Fővárosi Közlöny, 1921 (32. évfolyam, 1-27. szám)
1921-04-22 / 16. szám
érintett ez a hullám, minden oldalról arra törekedtek, hogy ez a válság vagy lokalizáltassék, vagy olyan módon oldassák meg, hogy itt a kereskedelem válsága és ennélfogva a kereskedelmi alkalmazottaknak elbocsáttatása be ne következzék, hogy ezen országban továbbra is módjukban legyen termelni az iparosoknak és érdekükben is álljon ennélfogva a munkások továbbra is munkaalkalmakat találhassanak. Én nem teszem teljes mértékben a magamévá a válság megoldása érdekében sem azokat a javaslatokat, amelyekkel a kereskedelmi érdekeltségek jöttek, mert nekünk az a véleményünk, hogy minden áron és minden módon arra kell törekednünk, hogy azok az elemek, akik itt hét esztendő óta kínlódnak és nyomorognak és hét esztendőn keresztül nem voltak abban a helyzetben, hogy maguknak új ruhát vagy új cipőt csináltassanak és nem jutottak megfelelő ételhez, hogy ezek az emberek az olcsóság révén végre hozzájuthassanak elsőrendű életszükségleteik kielégítéséhez. Mindazonáltal úgy látom, hogy vannak egyes olyan pontok, amelyekben feltétlenül a kereskedelem segítségére kell sietni, főként azokban a pontokban, ahol arról van szó, hogy az ország belsejében levő óriási mértékű ipari készletek, kereskedelmi árucikkek ne az ország belsejében adassanak el, hanem a külföldön. (Zajos felkiáltások jobbról: Ahá!) Bocsánatot kérek, nem elsőrendű életszükségleti cikkekről van szó, hanem például borról és más olyan árucikkről, amelyeknek termelése az országnak elsőrendű érdeke, de amelyeket eddig is kivitelre termeltek és úgy értékesítettek és itt az én vezérfonalam az, hogy itt azért kell az ipar termelést és a kereskedelmet mindenáron lehetővé tenni, mert, ha az iparos nem termelhet, akkor a munkás munkanélkülivé válik. (Közbeszólás:A kereskedő pedig nem tud árusítani semmit.) Igen, a kereskedő nem árulhat semmit. (Közbeszólás: Az egyik megbukik, jön a másik.) Igen, ez egy végnélküli folyamat, az egyik bukás magával rántja a másikat. (Közbeszólások : Nem úgy értette. A bukott helyébe jön másik.) Az államok gépezete már évezredek óta, amikor Rómába kivonultak a munkások, már akkor megmondották és az iskolákban állandóan tanított tétel volt, hogy a fej, a láb és a gyomor olyan összefüggésben állanak egymással, hogy a zavarok, amelyek az egyik testrészben előállanak, az egész teste, tehát itt az egész állam életét veszélyeztetik. Azok a bajok, amelyek a kereskedelemnek terén felmerültek, nem védem itt a nagy vagyonokat, azokat, amelyek a háború tartama alatt addig, amíg mások kint véreztek a fronton, óriási vagyonokra tettek szert, feltétlenül segítésre szorulnak. Azért a vagyonválságnál és az adók kivetésénél lehetőleg arra kel törekedni, hogy ez az állam gépezetét meg ne bénítsa, hogy azok az adóalanyok, amelyek az országnak állandó adóval szolgáltak s amelyek az állam pénzügyi életét lehetővé tették, hogy ezek az egzisztenciák itt továbbra is létezhessenek. Ez a kérdésnek a harmadik fázisa. A tőzsde és a kereskedelem válságával együtt elsősorban érdekli a nemzetet az ipari válság. Méltóztassék végignézni egész Európát. Méltóztatnak látni, mit tesz Amerika arra nézve, hogy az ipari termelést a lehető legmagasabb nívón tarthassa fenn, amelyben a háború tartama alatt és azután is volt. Itt gigászi küzdelem folyik, furcsa küzdelem, amelyet az első pillanatban alig lehet megérteni, a német márka árfolyama körül. Amerika, amely exportálni akar Németországba s nem akarja, hogy Németország exportáljon őhozzá, arra törekszik, hogy a német márka kurzussá emeltessék. Németország pedig fokozott mértékben kíséri figyelemmel Amerikának azt a törekvését, amellyel az amerikai kivitel biztosítása érdekében él, hogy Németország az amerikai olcsó árukat el ne érhesse, mert fél a munkanélküliségtől, állandóan kifejt. Természetesen viszont Németország arra törekszik, hogy ennek ellensúlyozására a márka árfolyamát leszállítsa. Ebből csak egy következtetést lehet levonni. Egy ország nyugodt élete, politikai biztonsága, az állampolgárok megélhetése azt követeli, hogy ne legyenek abban az országban rétegek, amelyek a maguk megélhetését nem látják biztosítva abban az országban s minden szélsőséget, minden, a legalacsonyabb ösztönökre ható politikai agitáció eszközévé odaadják magukat. Látjuk, Németország milyen módon törekszik legelsősorban arra, hogy a munkások egész tömege állandóan foglalkoztatva legyen. Elsősorban törvényjavaslatot készítettek a munkaidő leszállítására, azt mondották, hogy munkások rövidebb ideig dolgozzanak, mert akkordban dolgozván, bizonyos idő alatt bizonyos munkamennyiséget végeznek és ekképpen akarták a munkásságot a munkátlanná válástól megszabadítani. Azt mondották, minden munkás bizonyos ideig dolgozhat, öt-hat órában állapították meg, ennélfogva a munkaidőt és ilyen módon biztosítottak a többiek számára munkaalkalmat, illetőleg azt, hogy a régi munkásokból nem kellett elbocsátani. Ezzel azonban maguk a munkások helyezkedtek szembe azzal, hogy lehetetlen, hogy kizáróan az ő terhükre és költségükre oldják meg a munkanélküliség kérdését. Láttuk Ausztriában, amely különben például szolgál ebben a tekintetben, amennyiben 1918. november 1-étől, tehát a forradalom kitörésétől 1920. március elsejéig 448 millió koronát fizetett ki a munkanélküliek segélyezésére. Ebben a rendszerben a lehetetlen helyzeten, amely az állampénztárt állandóan igénybe veszi, akként akarnak segíteni, hogy a munkanélküliek segélyének egy részét, éspedig egyharmad részben az állam, egyharmad részben a munkaadó, egyharmad részben a munkás viseli. Ez olyan probléma, amely jelenleg az egész világot, főként a legyőzött államok népeit állandóan foglalkoztatja. Sajnos, nálunk szintén ez a tünet mutatkozik jelenleg, a cipőiparban, egyelőre a munkások 85 százaléka, a textil- és vegyiparban a munkások 20 százaléka, a vasiparban egyelőre a munkások 10 százaléka van munka nélkül. Azért jeleztem ezt a helyzetet a közgyűlés előtt, hogy éppen a fővárosnak, de az egész ország nyugalmának is az érdekében keressük azokat az utakat és módokat, amelyekkel a nyugtalanító munkanélküliség kérdését megoldhatjuk. Az utolsó és legfontosabb szempont tisztelt Közgyűlés, az, hogy nálunk — nem mondhatom, Hála Istennek, hanem sajnos, hogy így történt — nálunk az ipari hadikonjunktúra, azok az ipari magaslatok, amelyek a háború következtében és alatta megvoltak, megszűntek, amikor a forradalmak és a bolsevizmus az ipart teljesen tönkre tették és a munkások jóléte — fájdalommal és sajnálattal kell mondani — a vasiparban például 8000 szakképzett munkás vándorolt ki Magyarország területéről. Fájdalommal és sajnálattal kell ezt megállapítani azért, mert az a véleményem, hogy azoknak a munkásoknak, akiknek előképzése és kitanítása az állam részéről nagy pénzösszegeket emésztett fel, az ország területéről való kivándorlása vérveszteség az egész országra