Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)
1864-05-05 / 103. szám
103-ik sz. Csütörtökön, május 5. Kiadó-hivatal: Pest, barótok tere 17. sz. Első évfolyam 1864. Előfizetési díj : Félévre...................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca első szám, 1-ső emelet. Hirdetési díj : Hasábos petit sor . . 4 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . 30 kr A TENGER ÉS SZÍV HAJÓTÖRÉSEI. (Eredeti elbeszélés) Dr. Oroszhegyi Józsiftól. (Folytatás.) Megrázkódva nézett szét a szobában. S elhaló hangon mondá: Alláh! nekem nincs férjem. Nyugodjál meg Asé, nyugodjál meg, majd máskor. Újabb kétely, újabb zavar támadt agyamban. A lázas betegtől lábujj hegyen osontam ki. A tornácban sem a házigazda, sem Azimém, hanem egy harmadik személy állott, befátyolozva: Azimé anyja. Legalább úgy véltem, sokszor így elburkolva látott alakjáról. Köszöntöm. Szoborként mozdulatlan és néma maradt. Tudtam, hogy női kíváncsiság ösztönző ide. Gyanitám is miért ? Talán a házi béke zavaróját kívánta látni ? Avagy a jövendőbelit. . . ? Elég, hogy bármit érzett találkozásunk percében, egy neszszel sem árulta el. — Török nő, gyaurhoz nem is szól; kivált ha sejti, hogy észrevehetik. (Máskor meg a szép kérdésre is felel.) A félreértések és erkölcsi bonyodalmak szövevényébe keveredve, minden lelki erőmet össze kellett szednem, hogy derületre jussak. Mire nézve ideiglen mellőzve saját kellemetlen viszonyomat, a beteg nő sorsát kívántam tisztán látni, hogy nehélytelenebb állapotra juttassam. Visszatértem tehát a hajótörés színterére; onnét a tengeri révbe; végig kutattam valamennyi horgonyzó hajót; bebarangoltam a vásári sajkákat, ismét eljártam valamennyi tevemát. De a kalózt, kit kerestem, sehol sem találtam többé. Kérdezni: kapitány Angélit: nem vola eszélyes. Mégis egy vidor cimborát hős adomáiról már régebben ismervén, cinkos bajtársai közöl félre szólitam, s nála kérdést kockáztattam. — A fickó, karikát csinált mutató és hüvelyk ujjából, e karikát szájára illesztette, s oly füttyöt adott belé, mint mikor otthona nálunk a szél ablakunkon bedudol. Azzal ott hagyott volna, ha szurkos vászonból készült matróz kalapját lekapván, ezzel odább nem állok. Utánam sompolygott. Ekkor mondom neki: Cacciatore ! Nem vagyok rendőr. Jó, jó, doktor ! Az ember nem beteg. De hamarjában nem fogod látni. Látod az öbölben azt a két menydörgős vadászgőzöst. Oktalanok ! Azt gondolják, a vad akár jő, midőn vadászt érez. Miért volna az ember okosabb az oktalan állatnál, ha nem akkor száguldozna elő, mikor nem üldözik ? Hát te miért vagy itt Giovani ? Hahaha! Én állam szolgálatba szegődtem. Itt a R á m á z á n. Halászattal keresem kenyeremet. A halászt mai napság megbecsülik. Hátha valami szerfölött fontos közleni valóm lenne a kapitánynyal, nem utasíthatnál hozzá ? Semmi sem lehet neki fontosabb, mint a koponyája. Ha ezt szétzúzzák, minden kófic. Azonban, mégis megmutatom neked merre van. Ezzel egy kis halomra vezetett, kinyújtott jobbra mutató ujjával kört irt le az egész Fekete tenger területe fölött: Arra ni! Azzal nagyot röhögve, elment. Giovani! nem hiszesz nekem ? kiáltok utána. Ingemnek sem. Trallala, lala, lala!!! E közönséges dallamnak pedig náluk értelme van. Lala, törökül annyit tesz, mint kormányzó. Ezzel nekem nem egyebet, mint azt akarta mondani : Te is a kormányhoz tartozol. Ha ez ember azok közé tartozik vala, kik előtt illik elpirulni, nagy zavarba ejtett volna, így azonban csak magam szégyenültem meg. Önérzetem tiltó többé vele szóba bocsátkoznom. Az egész tehát, mit megtudhatok, az volt, hogy a kalóz főnök Kusztendjéről eltávozott. E naptól fogva többször meglátogatom betegemet. A fönnforgó kérdésben sokáig nem szóltam. Ő is vagy feledni, vagy teljesen mellőzni látszott egyszer kockáztatott kérdésemet. Hetek múlva, midőn már egészen jobban lett, s vidám is bírt lenni érkeztemre, ismét megtevem a fönnebb adott kérdést. Mélyen fölsóhajtott, aztán kitérni látszott, szemrehányólag mondván : tehát nem hiszesz nekem, midőn mondom, hogy férjem nincs? De én beszéltem egy férfiúval, ki állítja, hogy neje vagy. És ime pénzt küldött neked. Az erszény előmutatására olyat sikoltott, hogy a háziak minden tartózkodás dacára összefutottak. Előtermett Áz imé is. — Oh, mily gyönyörű volt e kedves hajadon, rémületet tükröző ábrázatával. Épen bábjaival játszók vala , s egyet még önfeledve kezében tartott. Furcs alak volt e báb. Férfit ábrázolt frank öltözetben, fezzel fején. Köntöse nagyon hasonlított atillához, melyen a gránát gombok is kaláris gömbök által voltak képviselve. Arca viaszból volt, oly torzomborz hajzattal és szakállal, hogy bohócnak is beillett volna. De az idomító művészleány alkalmasint másképen gondolta azt. Amint észrevette, hogy e bábot és őt váltogatva szemlélem, ijedtségtől imént halvány arca rózsapiros lett; a bábot elejtette, s iparkodott még valamit rá ejteni, hogy födve legyen. — De nem kellett tündériebb báb, mint ahogy ő maga öltözködve volt. Kész arany pénzekből fűzött pártába volt foglalva egész omló hajzata, mely nyak szintén sok tincsben omlott alá; mindeniken gyöngyfüzérek tündöklöttek. Finom hajlatu szemöldei külön homályos feketére festve, emelték barna szemei ragyogását. Piros szája szegélyein mesterséges pirvonalak valának észrevehetők. Nyakán gyantár és korallfüzérek váltott sorokban, a török nemzeti szint ábrázolva futottak körül, melyekről aranyláncon gyémánt ékü ezüst félhold csüngött. Siíra redőjü vállköntöse, rózsás selyemből, pongyolán tapadt tömör testére, s keble dagadó halmaira. A fölött, kurta, hasított ujju, kék selyem otthonkája még pongyolábban lengett. Örül nagy csokros angórai sált viselt, mely alul bokáig érő sárga bugyogó folyt alá. Fehér vörös csikó bércébe burkolt lábai piros papucsba valának rejtve. — Annyi báj ömlött el e keleti tarka öltözetű leánykán, hogy szemléletére elnémultam. A mohón kérdezősködök előtt As ő színlelt némi nyillalást , mi igaz lehetett, de örültem, hogy fillentésében nem vettem részt, a felém fordulóknak néma jóváhagyással felelvén. A rögtönzött jó felelet mégis lesújtott engem, mert mire körül tekintettem, Ázimém eltűnt. Elvitte magával a furcs bábot is, mit pedig kárpótlásul okkal móddal elsajátíthattam volna. Magunkra maradván, Áisé bizodalmasan hozzám fordult, s így világosított fel : C s e t e b i (Úr!) Mióta ismersz, jóakaróm vagy. Óhajtom, hogy jó barátom is légy. Én segélyedre rá vagyok szorulva. Tedd és látni fogod, hogy meg nem bánod. Azon átkozott pénzt add viszsza annak, kitől kaptad. Rajtam egyébként segíthetsz. Ne gondold, hogy asszonylétemre nem tudnék titkot tartani. De te is mindenek fölött titoktartó légy. Azután igy szólt: Én szabadnak születtem. Hazám a Kaukázus innenső lejtője, Mingretia és Imeretia közt ; honnét nemzetségem gyakran elszáguldoz Poti Kutaisz Tiflisz környékére. Az Abazet hadból származunk, családom a Kurd Ali nevet viseli. (Folyt, köv.) A mai szent ünnep miatt közelebbi számunk szombaton, május 7-én jelenik meg. A MESTER NEJE. (Élettörténeti rajz.) (Vége.) Rubens elpirult, aztán gyorsan válaszolt : — S van-e abban valami ? Nem találhatom el gondolatát grófnő; de ha megengedi . . . — A rózsát akarja levenni; jól van, úgy megkérem nejét, hogy kissé várakozzék. — Szükségtelen, — szólt a festész — a rózsa itt van. — Az nézze ön, mily foltnélküli fehér e rózsa. Tudja-e, mit jelképez a fehér szín ? — Ha nem csalódom, az ártatlanság színe az. — Pontosan. S eltalálná-e azt is , mi jut eszembe, midőn e tiszta fehér szirmokat nézhetem ? — Nem, ha csak meg nem mondja. — Ön nejének ártatlan és tiszta kedélyvilága. Rubens ajkai körül keserű, majdnem gúnyos mosoly látszott. A grófnő észrevevé azt. — Ön mosolyg, mert azt hiszi, hogy bókot akartam mondani. Csalódik ; én azt mondom, mit rendületlen hiszek. Én ösmerem nejét, még mint Brand Izabellát. Akkor szeretetem tárgya volt az angyalian ártatlan kedélyű hölgy; most ösmerem őt, mint Rubens nejét s benne csodálni vagyok kénytelen a szelíden szenvedőt. — Szelíden szenvedőt? — Igen, hisz ő szenved, s pedig ön miatt. — Ezt Izabella mondta tán a grófnőnek ? — Oh nem! Ő szenved, de hallgat. Azonban fájdalmát tekintetéből olvasom ki. Ön igazságtalan iránta. Ön félti őt. — Én ? öt? kitől? — Tanítványától, Van Dycktől. — Ha vádja helyes volna is grófnő, azzal menthetném magamat, hogy csupán szeretett tárgyat szoktunk félteni. — Helytelen mentség, mert meg kell gondolnia, hogy féltékenysége nem csupán sért, de képes megölni neje hírnevét. Én nem vagyok elfogult, nem vagyok kárörvendő, mint a nagy sokaság, azért ne vegye rész néven, ha egy barátnő őszinteségével szólok. — Oh grófnő ! . . . — Hallgasson ki! Mit tesz ön féltékenységével ? Jogot ad a roszaknak becsületörő hírek terjesztésére , mert hisz a férj az első, ki utat mutat, ki kétkedik azon nő érzelmeiben, kit neki kell leginkább ösmernie. Másodszor, készakarva hűtlenné teszi nejét.... Rubens ámulatteljes pillantást vetett a grófnőre. — Nos, nem lesz-e kénytelen neje az imádásig beleszeretni a férfiú lelkébe, kit oly magas polcra helyez a tehetlen irigység; nem fog-e ön napról napra sülyedni neje szemei előtt; s nem ön maga mondja e féltékenysége által Izabellának : ez ifjúban oly szép tulajdonok vannak, lehetlen hinnem, hogy ki megösmeri, az imádásig ne szeresse őt! Igen, ön ezt mondja nejének, s a nő figyelni fog a magasztalt tulajdonokra, melyeket a legelkeseredettebb ellen is méltányolni kénytelen; a nő felösmeri a vágytársban mindazt, mi szép ; aztán ön tudja, hogy aztán minden késő, minden hasztalan! Rubens mélyen fölsóhajtott. — Ön sóhajt? — Igen , mert többet tudok, mintsem a mellett nyugodt maradhatnék. — Tehát mit tud ön? — Tudom, hogy Van Dyck az örülésig szerelmes nőmbe. — És neje? .— Nem ? Azt önnek kell megmondania, ön Izabella barátnője, ki előtt föltárja szivét, ki előtt nincsen titka. — Ha szeretné az ifjút, úgy annak oka egyedül ön volna. Én nem szólok semmit Izabella érzületéről, Ft f » 1 mm “ -»tór--. VS / -. r