Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)

1864-05-05 / 103. szám

103-ik sz. Csütörtökön, május 5. Kiadó-hivatal: Pest, barótok­ tere 17. sz. Első évfolyam 1864. Előfizetési díj : Félévre...................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindenn­ap, ko­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca első szám, 1-ső emelet. Hirdetési díj : Hasábos petit sor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . 30 kr A TENGER ÉS SZÍV HAJÓTÖRÉSEI. (Eredeti elbeszélés) Dr. Oroszhegyi Józsiftól. (Folytatás.) Megrázkódva nézett szét a szobában. S elhaló hangon mondá: Alláh! nekem nincs férjem. Nyugodjál meg A­­­s­é, nyugodjál meg, majd máskor. Újabb kétely, újabb zavar támadt agyamban. A lázas betegtől lábujj hegyen osontam ki. A tornácban sem a házi­gazda, sem Azimém, hanem egy harmadik személy állott, befátyolozva: Azimé anyja. Legalább úgy véltem, sokszor így el­burkolva látott alakjáról. Köszöntöm. Szoborként mozdulatlan és néma maradt. Tudtam, hogy női kíváncsiság ösztönző ide. Gyanitám is miért ? Talán a házi béke zavaróját kí­vánta látni ? Avagy a jövendőbelit. . . ? Elég, hogy bármit érzett találkozásunk percében, egy neszszel sem árulta el. — Török nő, gyaurhoz nem is szól; kivált ha sejti, hogy észrevehetik. (Máskor meg a szép kérdésre is felel.) A félreértések és erkölcsi bonyodalmak szöve­vényébe keveredve, minden lelki erőmet össze kel­­lett szednem, hogy derületre jussak. Mire néz­ve ideiglen mellőzve saját kellemetlen viszonyomat, a beteg nő sorsát kívántam tisztán látni, hogy nehély­­telenebb állapotra juttassam. Visszatértem tehát a hajótörés színterére; onnét a tengeri révbe; végig kutattam valamennyi hor­gonyzó hajót; bebarangoltam a vásári sajkákat, is­mét eljártam valamennyi tevem­át. De a kalózt, kit kerestem, sehol sem találtam többé. Kérdezni: kapitány Angélit: nem vola eszélyes. Mégis egy vi­dor cimborát hős adomáiról már régebben ismervén, cinkos bajtársai közöl félre szólitam, s nála kérdést kockáztattam. — A fickó, karikát csinált mutató és hüvelyk ujjából, e karikát szájára illesztette, s oly füttyöt adott belé, mint mikor otthona nálunk a szél ablakunkon bedudol. Azzal ott hagyott volna, ha szurkos vászonból készült matróz kalapját lekapván, ezzel odább nem állok. Utánam sompolygott. Ekkor mondom neki: Cacciatore ! Nem vagyok rendőr. Jó, jó, doktor ! Az ember nem beteg. De hamar­jában nem fogod látni. Látod az öbölben azt a két menydörgős vadász­gőzöst. Oktalanok ! Azt gondol­ják, a vad akár jő, midőn vadászt érez. Miért volna az ember okosabb az oktalan állatnál, ha nem ak­kor száguldozna elő, mikor nem üldözik ? Hát te miért vagy itt Giovani ? Hahaha! Én állam szolgálatba szegődtem. Itt a R á m á z á n. Halászattal keresem kenyeremet. A ha­lászt mai napság megbecsülik. Hátha valami szerfölött fontos közleni valóm lenne a kapitánynyal, nem utasíthatnál hozzá ? Semmi sem lehet neki fontosabb, mint a ko­ponyája. Ha ezt szétzúzzák, minden kófic. Azonban, mégis megmutatom neked merre van. Ezzel egy kis halomra vezetett, kinyújtott jobb­ra mutató ujjával kört irt le az egész Fekete tenger területe fölött: Arra ni! Azzal nagyot röhögve, elment. Giovani! nem hiszesz nekem ? kiáltok utána. Ingemnek sem. Trallala, lala, lala!!! E közönséges dallamnak pedig náluk értelme van. Lala, törökül annyit tesz, mint kormány­­z­ó. Ezzel nekem nem egyebet, mint azt akarta mon­dani : Te is a kormányhoz tartozol. Ha ez ember azok közé tartozik vala, kik előtt illik elpirulni, nagy zavarba ejtett volna, így azon­ban csak magam szégyenültem meg. Önérzetem tiltó többé vele szóba bocsátkoznom. Az egész tehát, mit megtudhatok, az volt, hogy a kalóz főnök Ku­sztendjéről eltávozott. E naptól fogva többször meglátogatom betege­met. A fönnforgó kérdésben sokáig nem szóltam. Ő is vagy feledni, vagy teljesen mellőzni látszott egy­szer kockáztatott kérdésemet. Hetek múlva, midőn már egészen jobban lett, s vidám is bírt lenni érkez­­temre, ismét megtevem a fönnebb adott kérdést. Mélyen fölsóhajtott, aztán kitérni látszott, szem­­rehányólag mondván : tehát nem hiszesz nekem, mi­dőn mondom, hogy férjem nincs? De én beszéltem egy férfiúval, ki állítja, hogy neje vagy. És ime pénzt küldött neked. Az erszény előmutatására olyat sikoltott, hogy a háziak minden tartózkodás dacára összefutottak. Előtermett Á­z i­m­é is. — Oh, mily gyönyörű volt e kedves hajadon, rémületet tükröző ábrázatá­val. Épen bábjaival játszók vala , s egyet még önfe­ledve kezében tartott. Furcs alak volt e báb. Férfit ábrázolt frank öltö­zetben, fezzel fején. Köntöse nagyon hasonlított atil­­lához, melyen a gránát gombok is kaláris gömbök által voltak képviselve. Arca viaszból volt, oly tor­­zomborz hajzattal és szakállal, hogy bohócnak is be­illett volna. De az idomító művészleány alkalmasint másképen gondolta azt. A­mint észrevette, hogy e bábot és őt váltogatva szemlélem, ijedtségtől imént halvány arca rózsapiros lett; a bábot elejtette, s ipar­kodott még valamit rá ejteni, hogy födve legyen. — De nem kellett tündériebb báb, mint a­hogy ő maga öltözködve volt. Kész arany pénzekből fűzött pártá­ba volt foglalva egész omló hajzata, mely nyak szintén sok tincsben omlott alá; mindeniken gyöngy­füzérek tündöklöttek. Finom hajlatu szemöldei külön homályos feketére festve, emelték barna szemei ra­gyogását. Piros szája szegélyein mesterséges pirvo­­nalak valának észrevehetők. Nyakán gyantár és ko­­rallfüzérek váltott sorokban, a török nemzeti szint ábrázolva futottak körül, melyekről aranyláncon gyé­mánt ékü ezüst félhold csüngött. Siíra redőjü váll­­köntöse, rózsás selyemből, pongyolán tapadt tömör testére, s keble dagadó halmaira. A fölött, kurta, hasított ujju, kék selyem otthon­­kája még pongyolábban lengett. Örül nagy csokros angórai sált viselt, mely alul bokáig érő sárga bugyo­­gó folyt alá. Fehér vörös csikó bércébe burkolt lábai piros papucsba valának rejtve. — Annyi báj ömlött el e keleti tarka öltözetű leánykán, hogy szemléle­tére elnémultam. A mohón kérdezősködök előtt A­­­s ő színlelt némi nyillalást , mi igaz lehetett, de örültem, hogy fillentésében nem vettem részt, a felém fordulóknak néma jóváhagyással felelvén. A rögtönzött jó felelet mégis lesújtott engem, mert mire körül tekintettem, Ázimém eltűnt. El­vitte magával a furcs bábot is, mit pedig kárpótlásul okkal móddal elsajátíthattam volna. Magunkra maradván, Áisé bizodalmasan hoz­zám fordult, s így világosított fel : C s e t e b i (Úr!) Mióta ismersz, jóakaróm vagy. Óhajtom, hogy jó barátom is légy. Én segélyedre rá vagyok szorulva. Tedd és látni fogod, hogy meg nem bánod. Azon átkozott­ pénzt add viszsza annak, kitől kaptad. Rajtam egyébként segíthetsz. Ne gon­dold, hogy asszonylétemre nem tudnék titkot tar­tani. De te is mindenek fölött titoktartó légy. Azután igy szólt: Én szabadnak születtem. Hazám a Kaukázus innenső lejtője, Mingretia és Imeretia közt ; honnét nemzetségem gyakran elszáguldoz Poti K­u­t­a­i­s­z Tiflisz környékére. Az A­b­a­z­e­t hadból származunk, családom a K­u­r­d Al­i nevet viseli. (Folyt, köv.) A mai szent ünnep miatt közelebbi számunk szombaton, május 7-én jelenik meg.­ ­ A MESTER NEJE. (Élettörténeti rajz.) (Vége.) Rubens elpirult, aztán gyorsan válaszolt : — S van-e abban valami ? Nem találhatom el gondolatát grófnő; de ha megengedi . . . — A rózsát akarja levenni; jól van, úgy meg­kérem nejét, hogy kissé várakozzék. — Szükségtelen, — szólt a festész — a rózsa itt van. — Az nézze ön, mily foltnélküli fehér e rózsa. Tudja-e, mit jelképez a fehér szín ? — Ha nem csalódom, az ártatlanság színe az. — Pontosan. S eltalálná-e azt is , mi jut eszem­be, midőn e tiszta fehér szirmokat nézhetem ? — Nem, ha csak meg nem mondja. — Ön nejének ártatlan és tiszta kedélyvilága. Rubens ajkai körül keserű, majdnem gúnyos mosoly látszott. A grófnő észrevevé azt. — Ön mosolyg, mert azt hiszi, hogy bókot akar­tam mondani. Csalódik ; én azt mondom, mit rendü­letlen hiszek. Én ösmerem nejét, még mint Brand Iza­bellát. Akkor szeretetem tárgya volt az angyalian ártatlan kedélyű hölgy; most ösmerem őt, mint Ru­bens nejét s benne csodálni vagyok kénytelen a sze­líden szenvedőt. — Szelíden szenvedőt? — Igen, hisz ő szenved, s pedig ön miatt. — Ezt Izabella mondta tán a grófnőnek ? — Oh nem! Ő szenved, de hallgat. Azonban fájdalmát tekintetéből olvasom ki. Ön igazságtalan iránta. Ön félti őt. — Én ? öt? kitől? — Tanítványától, Van Dycktől. — Ha vádja helyes volna is grófnő, azzal ment­hetném magamat, hogy csupán szeretett tárgyat szok­tunk félteni. — Helytelen mentség, mert meg kell gondolnia, hogy féltékenysége nem csupán sért, de képes meg­ölni neje hírnevét. Én nem vagyok elfogult, nem va­gyok kárörvendő, mint a nagy sokaság, azért ne ve­gye rész néven, ha egy barátnő őszinteségével szólok. — Oh grófnő ! . . . — Hallgasson ki! Mit tesz ön féltékenységével ? Jogot ad a roszaknak becsületörő hírek terjesztésére , mert hisz a férj az első, ki utat mutat, ki kétkedik azon nő érzelmeiben, kit neki kell leginkább ösmer­­nie. Másodszor, készakarva hűtlenné­ teszi nejét.... Rubens ámulatteljes pillantást vetett a grófnőre. — Nos, nem lesz-e kénytelen neje az imádásig beleszeretni a férfiú lelkébe, kit oly magas polcra he­lyez a tehetlen irigység; nem fog-e ön napról napra sülyedni neje szemei előtt; s nem ön maga mondja e féltékenysége által Izabellának : ez ifjúban oly szép tulajdonok vannak, lehetlen hinnem, hogy ki meg­­ösmeri, az imádásig ne szeresse őt! Igen, ön ezt mondja nejének, s a nő figyelni fog a magasztalt tu­lajdonokra, melyeket a legelkeseredettebb ellen is méltányolni kénytelen; a nő felösmeri a vágytársban mindazt, mi szép ; aztán ön tudja, hogy aztán minden késő, minden hasztalan! Rubens mélyen fölsóhajtott. — Ön sóhajt? — Igen , mert többet tudok, mintsem a mellett nyugodt maradhatnék. — Tehát mit tud ön? — Tudom, hogy Van Dyck az örülésig szerel­mes nőmbe. — És neje? .— Nem ? Azt önnek kell megmondania, ön Iza­bella barátnője, ki előtt föltárja szivét, ki előtt nin­csen titka. — Ha szeretné az ifjút, úgy annak oka egyedül ön volna. Én nem szólok semmit Izabella érzületéről, Ft f » 1 mm “ -»tór--. VS / -. r

Next