Fővárosi Közlöny, 1922 (33. évfolyam, 20-38. szám)
1922-06-23 / 32. szám
tárnak, az összes adófizetőknek, teháta burkolás által közvetlenül nem érdekelteknek is a szolgáltatásaiból fedeznie. A közterületek burkolásáról szóló szabályrendeletnek ezen intézkedéseivel jelentékeny lépést tett a törvényhatósági bizottság annak az elvnek az érvényesítésére, amely a modern községi háztartási szervezetekben mind nagyobb mértékben nyer alkalmazást, hogy tudniillik az általános közigazgatási költségek, nemkülönben az egész lakosság érdekében foganatosított községi munkálatok költségei az általános adóbevételekből nyerjék fedezeteket, ellenben azokat a kiadásokat, amelyek bizonyos fokig közérdekű voltuk mellett a lakosság egy részének, vagy egyeseknek biztosítanak különös gazdasági előnyöket, elsősorban az ezekre kivetett külön adókból vagy járulékokból kell fedezni. A városok háztartásában s vagy a főváros háztartásában is, igen jelentékeny szerepet játszanak azok a kiadások, amelyek amellett, hogy az egész lakosság érdekeit szolgálják, egyes ingatlantulajdonosoknak különös hasznára válnak. Ilyenek például az utcanyítások és szélesítések, az útépítések és burkolások, a csatornázás, a közvilágítás, a vízvezeték stb. költségei, amely munkálatok az azok által érintett ingatlanok használhatóságát, hozadékát, vagyis értékét növelik, úgyhogy ezeknek a kiadásoknak egy része, mint hasznos befektetés átmegy az illető ingatlanok értékébe, javítja azoknak az értékét. A kiadásoknak ez a része tehát igazság szerint az érdekelt ingatlantulajdonosok terhére kell, hogy essék, mert nem volna méltányos, hogy az ingatlantulajdonos az ingatlan érdekében az ő közreműködése nélkül előálló emelkedés hasznát minden ellenszolgáltatás nélkül élvezze." Ebből az úgynevezett értékjavulási elvből indul ki az amerikai rendszer, amely minden olyan közmunka költségeihez való hozzájárulásra kötelezi az érdekelt ingatlantulajdonosokat, amely közmunkák megnövelték az ingatlanok értékét, mégpedig az értékjavulás arányában. Ezen munkák közé tartoznak a burkolási munkák is, amelynekköltségeit a kivetett burkolási járulékok többnyire egészben, olykor kétharmad részében, de legalább felerészében fedezik. Ugyanez az elv érvényesül újabban az angol önkormányzati háztartás terén is és ugyanez az alapja a nagyobb német városok szabályzatainak, amelyek az útépítésekre vonatkoznak. Ami különösen Németországot illeti, a nagyobb városokban úgyszólván kivétel nélkül akként, van szabályozva az utcaburkolások ügye, hogy az új utcák nyitásával, burkolásával, csatornázásával és világításával járó, valamint a meglevő utcáknak első ízben való burkolásával járó összes költségek 26 méter szélességig az utca mentén fekvő ingatlanok tulajdonosait terhelik. Sőt egyes városokban még a burkolatnak bizonyos időn (pl. öt éven) át való fentartásával járó költségek is az ingatlantulajdonosokra hárulnak. A most érvényben levő szabályrendelet megállapításakor a törvényhatósági bizottság, amint azt az idézett részek mutatják, nem ment ennyire. Egyrészt azért, mert figyelemmel volt a fővárosi ingatlanokra nehezedő egyéb állami közterhek, valamint a magánjelzálogterhek rendkívüli magasságára. Másrészt pedig azért, mert szem előtt tartotta azt, hogy a burkolások nem csupán azoknak az érdekében történnek, akiknek az illető utcában ingatlanuk van, hanem általában mindazoknak az érdekében is, akik az utcán,akár gyalog, akár valamely járművön csak keresztül mennek. Ezt a két érdeket akként kívánta összeegyeztetni a törvényhatósági bizottság, hogy a kocsiút burkolására fordított költségből a felerész megtérítésére kötelezte az útmenti ingatlanok tulajdonosait s a másik felerészt a közpénztárra, vagyis az adózók összességére hárította. Azonkívül megszabta — egyegy oldalon 8 méterben, vagyis összesen 16 méterben — a kocsiút szélességének azt a határát, amelyen túl a burkolás egész költsége a közpénztárt terheli. Továbbá megszabta azt is, hogy a burkolás költségének az a felerésze, amelyet a közvetlenül érdekelt ingatlantulajdonosok tartoznak viselni, vagyis a burkolási járulék, a burkolt terület egy-egy négyzetmétere után és pedig a főváros egyes részein 12 koronánál, más részein 9 korona 60 fillérnél több nem leet. E kétrendbeli korlátozás megállapításánál egyrészt az a szempont vezette a törvényhatósági bizottságot, hogy a burkolásból az egyes ingatlanokra háruló anyagi előny az út szélességével arányban csupán egy bizonyos határig emelkedik, amely határon túl az út nagyobb szélessége tisztán a közforgalomra nézve jelent előnyt, másrészt az a szempont, hogy a legjobb minőségű zajtalan, vagyis költségesebb burkolat alkalmazását szintén nem az ingatlantulajdonosoknak, hanem ugyancsak a közforgalomnak az érdekei teszik szükségessé. Ezért a törvényhatósági bizottság jónak látta megállapítani egyfelől annak az útszélességnek a maximumát, amely szélességen túl a burkolási költség megtérítésének nincs helye, másfelől annak a burkolatnemnek a maximális költségét, amelynél jobb, tehát költségesebb burkolatnak a létesítése már nem annyira az ingatlantulajdonosoknak áll érdekében, mint inkább a közforgalomnak, vagyis a közönség összességének. A szabályrendelet ezen korlátozásainak azután az a természetes következménye, hogy különösen a drágább burkolatnemeknél a költségeknek csak egy ienyészően csekély része térül meg a mai árak mellett a burkolási járulékok révén, vagyis az ingatlantulajdonos, aki közvetlenül élvezi a burkolatnak az ingatlanra gyakorolt kétségtelen értékemelő hatását, aránytalanul kisebb mértékben járul hozzá annak költségeihez mint a főváros, vagyis az adózók egyeteme. Ha pedig figyelembe vesszük azt, hogy a hozzájárulás legmagasabb mértékét (m2kint 9 K 60 f és 12 K) a szabályrendelet legutóbb az 1916. évi anyagárak és munkabérek alapján állapította meg s ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az anyagárak és a munkabérek a vesztett háború és a forradalmak okozta gazdasági helyzet folyományaként az 1918. év óta rettenetes módon emelkedtek, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ez az arány a székesfőváros költségvetésének hátrányára és az ingatlantulajdonosok előnyére az évek folyamán mennyire eltolódott. Az útépítések során a főváros az 1916. évben egy négyzetméter kocsiútburkolatért földmunka nélkül az alább felsorolt összegeket fizette ki, ú. m.: kiskőburkolatért 1670 K-t öntött aszfaltért 18'50 „ 3”-es bazaltkockáért 27 38 „ bazaltkockáért, dunakavics alapon 22 01 „ bazaltkockáért, zúzottkő alapon . 31 '73 „ Az 1921. évben a főváros ugyanezen munkákért már a következő összegeket fizette ki, ú. m.: kiskőburkolatért 530*— K-t öntött aszfaltért 690— „