Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)
1865-08-08 / 180. szám
180-ik. sz. Kedden, augustus 8. Feet- b°j*tok-tar*7 ”• Második évfolyam 1865 Előfizetési díj: Félévre........................8 Irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, kor’onkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési díj: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr A FÓRUL JÁRT B O S Z Ú. (Beszély, Pompadour életéből.) Dominkovics Mária tót. (Folytatás.) IV. Az óra hatot ütött este. A marquisne, migrainet színlelve, nem ment a színházba, hanem bondokjában végig nyúlva a pamlagon, ízletes pongyolában cselszövényes terveit szövé. Egyszerre feltárult az ajtó, s meghitt komornája lépett be. „A délutáni posta, marquisne asszony !“ mondá, egy ezüst tálcán levelet téve le az asztalra. „Senkinek nem vagyok honn, kivéve ő felségét, és — senki másnak,“ téve hozzá kis szünet után. „Érti Nanette.“ „Értem asszonyom.“ A komorna eltávozott. „Az most tudom csak, menyire szerettem. De ő megvetette szerelmemet, s én gyűlölni kezdem. A levelet fölvette. Láttam. Mily jól esik tudnom, hogy olvasta. — Azt mondják hatalmas vagyok. Egy egész világ reszket a mindenható kegyencnő előtt. Csak e balga ifjú mert dacolni velem. De megmutatom, hogy megsemmisítem ez elhízottat!“ S szemei haragtól szikráztak. „Lássuk ez unalmas leveleket. Megint egy kérelemlevél!“ S eldobá. „Sonettek ismeretlen költőtől én hozzám írva!“ Hanyagul eldobá. „Mind érdektelenek !“ sóhajtott föl, szép kis kezeivel keresgélve köztük. „Ah!“ — kiálta föl egyszerre — „Choiseul hercegtől!“ s türelmetlenül szakitá föl a pecsétet.— Olvasá: „Kedves marquisne ! Szivélyes sorai nagy örömet okoztak nekem, megértvén azokból, hogy Margót szerencsés ő felsége kegyeit megnyerni. Tudom, hogy ezt önnek köszönhetem, ki mindig jóakaróm volt. E gyermek kissé önfejű s ábrándos. Félek, nehogy szerencséjét kockáztassa. Ma írtam neki is. Értésére adtam, hogy csak kettő közt választhat, az udvar fénye, vagy a zárda homálya közt. Remélem, ez hatni fog. Addig is, míg személyesen tehetvén, fogadja hálás köszönetemet, s legyen meggyőződve mély tiszteletemről, melylyel vagyok őszinte barátja — Choiseul herceg.“ E pillanatban lárma hallatszott az előszobában. „Mi ez?“ kérdé a marquisnö, „Margot a színházban van, s más ki lehet.“ Egyszerre hevesen föltárult az ajtó, s bő köpenybe burkolva dEstrée lovag lépett be. „On az Amadeo ?“ kiálta föl a marquisnö, kellemesen meglepetve. „Megbánta nemde hevességét, s eljött, hogy bocsánatot kérjen. Psychetől megtért Junóhoz, amint költőim mondanák.“ „Nem akartak beereszteni, —viszont az ifjú — de én erővel bejöttem, hogy elbúcsúzzam öntől szép marquisné.“ E szavak hangjában gúny rejlett. „Igen, nem akartam addig elmenni,míg önnek véleményemet el nem mondom asszonyom. Tudja meg, hogy én, amenyire Margótot imádom, anyira gyűlölöm önt! Betegség, mámor volt az, ami önhöz csatolt, kijózanodtam belőle. Volt idő, midőn önt istennőnek gondolom, most látom, hogy egy szörnyeteg! Retteghet öntől az egész világ, én megvetem!“ Ez a harag és düh hangja volt. „Kacagok őrjöngéseid fölött, kába ifja,“ mondá nyugodtságot színlelve a marquisnö.— „Margot itt marad, s ön lovag, holnap kénytelen elhagyni az udvart. Egykor azt mondá, hogy ez örömet okozna önnek. Örüljön hát rajta!“ Igen marquisnö, el kell mennem, de remélem, hogy nemsokára visszatérek, s akkor“ — „S akkor?“ — vágott szavába a marquisnö. —• „hallani fogja, hogy a Pompadour marquisnö helyét Choiseul Margot foglalta el.“ „Némulj el kígyó,“ kiálta magánkivül Amadeo.“ „Ha visszatér lovag, mindenütt azt fogják mondani, hogy a kis Choiseul Margot a király kedvese.“ Amadeo tört rántott ki, s a marquisnére rohant. „Gyilkos!“ kiáltá a marquisnö elsápadva, s a csengetyű zsinór után kapott. — „Csak egy rántás, s mint örült, élethossziglan egy tébolydában fogsz sinlödni.“ „Ah, én szerencsétlen!“ rebegő az ifjú magához térve. Mit tehetett volna e mindenható asszony ellen ? Megtörve távozott. V. Két nap telt el ez esemény óta. A nap búcsú, csókot vetve a földre, lenyugodni készül. Margót, kis kezébe mélyesztve szép fejét, szobájában ül. Előtte egy fölbontott levél fekszik. „Istenem ! Adj egy menekvési eszmét, mert különben elvesztem. Oh nagybátyám, még te is ellenem törsz ? Zárdával fenyegetsz, ha szivem oda nem dobom. Mindenütt árulás, ármány környez, s ki még néha megédesíté ez életet, holnap Amadeo is távozik. Mily egyedül maradok. Miért nem hagytak hegyeim között. Mily szívesen oda adnám a bűnös pompát, ha újra üdvözölhetném anyám sírját, völgyeimet, erdőimet, bérceimet, a kristály tiszta kis patakot, melynek partjain oly sokszor szedtem virágokat, játszótársaimat, a falusi szőke hajú gyermekeket s a jó öreg szántóvetőket, kik mindig oly örömest köszöntenek,— az én kedves Bretagneomat,a szemei könyekben úsztak, s a fájdalmat félelem követé. „A király előzékenysége kétségbe ejt, a marquisne, e kígyó figyelme elrémit, s Amadeot oly ritkán láthatom. — Oh nagybátyám, ki megesküvél atyám haldokló ágyánál, hogy őrködni fogsz fölöttem, hogyan teljesíted ígéretedet? Ide hoztál, hogy megmérgezd ifjúságomat; föláldozol, hogy magas polcra és fénybe juss. Istenem, küldj egy mentő eszmét!“ Könytelt szemekkel térdelt imazsámolyára, összekulcsolva kis fehér kezeit. Pár perc múlt el, míg Margot áhítatába merülve, a kereszt előtt térdelt. Egyszerre halkan, óvatosan nyílt meg az ajtó, s két köpenybe burkolt férfi lépett be. Az egyik a merengőhöz lépve, gyöngéden annak vállára tette kezét, s halkan susogta: „Margot!“ „Amadeo “ Ön itt?“ kiálta fel a leányka, s az ifjú karjaiba borult. „Csöndesen Margotom! Eljöttünk, hogy megmentsünk tégedet.“ „Istenem, te meghallgattad imámat,“ mondá a leányka hálásan. „Akarsz-e engem követni ? A szükséges iratok itt vannak nálam. A szomszéd faluban vár ránk a lelkész, hogy megáldja frigyünket. Aztán elmegyünk szép Bretagneunkba. Akarsz-e velem jönni ?“ kérdé a lovag. Mint kérdezheted ezt Amadeo? Van e szívemnek egyéb vágya.“ „Siessenek az istenért, már fél hétre,“ — figyelmeztető őket a másik férfin. „Crebillon, legjobb barátom, kinek mindent köszönhetek!"— mutatá be Amadeo a költőt Margósnak. „Oh uram, fogadja hálás köszönetemet,“ mondá a leányka kezét nyújtva. „Szót sem érdemel, felesé Crebillon, az odanyújtott kezet ajkaihoz emelve. „De most el! A kocsi alant vár. Siessenek. Nincs vesztegetni való idő. E köpenyt és fátyolt hagyja nékem hercegnő; szükségem leend rájok, mert ön helyett ma én kocsizom ki a marquisnével. Más köpenyt vegyen hercegnő! Csak hamar!“ — sürgeté Crebillon. (Vége. köv.) EGY PERCCEL KÉSETT. — Sandeau Gyulal beszéltje. — (Folytatás.) Marceau neve azonban megvédelmezé családját még Carrier ellen is, úgyishogy anyjára és testvéreire a gyanúnak még csak árnya se szállhatott. Egyik testvére, egy ifjú leányka, semmit se tudván azokról, amik körülre történtek,szeretett és viszont szeretteték, és az anya, félénk mint minden anya, leendő vejében második védőt látva, a menyire tehetségében állt,siettetni igyekvők az egybeköttetést, midőn Marceau Nantesba érkezett. És így látogatása újabb ok lett az örömre. Midőn Blanka egész gondossággal kikeresett ruháiban ismét belépett, a fiatal tábornok néhány lépésnyire eléje menvén, csodálkozva megállapodott. Előbb alig birt sejtelemmel is a bevégzett szépség felől,mely most szemei előtt kifejlődött. Marceau beszélni akart, de nem volt képes egy szót se szólani. Blanka mosolygott és elégülten kezét nyújtá, mert fölismeré a benyomást, mit megmentéjére gyakorlott. Este megérkezett Marceau testvérének vőlegénye és most volt Nantesben egy ház, talán az egyetlen, hol az öröm és boldogság üté föl sátorát, mig körös körül mindenütt fájdalom uralkodott és a szemek könyökbe lábadtak. Csak néha szorult el Blanka szíve, és borultak könyekbe szemei, mert atyjára gondolt. Marceau igyekezett őt megnyugtatni,elbeszélvén szórakoztatására hadjáratainak részleteit, valamint azt is, hogy mikép lett mint tizenöt éves tanuló, katona, tizenhét éves korában tiszt, tizenkilencedik évét elérve ezredes és huszonnegyedik évében tábornok. Blanka több ízben elbeszélteté vele élettörténetét, mert az ifjú sohase tett említést szerelméről. És Marceau mégis szeretett, szeretett ifjú korának egész szenvedélyességével; ő legalább azt híve- De csakhamar csalódott, elárulák — és fiatal szivébe a női nem megvetése furakodott. A vér, mely ereiben égett, kihűlt, mélabús hidegség vett rajta erőt. Marceau mielőtt Blankát ismeri , a földi boldogságról lemondott, valamint lemondott a szerelemről is. A boldogság mindez álmai, az új életnek ez elemei, melyeket Marceau örökre elveszetteknek hitt, újból fölvirágozónak, maga a boldogság bizonytalan távolságban állott; ő maga is csodálkozott, midőn ajkai ismét mosolygni kezdettek; szabadabban lélekzett, és nem érezte többé az életuntságot, mely kevéssel az előtt erejét megdermesztő és nem sokára bekövetkező halálát éreztető vele. Blanka a maga részéről, az elismerés természetes érzete által Marceauhoz vonzatva, ez érzelmet a különféle érzéseknek tulajdonítá, melyek keblében éltek. Nem volt e egészen világos, mindig óhajtani e férfiú jelenlétét, kinek életét köszönhető ? Nem kelletne rokonszenvét fölébreszteni a fájdalomnak, mely Marceau vonásaiban tükröződik ? És ha őt sóhajtani látta, mindig készen volt így szólni: — Mit tehetek éretted barátom, ki anyit tevés éreztem.