtt Urbán Ádámmal. Amikor kikerültem az Iparművészeti Főiskoláról, valaki azt ajánlotta, hogy keressem meg Urbán Tamást az Ifjúsági Magazinnál, meg is kerestem, elmondtam neki, hogy friss diplomás vagyok, és érdekel a riport­fotózás. Azt mondta, hogy ez nagyon klassz, van-e felszerelésem, itt van két obj­ektív, adott hozzá húsz tekercs Ilfordot, csinálj a jövő hétre egy anyagot a gördeszkásokról. Aztán adott más feladatokat is, jó témákkal foglalkozhattam, tanulhattam a szakmát, azután jött a Narancs. Jó pár évvel később, egyszer csak fölhívott Ádám, a fia, hogy nagyon érdekli a fotózás, és az édesapja azt javasolta neki, hogy jöjjön el hozzám. Hozta a portfólióját, beszélgettünk egyet, és onnantól, ha szükségem volt segítségre, vele dolgoztam. - A MeH-nél is volt két segítőd. Miért volt rájuk szükséged? - Napi tizenkét-tizennégy órában kellett készenlétben lenni, és gyakran kellett egyszerre két vagy több helyszínen dolgozni. A letöltött képeket fényelni kellett, méretezni, archiválni, és valaki­nek folyamatosan bent kellett lennie az irodán, hogy ki tudja szol­gálni a sajtó és a hírügynökségek igényeit. Nálunk bevett szokás volt, hogy a kézfogásokat a partnereknek is elküldjük, ez is a pro­tokoll része volt, még én is kaptam ilyen képet, ha kezet fogtam valakivel. - 2006 ősze hatással volt-e a munkádra? - Nem. A tüntetésekkel nekünk semmi dolgunk nem volt. Időm sem lett volna rá, a szokásos ügymenetben dolgoztunk. Ami­kor Gyurcsány Ferenc megnézte a felgyújtott tévészékházat, itt­hon feküdtem betegen, és egy kollégám ment el fényképezni. Ezt leszámítva az alatt a néhány hét alatt is ugyanúgy dolgoztam, mint máskor, a naptár ugyanúgy meg volt töltve programokkal. - 2003-ban még azt tervezted, hogy bemutatod a nálunk élő kínaiak életét. - Abból nem lett semmi, sok hasonló téma volt a fejemben, ami ezért vagy azért nem valósult meg. Az ötletek jönnek, mennek. Van, amiből csak terv marad, de van, ami talán még meg is való­sulhat. Idén négy nagyobb anyagon is dolgoztam. Egyik sorozat­ból sem terveztem kiállítást vagy albumot, számomra a Facebo­­oknál nincs ideálisabb hely, nem kell kópiákkal vesződni, nyom­dába menni, ide-oda rohangálni, ráadásul nem kerül semmibe, és mindennél gyorsabb. Azt is szeretem, hogy folyamatosan kapok visszajelzéseket, eleinte csak egy-két hozzászólás érkezik, azu­tán egyre több, kialakul egy beszélgetés a fotóhoz közelebb állók és a laikusok között a fényképezés szerepéről. - Szoktál ezekre reagálni? - Ez változó, ha megszólítanak, akkor mindig válaszolok, de általában privát módon. Inkább hagyom, hogy a kialakuló dis­kurzus hadd élje a saját életét. Közben kapok hideget-meleget, volt olyan sorozatom, amelyiket nagyon szerettek, de lapos volt ez az amplitúdó, és volt, amelyik jobban megosztotta a nézőket, imádták vagy utálták. - Az idei új anyagaid közül melyik volt a legelső? - A színes csoportképek. Németh Gábor barátom megkeresett, hogy a régi, főiskolás haverjaival, Garaczi Lászlóval, Tóth Gábor Ákossal és Farkas Péterrel szeretnének magukról egy olyan képet, mint amilyen a rockegyüttesekről szokott készülni. Lefényképez­tem őket egy tűzfal előtt. Az elkészült kép rengeteg gondolatot és kérdést is felvetett bennem. Izgatott és nem hagyott nyugodni, úgyhogy elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is folytathatnám. A zenekarfotózásnak is megvan a maga protokollja, én ezeket igyekeztem megtartani, de az ismerős közhelyeket és modoros­ságot megtartva vagy akár még fel is erősítve. Izgatott ez a merev modorosság, ami valószínűleg egyfajta idealizálási igényből fakad. Meg akartam nézni, hogy hogyan hatna más, nem zenész csoportokkal. Szóltam néhány ismerősnek, hogy hozzanak magukkal három-négy társat, olyanokat, akikkel szívesen lenné­nek egy zenekarban. Legyen az a barátja, a példaképe, az első vagy az utolsó szerelme, akár az utálata tárgya vagy akikkel egy­szerűen csak szeretne egy közös fotót. Művészek, tudósok, régi narancsosok, tilos rádiósok, értelmiségiek és barátok. Később mások is jelentkeztek, most is vannak páran, akiknek meg van ígérve a fotózás. Egyvalamit nem akartam, valódi zenekarokat, de végül pár kép erejéig abba is belementem. Szóval ezek olyanok sztárfotói, akik valójában nem rocksztárok, de közben mégis. Rengeteg örömöt jelentett ez a munka, azonban egy idő után fárasztó volt a szervezés, a helyszínkeresés, és azt is észrevettem, hogy gyakran egy-egy arcra fókuszálok, kiemelek valakit. Hát akkor minek ez a körítés, egyszerűbb, ha egyvalakit fényképezek. A kvázi művészi vagy alkotói portré számomra mindig is nehezen értelmezhető műfaj volt, a portréknál jóval ritkábban kaptam meg azt az élményt, mint a zsáner- vagy riportképeknél, ahol a kör­nyezet segíti az értelmezést. A kíváncsiság hajtott, hogy kipróbál­jam, mit tudok belőle kihozni, csak nagyjából volt elképzelésem, hogy mit szeretnék láttatni vagy megmutatni egy-egy karakterből. A fekete-fehér portrék öt-tíz perc alatt készültek, igyekeztem semleges és inkább idegen, mintsem barátságos hangulatot teremteni. Rengeteg élményt adott ez a sorozat. Esténként végig­néztem a képeket, próbáltam megfejteni, hogy hol, mitől, mi működik, mi az, ami erősít vagy gyengít egy karaktert, mire kell jobban fókuszálnom, vagy mivel nem érdemes foglalkozni. Ren­geteg fontos kérdés merült fel a hozzászólásokból a szépséggel, az idealizálással vagy akár a portré természetével kapcsolatban. Jó volt látni, hogy a legtöbben azokat a kérdéseket és dilemmákat vetették fel, amiket én is fontosaknak tartok. Több mint kétszáz embert fényképeztem le, a kiállításon és a sajtóban ennek a kép­mennyiségnek csak a töredéke volt látható. Az alakok többsége a nyolcvanas és kilencvenes évek alternatív művészei közül került ki, de nem egy közösség panoptikumát akartam létrehozni, arra törekedtem, hogy legyenek közöttük az idősebb és a fiatalabb generációkból is, akik valamilyen módon mégis köthetőek ehhez a halmazhoz. Egy idő után aztán már maguktól is jöttek, megke­restek, hogy szeretnék, ha őket is lefotóznám, például egy roma srác a képzőművészeti projektjéhez szeretett volna egy petőfis portrét, ebből lett az eredeti dagerrotípiára emlékeztető beállítás. Van köztük lelkész, akit a Tilos Rádióból ismertem, jót beszélget­tünk, az arca karakteres, nekem az amerikai kommandósokat juttatja eszembe. A kommentelők bírálták a képet, hogy úgy néz ki, mint egy ördögűző, ezért felhívtam őt telefonon, hogy ha a kép gondot okozna a felekezetében, akkor leveszem a Facebookról, ne legyen kellemetlensége miattam. Isten őrizz, mondta, imádja a képet. A Capa Központ fölvetette, hogy kiadhatnánk egy albumot a portrékból és a csoportképekből. Ha sikerülne rá pénzt szerezni, és megjelenhetne a könyv, akkor Unoka Zsolt pszichiáter egyik írása lehetne a bevezető szöveg. Ő vagy tíz éve vezet egy kutatást, ahol azt vizsgálják, hogy mit nézünk meg először egy arcon, hogyan keresünk rajta szimpatikus vagy ellenszenves vonást­ a Fotóművészet­­ 2015.­­.

Next